Shock!

augusztus 24.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Doors: The Doors

thedoors_cSajnálatos módon úgy tűnik, idén a Klasszikushock rovat tartalmát nagymértékben befolyásolják a rockzenei halálesetek. Nem így terveztem ugyan, de soron következő írásom sem lóg ki a szomorú gyászmenetből, ugyanis 2013. május 20-án, hetvennégy éves korában elhunyt Raymond Daniel Manczarek Jr., a Doors névre hallgató legendás rockzenekar nem kevésbé legendás billentyűse, társalapítója és egyik fő dalszerzője. Ray Manzarek tehetség és kreativitás szempontjából túlzás nélkül egy ligában focizott Jon Lorddal és Keith Emersonnal, és az, hogy mégsem történik rá tizedannyi hivatkozás sem, mint az említettekre, egyetlen jól megnevezhető indokra vezethető vissza, ez pedig nem más, mint a jó öreg Jim Morrison.

megjelenés:
1967. január 4.
kiadó:
Elektra
producer: Paul A. Rothchild

zenészek:
Jim Morrison - ének
Ray Manzarek - billentyűk
Robby Krieger - gitár
John Densmore - dobok

játékidő: 44:28

1. Break On Through (To The Other Side)
2. Soul Kitchen
3. The Crystal Ship
4. Twentieth Century Fox
5. Alabama Song (Whisky Bar)
6. Light My Fire
7. Back Door Man
8. I Looked At You
9. End Of The Night
10. Take It As It Comes
11. The End

Szerinted hány pont?
( 51 Szavazat )

Jim Morrison, az énekes / szövegíró / költő / sámán / őrült / zseni, aki már életében szexszimbólummá, korai halálát követően pedig igazi hamisítatlan ikonná vált, rátelepszik mindenre és mindenkire, akivel valaha kapcsolatba került. Az a Gyíkkirály lett belőle, akiről annyit énekelt, és akivé rendkívül szeretett volna válni, de még inkább reménytelenül menekült előle. Egy kép lett egy pólón, egy graffiti a házfalon, kitűző egy álhippilány blúzán, aki valahol Che Guevara és Mickey Mouse között foglal helyet az egyetemes kultúrtörténetben, és éppen emiatt olyan átkozottul nehéz is bármi újat írni a Doorsról. Mert már mindent leírtak róla/róluk, amit csak lehetett, hatalmas pátosszal szinte mesebeli hősökké téve a szereplőket. Semmi más lehetőségünk nem maradt hát, mint új köntöst adni a régi mesére, és kihajítani a szemétbe azt a hisztérikus felhajtást, ami pályájuk egészén elkísérte a négyest. A legjobb talán, ha a kezdetekre fókuszálunk, úgyis mindig az a legizgalmasabb.

Csakhogy a legenda már az első lépéseknél felüti a fejét: 1965. július 8-án, csütörtökön, délután egy óra körüli időben két magas, szikár fiatalember véletlenül találkozik a Los Angeles-i Venice Beachen. Tombol a szerelem nyara, szikrázó napsütés, bikinis lányok rohangálnak a vakítóan aranysárga homokon, az emberek úsznak, hangoskodnak, vagy éppen meditációs gyakorlatokat végeznek, egyszóval élvezik az életet, és akkor a két egykori filmiskolai növendék beszélgetni kezd az életről, a változásokról, a filmről, a versekről és mindenekelőtt a zenéről. Merthogy a szőke, szemüveges Manzarek éppen egy Rick&The Ravens nevű formációban klimpírozik, ami afféle családi vállalkozásként funkcionál, hiszen tag benne Rick és Jim nevű fivére is. A kissé félénk, de még inkább elvarázsolt, barna hajú fickó pedig verseket ír, merthogy egyfajta modern Dionüszosz akar lenni, és azzal a lendülettel – kis nógatásra - el is szavalja a sorokat növekvő döbbenettel hallgató Raynek, méghozzá a Moonlight Drive, a My Eyes Have Seen You és a Summer's Almost Gone strófáit. Raymond egy csapásra dönt: ez valami olyan elbódító költészet, amit soha azelőtt nem hallott rockzenében, úgyhogy ott helyben beveszi Jim Morrisont a Ravensbe. Egy ültő helyükben megbeszélik azt is, hogy a nevet nem ártana megváltoztatni The Doorsra, Aldous Huxley Az érzékelés ajtói című könyvére való citációként, ami már maga is egy utalás William Blake Menny és Pokol házassága című látomásos versére, amiben leírva vagyon, hogy „ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek." A két fiatal ezután ölelkezve elhagyja a helyszínt, miközben a nap tovább ragyog az égen, az emberek pedig boldogabbak, mint valaha. Legalábbis így szól a mese, és valahol ugyanolyan, adott pillanatba sűrített történet ez, mint Mick Jagger és Keith Richards véletlen találkozása a vonaton, Jagger hóna alatt a blueslemezekkel. Vagyis tök mindegy mennyi az igazságtartalma, a legendához pont megfelel.

