„Életem egyik legnagyobb ballépése" – kommentálta Ken Hensley az éppen huszonöt éve megjelent album borítóját, amikor a 2007-es pesti koncertje utáni dedikáláson többek között ezt is eléraktam aláíratni. Azóta sem sikerült megtudnom, miért mondta ezt (talán a kommentelők segítenek majd ebben), hiszen Blackie Lawless Uriah Heep-rajongóként hívta meg a stúdióba a legendás billentyűst (ne feledjük az Easy Livin' feldolgozást az Inside The Electric Circusön), és az interjúkban is mindig a legnagyobb tisztelettel beszélt róla. Lehetséges persze, hogy mégsem jöttek ki jól egymással, de az is felmerült bennem, hogy 1989-ben Hensley talán nem is volt a legjobb passzban, hiszen akkoriban, a hajbandák fénykorában ő afféle lejárt szavatosságú legenda lehetett, akinek ex-zenekara nélküle is jól elvolt, szólóanyagai viszont nem sok vizet zavartak.






























