Shock!

Jövő héten Budapesten koncertezik az Avenged Sevenfold, akik eddig mindössze egyetlen fesztiválfellépés erejéig jártak Magyarországon. A 21. század egyik legsikeresebb amerikai metálcsapata az aktuális turnén sem megy biztosra: mivel deklaráltan nem szeretnének átváltani nosztalgiázásba, így nem ütik le a legmagasabb labdát, és nem legklasszikusabb albumukra, a napokban húsz éve megjelent City Of Evilre építik az aktuális bulikat. Ennek ellenére semmiképp sem szeretnénk szó nélkül elmenni a jubileum mellett, a 2005-ös lemez ugyanis nemcsak kora egyik legfelkapottabb, hanem egyben egyik legkreatívabb, legerősebb és legnagyobb hatású metálalbuma is volt.

Az Avenged Sevenfold, rövidített nevén A7X a kaliforniai Huntington Beachen alakult a '90-es évek végén Matthew „M. Shadows" Sanders énekes, Jimmy „The Rev" Sullivan dobos és Zachary „Zacky Vengeance" Baker gitáros jóvoltából. A csapat a helyi deszkás punk/hardcore-színtérről származott, de bőségesen szívták magukba az olyan csapatok örökségét is, mint a Guns N' Roses, a Metallica, a Megadeth, az Iron Maiden vagy a Pantera. A 2001-es Sounding The Seventh Trumpet debüt ennek ellenére még inkább az ekkoriban szárba szökkenő metalcore-os irányon mozgott, a zenekarra jellemző egyéni leágazásokkal. A Brian J. „Synyster Gates" Haner gitáros és Jonathan „Johnny Christ" Seward basszer csatlakozása után megírt, 2003-as Waking The Fallenen már sokkal kiforrottabb összképet produkáltak.

A mindössze kétezer dollárból felvett debüt még egy kevésbé kiforrott arcélű, ugyanakkor roppant energikus csapatot mutatott. Metalcore, gótos-darkos imázs és hatások, punk, hard rock, metál – a későbbi bombasztikus elegy összetevői mind jelen voltak már a Sounding The Seventh Trumpet dalaiban, de még kiforratlan formában. A Waking The Fallen már időben is telibe találta a metalcore-hullámot, ugyanakkor sok szempontból mást és többet hozott a korszak zömmel keleti parti csapataihoz képest: még ha nem is volt minden ízében tökéletes, abszolút magában hordozta a majdani nagyság ígéretét az olyan dalokban, mint az Unholy Confessions, a Chapter Four vagy a Second Heartbeat. Szépen meg is indította a térképen az imázsában is jellegzetes, inkább a '80-as évek hard rock/sleaze- és gót bandáinak kinézetét modern formában felélesztő csapatot. A folytatás mégis teljesen más irányt hozott, méghozzá több okból is.

Az egyik ezek közül pusztán kényszerből jött, Shadowsnak ugyanis 2004 elején bevérzett a torka és állandóan szenvedett vele a túlerőltetés miatt: „Az orvosom azt mondta: öreg, ha továbbra is így ordítasz, öt év múlva nemhogy énekelni, de lehet, hogy beszélni sem tudsz majd..." Matt ezután átesett egy operáción, utána pedig gyakorlatilag újra meg kellett tanulnia énekelnie a korábban W. Axl Rose-zal és Chris Cornell-lel is dolgozott Ron Anderson segítségével. A korábbi üvöltős énekstílus innentől iogva szóba sem jöhetett. Mindez ugyanakkor a tagság belső igényeivel is találkozott, ugyanis hiába talált kifejezetten jó fogadtatásra a Waking The Fallen, bizonyosan nem akartak csupán egy lenni a hasonszőrű alakulatok közül. Shadows: „Mire elérkeztünk a harmadik lemezig, már nagyjából kipörgettük a metalcore-dolgot. Szerintem tök jól nyomtuk, eléggé különböztünk is a többiektől, de meguntuk az üvöltözést. Így aztán azt mondtuk: oké, akkor készítsünk egy százszázalékos metállemezt! Addigra már tudtuk, hogy képesek vagyunk megfelelni az ehhez kapcsolódó elvárásoknak."