0607doors1

Tény viszont az, hogy az újonnan létrejövő formáció tagjai naponta összegyűltek Ray szüleinek Manhattan Beach-i bungalójában, és a szokásos ivászat/drogozás közepette próbálnak mindent megtenni azért, hogy dalokat írjanak. Augusztus folyamán képbe kerül egy csöndes fickó, akit Ray hív le a bandába, mivel közösen jártak a Beatles tagjai által is imádott Maharishi jógi meditációs gyakorlataira, és tudta róla, hogy megbízható, pontos dobosnak tartják. Az akkor mindössze húszéves John Densmore a Psychedelic Rangers sorait erősítette, és az első találkozás során a legkevésbé sem volt elragadtatva a három Manzarektől és a számára már ekkor is kicsit őrültnek tűnő ismeretlen énekestől. „Azt mondták, ők egy rock banda, de nem volt semmi zenéjük, csak Jim szövegei. Ray azt mondta: 'Ő Jim, az énekes.' De soha nem énekelt, csak mutogatta a szövegeket. Megnéztem őket, és igazán tetszettek is, bár nem sokat értettem belőlük. De én végül is csak dobolni mentem. Aztán a végén közölték, hogy az idő most még nem megfelelő, majd néhány hónap múlva értesítenek a döntésről." Valójában Densmore néhány hét múlva teljes értékű taggá vált, mint ahogy Patty Sullivan basszer hölgy is (egybehangzó állítások szerint totál tehetségtelen, de csinos), miáltal a tagság – úgy tűnt – stabillá vált. És igazából csak ekkor változtatják meg nevüket The Doors-ra, majd szeptemberben már felvesznek egy hatszámos demót, ami azonban még nagyon-nagyon messze esik a későbbi szinttől. (Érdekességként: még a hármas Doors lemezre, a Waiting For The Sunra is került fel innen két dal – igaz, gyökeresen átdolgozott formában). A hangszerelés csapnivaló, Morrison hangja pedig borzasztó erőtlen (nem csoda, mindösszesen két hónapja énekel egyáltalán!!), a demó ennek megfelelően még nem is érdekli a kutyát sem, úgyhogy Patty és a két Manzarek fivér úgy dönt, lelép, és visszamennek a suliba.

0607doors2John Densmore ekkor szól régi jó barátjának, a szintén meditációs gyakorlatokról összeszedett – még egy ilyen bódult társaságot - Robby Krieger gitárosnak, aki muzikálisan a legképzettebb tagja lesz a végső felállását ezzel szépen el is nyerő négyesnek. A demót csődnek értékelve új útra lépnek: Morrison szövegei zseniálisak, ám csapnivaló énekes, így aztán rengeteget kell gyakorolnia, hogy önbizalmat szerezzen, így hát állandó fellépésekre van szükség! El is vállalnak mindent, az esküvőkön és bar-micvókon való zenéléstől a veterán találkozókon való zajongásig, bár ekkor még az ő lelkesedésük nagyobb, mint a közönségé. Ezzel párhuzamosan a semmiből – állítólag a tagok szerint is pocsék demó hatására – a tán' egy hónapja együtt lévő csapat orra alá tol egy szerződést a Columbia Records, amit ők persze nagy lelkesen alá is karcolnak. Valahogy ekkoriban határoznak végleg arról, hogy nem kell basszusgitáros, majd Ray játssza bal kézzel a basszusfutamokat is egy speciálisan erre átalakított Fender Rhodes orgonán.

1966 elejére találnak egy állandó fellépő helyet, a nem túl népszerű, de nekik éppen megfelelő London Fog képében, az apró bár a Sunset Stripen volt található, és ha jól ment a bemutatkozás, a csapatnak négy éjszakán keresztül kellett játszania minden héten, este kilenctől hajnal kettőig. Az első héten megkérték hát egykori UCLA-s diáktársaikat, hogy minél nagyobb számban jelenjenek már meg a koncerteken, ha lehet, és minél hangosabban üvöltsenek, miáltal sikerült is elhitetniük a hely tulajával, hogy ők bizony egy igazán népszerű banda, és így szerződést kötnek. „Hihetetlen, hogy bevette a trükköt, hiszen akkoriban mindenki ezzel próbálkozott. Bár szerintem amiatt volt az egész, hogy soha senki nem járt arra a helyre. Néha tán egy kiábrándult üzletember, egy-két tengerész, pár kurva, meg persze néhány részeg. Volt egy go-go táncosuk is, aki egy ketrecben vonaglott a zenénkre, ami nevetséges volt. Valahol borzasztóan depresszív élmény volt, de időt adott nekünk ahhoz, hogy összeszokjunk zeneileg", nyilatkozta később Ray, és nagy valószínűség szerint igaza volt. Jim pedig – aki a színpadon olyannyira lámpalázas volt, hogy gyakorta a nézőknek háttal, a zenekar tagjai között énekelt – a való életben mind vadabb személyiséggé vált: nappal füvezett és LSD-zett, éjjel vedelt, és már ekkor igazi csajmágnesnek számított. Ráadásul balhés magatartása és ritka jó ivócimbora mivolta miatt már ekkor is sokan nagyra becsülték zenei körökben, mások viszont már nem annyira, hiszen egyre többször került komoly zűrbe, két-háromszor őrizetbe is vették ekkoriban, de semmi komoly balhéba nem keveredett.

Amikor aztán már heti hat éjszaka játszottak a Fogban, lassan kezdték unni a banánt, hiszen amúgy is nagyobb helyre vágytak. Ez a hely májusban jött el értük, amikor is az egyre növekvő népszerűségnek örvendő banda, pláne „őrült énekesük" meghívást kap az igazi felkapott helynek számító Whisky a Go Go-ba, ahol aztán ott is maradnak egész nyárra, a klub úgy nevezett házizenekarának, aki nagyobb nevek előtt nyit minden éjjel. Eddigre már állandóan műsoron van – többek között - a Light My Fire, a Back Door Man, a Break On Through, a Soul Kitchen és az End Of The Night, azaz a későbbi első lemez java része. Morrison egyre nagyobb önbizalommal mozog a színpadon, már nem áll háttal a hallgatóságnak, sőt, flörtöl velük, és ami ennél sokkal fontosabb, baritonja úgy szárnyal, mint soha korábban.