Mindehhez a megfelelő háttértámogatást is megkapták, a Waking The Fallen underground sikere és a metalcore-bomba globális robbanása után ugyanis elkezdtek szimatolni körülöttük a nagykiadók. Shadows: „A kiadók mindig azt lesik, hogy a fiatalok körében mi számít menőnek, és ez akkoriban is így volt. A Warped turnéknak sokat köszönhettünk, mert óriási figyelem összpontosult a fellépőkre a média részéről, amiből nekünk is kijutott bőven. Ennek következtében a Waking The Fallen már jól előkészített terepre érkezett és nagyot is ment, elég messzire vitte a hírünket. Csak idő kérdése volt, hogy mikor bukkannak fel és kezdenek szaglászni körülöttünk a multicégek. Akadtak páran, akik komoly érdeklődést mutattak, a Dreamworks pedig különösen lelkes volt. Úgy tűnt, hogy le is szerződünk hozzájuk, de az akkori menedzserünk mindenképpen szeretett volna jobb feltételeket kiharcolni annál, amit felkínáltak nekünk. Így aztán felhívta az egyik ismerősét a Warner Brothersnél, és megkérte, hogy jöjjön le a chicagói koncertünkre, hogy a Dreamworks emberei lássák: a Warner is beszállt a játszmába. Azt remélte, hogy így versenyhelyzetet teremthet és feljebb tudja srófolni az árat. A Warner munkatársa, név szerint Andy Olyphant tartotta a szavát és baráti szívességből tiszteletét tette a bulin, a felbukkanása azonban gyökeresen megváltoztatta az események menetét. Andy a látottak alapján azt mondta, hogy kerül, amibe kerül, de ő bizony leszerződteti a bandát a Warner égisze alá. A cég akkori főnökét, Tom Whalley-t is sikerült meggyőznie, Andy mellett pedig Craig Aaronson lett a másik A&R-es figura, aki az ügyeinket intézte. Nagyon imponált nekünk, hogy a Warner emberei a koncertteljesítményünk alapján ítéltek meg minket, és minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy őket válasszuk."

A zenekar tudatosan más irányt vett zeneileg a korábbiakhoz képest, és tényleg, szó szerint mindent beleadtak. Mindez azt jelentette, hogy az első pillanattól fogva egy maximumra pörgetett, néhol szándékosan túlzásokba eső, mindenféle stílushatárt és skatulyát lerúgó albumban gondolkodtak, amikor nekiálltak a dalszerzésnek. Shadows: „Ami a gitárokat illeti, akkoriban az hajtott bennünket, hogy múljuk felül a Children Of Bodomot. Baromira felnéztünk rájuk, és azt mondtuk: bazmeg, gitározzunk úgy, mint ők, de közben maradjunk amerikai stílusú banda, csak tükröződjenek a zenében ezek az európai hatások is. Tényleg mindent magunkba szívtunk a Dream Theatertől a Panterán meg a Metallicán át a Children Of Bodomig, a Blind Guardianig meg a Queenig, és ezek is mind belevegyültek a lemez őrületébe. Minden rohadt gyors, de így is baromi jó, érted? Ha ma meghallgatom a dalokat, arra gondolok: mi a faszom ez, egyáltalán hogyan játszottunk ennyire gyorsan? Tényleg komplett téboly volt az egész..."

Shadowsék már a korai fázisban is tudták, hogy a kezük alatt valami teljesen más formálódik nemcsak a kortársakhoz, de saját régebbi dolgaikhoz képest is. Matt: „A sokszínűség alaposan rányomta a bélyegét a lemez készítésére, mert mindent össze akartunk sűríteni benne. A dalaink milliónyi részből álltak, és ez elég kaotikussá tette felvételeket. Semmiről sem voltunk hajlandóak lemondani, a legapróbb részletek is elsőrendű fontossággal bírtak számunkra. Mindannak a tökéletes antitézisét szerettük volna megvalósítani, ami a színtéren akkoriban folyt, ezért nem féltünk telepakolni a számokat eszelős énekharmóniákkal és túltolt gitárszólókkal. Roppant jól szórakoztunk a stúdióban, mert éreztük, hogy nem akármilyen anyag formálódik a kezeink alatt. Olyan dolgokat valósítottunk meg, amelyek merőben szokatlannak számítottak a műfajunkban az idő tájt. Abban is biztos vagyok, hogy ilyen típusú dalokat soha azelőtt nem lehetett hallani egyetlen Warped turnén sem! A dallamokhoz, a riffekhez és az akkordmenetekhez fűződő viszonyunk jócskán megkülönböztetett minket a kortársainktól, de ez természetesen jött belőlünk."