0607doors3Időközben a Columbia egy szó indoklás nélkül kivágja a bandát – utólag könnyű rájönni, egy nagy beetetés volt az egész –, úgyhogy éppen jókor téved le Jac Holzman, az Elektra Records alapító-elnöke és Paul A. Rothchild producer a bárba, ahol szimplán leesik az álluk az eufórikus hangulatban játszó zenekar és a teljes révületben táncoló közönség láttán. Néhány fellépés személyes megtekintése elég is nekik ahhoz, hogy leszerződtessék a Doorst, azonnali stúdióidőt felajánlva számukra, amit ők persze rövid gondolkodást követően el is fogadnak. Pont jókor, hiszen a rákövetkező héten kivágják őket a Whiskeyből, miután első ízben adják elő komplett hosszában és teljes szöveggel legnagyobb dalukat, a drámának is beillő The Endet. Megzuhanni azonban nincs miért, várja őket a stúdió, és túl sok idő nem kell a dalszerzéshez sem, hiszen eddigre kábé két-két és fél nagylemeznyi dal lapul a tarsolyukban. Nem is pihennek sokáig, hiszen az augusztus 8-i szerződéskötést követően – mindösszesen hatnapi stúdiózás után - augusztus 31-re készen is van a teljes lemezanyag. (Hát igen, hol voltak akkoriban még a hónapokig tartó pöcsölős stúdiózások?)

A Doors debütáló lemeze minden idők egyik legjobb és legnagyobb meglepetését jelentő bemutatkozása, minimum három örökérvényű klasszikussal, amelyek egyben a korong három tartópillérét is jelentik. Nyitásnak ott van a csapat egyik legkedveltebb dala, a Break On Through (To The Other Side), Morrison ars poeticája, aki ekkoriban már kezdte mind gyakrabban magára ölteni a sámán varázsruháját, de még nem hatalmasodott el rajta a Gyíkkirály-szerep, az életet végletekig kiélni akaró emberek himnusza, de a lényeg azonban nem is ezen van, hanem a végtelenül zaklatott, mégis eksztatikus zenén, a furcsa, bossa novás ritmusképleteken és Ray mindent elsöprő basszusorgona futamain, amit akkoriban sehol máshol nem lehetett ebben a formában megtapasztalni. Ebből rögtön egyértelműnek kellett lennie mindenki számára, hogy Jimbo társai sem akármilyen teljesítményt nyújtanak, és hát ez a dal lett az első single, annak ellenére, hogy bizony ez volt az első alkalom arra is, hogy szövegeiket cenzúrázták. A „She gets high" sorból – amit a kiadónál a drogfogyasztásra utalásként értelmeztek (mint ahogy valóban az is) - a „high" szó nem hallható a lemezen.

Jim ennek ellenére persze a csillagokat is leénekelte, amint esélye nyílt rá. És az bizony hamar nyílt is, hiszen mind a kocsmai zárórát himnuszba foglaló, bódultan részeg, ám a refrénnél szinte robbanó Soul Kitchen (a dal szövegét egy Olivia's Soul Kitchen nevű bár ihlette, ahol Jim ideje nagy részét töltötte, mivel az otthonára emlékeztette), pláne a törékeny szépségű szerelmes dal The Crystal Ship zongoraalapú lírája remek kibontakozási lehetőséget jelentett az ekkora már ereje teljében lévő torok számára. A Manzarek feleségéhez írt Twentieth Century Fox egy könnyeden játékos darab, sajna kevés extra pillanattal, majd érkezik az Alabama Song (más néven Whisky Bar), ami viszont mindig kiemelt jelentőségű volt Morrison életében. A félig vásári kuplékra, félig keringőre hajazó dal Kurt Weill szerzeménye, aki a Morrison által körberajongott Bertolt Brecht állandó szerzőtársa volt, és ez a darab is eredetileg egy Brecht darabban, a Mahagonny városának felemelkedése és bukása címűben (nem pedig a Koldusoperában, mint sokan hiszik!) hangzik fel, hogy később élvhajhász szövege miatt a Doors koncertek egyik kedvencévé váljon.

0607doors5A korong közepén foglal helyet a másik örökzöld „tartópillér", a Doors legeslegnagyobb slágere, a Light My Fire, Robby Krieger első teljes mértékben saját maga szerezte dala, a borítóra szerzőként mégis a teljes zenekart rakatták fel (mint egyébként valamennyi saját dal esetében!), ezzel is hangsúlyozva, itt bizony csapatmunka folyik. Krieger szerény elmondása szerint az ő kis szerelmes dala egyébként is annak köszönhette hatalmas sikerét, hogy Ray hozzápasszintotta minden idők egyik legjobb orgonafutamát bevezetőnek. A bő hétperces dal középrésze őrületes orgona- és gitárszólókat rejt, de csak a nagylemezen, ugyanis a kislemezre kimásolt tétel hossza nem éri el a három percet sem, és valamennyi szóló kukába került róla, a csapat hatalmas felháborodására, de hiába, az átlagközönség már akkor sem állhatta a túl hosszadalmas dalokat – a művészetnek kuss van, ha a kassza csörög.

A Light My Fire katarzisa után egy vérbeli mocskos blues tétel jön, Willie Dixon Back Door Manjének átirata, ami a pulzáló gitár- és basszustémákkal, meg persze Jim túlfűtött énekével maga a tömény szexualitás, pláne a szöveg áthallásos, anális szexre utaló soraival. (A kiadó nem is akarta engedni, hogy lemezre kerüljön, és csak Bruce Botnick hangmérnöki és Rothchild produceri közbenjárására adták be a derekukat.) Szarvashiba lett volna lehagyni, hiszen hihetetlenül erőteljes blues himnusz lett belőle, olyannyira, hogy még Hobo is lekoppin...újrahasznosította Gazember című dalában a szöveget és a zenét is (a Moby Dick viszont már csak a szöveget). A korong második felében vár még ránk két könnyebben emészthető, de kellően energikus dal, a kissé bizony bugyuta I Looked At You (na, ezt mondjuk simán lehagyhatták volna) és az újfent igen szexista Take It As It Comes, általuk közrefogva pedig egy éjfeketén szikrázó drogos gyöngyszem, az End Of The Night. Ez a Huxley-ihletésű tétel csak úgy csöpög a pszichedeliától, mégis van benne valami végtelenül megnyugtató, úgyhogy az ember már-már egészen azt hihetné, hogy a lemez végére lenyugodott a kvartett. Mindez persze csak beetetés, hiszen érkezik a The End, ami önmagában külön fejezetet jelöl a zenekar életében.

A tizenkét perces drámai tétel igazi magnum opus: a zenekar leghosszabb, legbotrányosabb, legösszetettebb és legjobb munkája, vitán felüli mestermű. A dal annyira brutálisan lélekcsupaszító, nehezen eljátszható és szinte önállóan lélegző entitás, hogy csak a legritkábban adták elő teljes hosszában, és a stúdióban is megszakítás nélkül játszották fel (ráadásul mindösszesen kétszer, a második alkalommal feljátszott Vég került végül lemezre). Felépítése a klasszikus színpadi zenéket követi, jól elkülöníthető részekre oszlik: nyugodt felvezetés - zaklatottá váló, lázálomszerű képekkel telepakolt középrész - a hírhedt „gyilkos téma" - majd az extatikus megsemmisülést követően a felvezetés nyugalmának megismétlése, mely szakaszokat John szikár dobütései határolnak. A The End látomásos-delíriumos képeit mindenki saját szájíze szerint értelmezheti, Francis Ford Coppola például több interjúban is kifejtette, hogy szerinte ez a dal a háború őrületét festi le, minden másnál érzékletesebben, ezért is alkalmazta legfőbb helyen az Apokalipszis most című remekében. Viszont ami mindenkinél kiverte a biztosítékot, az a freudi pszichológiában körberajongott Ödipusz-komplexusról valló „hajnal előtt ébredő gyilkosos" strófa, amiben Morrison többek között olyan kedves dolgokat énekel, mint hogy meg akarja ölni az apját és meg akarja dugni az anyját. Ezt persze hülyeség lenne szóról szóra érteni, de a kiadó bizony így tett, és ez majdnem a The End veszte is lett egyben, kizárólag hosszas egyeztetés és az ominózus „fuck" szó elhagyása biztosíthatta (érdekes, a „kill" viszont maradhatott), hogy ne kelljen helyette felvenniük a már ekkor majdnem teljesen elkészült másik monumentális művüket, a When The Music's Overt. Morrison később majd minden interjúban elmondhatta, hogy milyen fontos számára ez a dal, és mennyire fáj neki, hogy nem értik, miről énekel.

0607doors4A végül 1967. január 4-én megjelentetett debütlemez rövid időn belül földcsuszamlás-szerű sikereket ért el (mára pedig közel 13 millió példányban kelt el!), annak ellenére, hogy az első single Break On Through (és a hozzá készült promóciós videó) lényegében komoly visszhang nélkül maradt. Morrison ekkoriban a borító miatt is több alkalommal rosszallását fejezte ki, konkrétan azért, mert annak felét az ő feje foglalta el, miközben a többi három tag egész alakjának együttesen nem jutott annyi hely. Ez is jelzi, hogy a jó Jim kezdetben korántsem volt az a nárcisztikus faszkalap, mint akit Oliver Stone egyébiránt generációs jelentőségű filmjéből megismerhettünk. Később, egy alkalommal például nem volt hajlandó színpadra állni, mivel a konferanszié úgy jelentette be őket, hogy „Jim Morrison and The Doors". Ezek a nem is olyan apró dolgok is előrevetítették, hogy a mind többször bőrnadrágban flangáló és szép lassan konstans rocksztárrá váló Morrison – bárhogy küzd is ellene – bele fog kerülni egy olyan szerepbe, ami tetszik, nem tetszik, élete végéig el fogja kísérni.

'67 nyarára a megcsonkított Light My Fire egy csapásra number one lett a Billboard listán, a banda pedig először és utoljára részt vehetett minden televíziós show non plus ultráján, az Ed Sullivan Showban. Ahol aztán Morrison nem volt hajlandó kicserélni egy sort a Light My Fire-ben, ezért soha nem hívták meg őket többet, sőt, a bunkó Sullivan még kezet sem fogott vele a show végén! Az Elektránál eddigre már pukkanthatták kifelé a behűtött pezsgősüvegek dugóit: megvan az aranytojást tojó tyúk. Maguk sem sejthették azonban, hogy mekkora, hiszen 1967 októberére, az elődjéhez hasonlóan remekül sikerült Strange Days megjelenése után Amerika már végképp a Doors (és mindenekelőtt Morrison) lábai előtt hevert. A csapat szűk egy év alatt eljutott oda, hogy lemezeit milliók vásárolták, a rajongók hada mindenhová elkísérte őket, énekesük pedig a korszak legnagyobb szexbálványává vált, szinte egy új Elvisszé. A későbbi viharok előszelét maximum csak Jimbo növekvő alkoholizmusa jelezhette, és egy vörös hajú, porcelánbőrű szépség, Pamela Susan Courson (Neil Young szavaival a „Cinnamon Girl") felbukkanása. De ekkor még ki törődött ezzel?!?

Mi se tegyünk így, inkább mutassuk meg az utat a következő whisky bár felé Ray Manzareknek, és igyunk meg egy-két pohárral a két egykori UCLA növendék emlékére, akiknek véletlen találkozása a venice-i strandon '65 nyarán egy kicsit bizony megváltoztatta a rockzene történelmét is.

 

Hozzászólások 

 
+7 #12 mojorisin577 2014-07-02 20:07
The End-et egyáltalán nem ritkán játszották, szinte mindegyik koncert zárószáma volt.
Idézet
 
 
+15 #11 Nagy Andor 2013-06-20 18:18
"Az End of the night-ot tudomásom szerint Celine: Utazás az éjszaka mélyére c. regénye ihlette."
Utánanéztem, mindketten rosszul tudtuk.:D A dal William Blake Az ártatlanság jövendölései (Auguries Of Innocence) című versét értelmezi át, a "Some are born to sweet delight/Some are born to endless night." sorok konkrétan a versből származnak.
Idézet
 
 
+19 #10 traveller79 2013-06-11 16:59
Nagyszerű cikk!
Az End of the night-ot tudomásom szerint Celine: Utazás az éjszaka mélyére c. regénye ihlette.
A lemez egyébként 1966 karácsonyán jött volna ki,a kiadó azonban végül is eltolta a kiadást,mondván , a karácsonyi lemezdömpingben nem kapna elég figyelmet.
Végül egy érdekesség: ez volt az első rockalbum,amit óriásplakáton reklámoztak.
Idézet
 
 
+12 #9 rockersoul 2013-06-09 11:09
Ez az egyik kedvenc lemezem tőlük! Minden szám passzol a lemezen, semmi töltelék. Jim énekileg csúcsformában, Ray nagyon jól kitöltötte a zenét a billentyűvel..és azok a szólók...főleg a Light my fire közepén lévő..eszméletlen!, Robbie sokszínű gitározása nagyon ott van, John pedig nagyon jó alapot biztosít. Képes lennék együltő helyemben végighallgatni ha elém tennék, hasonló szinten vagyok a Strange days-el is, a többi lemezükön már nem mindegyik szám tetszett ennyire, de még így is több volt a jó szám, csak szokatlan volt, hogy elkanyarodtak az eredeti hangzásuktól.

Az L.A. woman-ben meg pont azt szeretem, hogy blues-os, onnan a Crawling king snake a No. 1. kedvencem a különleges hangulata és Jim éneke miatt, a Riders on the storm 'csak 2.', összességében 3 szám nem jött be erről a lemezről.
Idézet
 
 
+16 #8 Flagellator1974 2013-06-08 23:19
Soul Kitchen forever.
Idézet
 
 
+18 #7 GTJV82 2013-06-07 14:10
Az L.A. Woman sem rossz, de az első 2 tükrében nagyon más: eléggé blues-os, és Jim Hangja is nagyon "megfáradt" 1-2 számban. (Sajnos '71-ben már finoman szólva sem volt toppon egészségileg...)
Igazán onnan csak a Riders On The Storm, a The WASP (Texas Radio and the Big Beat) és a Love Her Madly ami nálam klasszikus, a többivel meg úgy elvagyok. :)
Idézet
 
 
+24 #6 CFI 2013-06-07 13:44
nagyon nagy köszönet ezért a cikkért!
Idézet
 
 
+22 #5 Gábor 2013-06-07 13:42
Idézet - GTJV82:
Micsoda cikk, elképesztő... köszönet érte! :)
Az első 2 lemezük a legjobb, valóban, ami utána jött se semmi de a Doors/Strange Days párost soha sem tudták már felülmúlni!
Klasszikusok, követelem a Strange Days-t is a rovatba! :)
Egyébként pedig érdemes elolvasni Stephen Davis - Jim Morrison élete, legendája, halála c. könyvét, rengeteg minden kiderül, hogy mikor mi miért ús úgy és ott történt, ahogy!

Nana, és az L.A. Woman?!? :)
Idézet
 
 
+24 #4 GTJV82 2013-06-07 12:38
Micsoda cikk, elképesztő... köszönet érte! :)
Az első 2 lemezük a legjobb, valóban, ami utána jött se semmi de a Doors/Strange Days párost soha sem tudták már felülmúlni!
Klasszikusok, követelem a Strange Days-t is a rovatba! :)
Egyébként pedig érdemes elolvasni Stephen Davis - Jim Morrison élete, legendája, halála c. könyvét, rengeteg minden kiderül, hogy mikor mi miért ús úgy és ott történt, ahogy!
Idézet
 
 
+26 #3 Chris92 2013-06-07 11:26
Remek írás, örökzöld lemez.
Idézet
 
 
+24 #2 Norbi 2013-06-07 10:22
Jó írás.A The Doors meg hatalmas zene.Örök!
Idézet
 
 
+24 #1 Zsolti 2013-06-07 09:10
Ez egy remek cikk az egyik kedvenc lemezemről. Köszönöm!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.