Mindehhez persze az összes tagnak maximálisan oda kellett tennie magát. A csapat első számú dalszerzője és zenei agya, Jimmy Sullivan például kőkeményen rágyúrt egyetlen technikai hiányosságára. Shadows: „Jimmynek akkoriban a kétlábdobos témák jelentették a gyengéit, egyszerűen nem bírta kellően hosszan és keményen nyomni ezeket. Így aztán amikor átmentünk hozzá videójátékozni, mindig leült a kanapé mögé, felállította a lábdobjait, tehát csak a pedálokat. Hang nélkül játszottunk, mindössze a metronóm ment, ő meg órákon át csak ült és taposta, egyre gyorsabban és gyorsabban, a végén már 210 bpm-es tempóban. A végére már tényleg úgy nyomta, mint valami gép!"

A Warner nemcsak gáláns költségvetést biztosított a bandának, de a dolgukba sem szólt bele. Matt: „Békén hagytak minket. Senki nem akarta megmondani a lemeztársaságtól, hogy mit csináljunk, ami nagy megkönnyebbülés volt. Mehettünk a saját fejünk után, egyetlen A&R-os sem ült le velünk átnézni a dalokat, nem szabták meg a számlistát, meg azt, hogy mi hány perces legyen, de nem igényeltük ezt a fajta törődést. Az első naptól kezdve a saját utunkat jártuk. Tudtuk, mit akarunk, így aztán minden feltételt magunknak szabtunk meg, a döntés joga pedig mindvégig nálunk volt. Vannak előadók, akiket terelgetni kell, mi azonban már akkor sem tartoztunk közéjük. Amikor elkészültünk az anyaggal, egyszerűen leadtuk a kiadónak határidőre, ők pedig nem akadékoskodtak, hanem beálltak mögénk. Utólag belegondolva eléggé nonkonform lehetett a hozzáállásunk, ennek ellenére nem álltak elő észrevételekkel ezt illetően. Igazából fogalmam sincs, mit gondolhattak rólunk..."

Az Andrew „Mudrock" Murdock producerrel folytatott stúdiómunka ennek ellenére minden volt, csak egyszerű nem, mivel a csapat érezte a vállukra nehezedő felelősség súlyát. Zacky: „Szó szerint Los Angeles legelbaszottabb gettójának kellős közepén vettük fel a lemezt. Bármikor kiléptünk az utcára, rettegtünk, hogy valaki keresztüllő... Napi tizennégy-tizenöt órákon át nyomtuk, aztán mindenki hazament a szüleihez, majd másnak reggel hatkor minden újraindult. Nem is tudom, mennyi ideig tartott a dolog, de egy örökkévalóságnak érződött... Mindent ezerszer átrágtunk, amíg a végén már tényleg semmit sem tudtunk hozzátenni. Kibaszottul kimerültünk, miközben megírtuk a lemezt, összességében nem volt kellemes élmény. Tényleg kidolgoztuk a belünket, mert ez az anyag jelentette az egyetlen esélyünket. És nem a könnyebbik végéről fogtuk meg a dolgot, mert olyan dalokat írtunk, amik normális esetben sosem kerülhettek volna be az MTV-be, a rádiókba. Mindegyik baromi hosszú volt, és tudtuk, hogy egyiket sem lehet majd normálisan megvágni. De akkor is azt mondtuk: ez a mi nagy esélyünk."

Brutális, hogy telik az idő: ezt most személy szerint a bőrömön is érzem, ugyanis, ha minden igaz, ez az első lemez a Klasszikushock rovatban, amiről már megjelenése idején, húsz évvel ezelőtt is én írtam a Shock! hasábjain. Viszont büszkén mondhatom: számomra is az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy instant klasszikussal állunk szemben. Pedig egyébként nem ezzel ismertem meg a csapatot, hiszen egykori nagyra becsült shockos kollégánk, Timár Attila korábban már odaadta a Waking The Fallent, úgyhogy előtte is hallgattam, kedveltem a zenekart. De nem volt kérdéses, hogy a City Of Evil brutális szintugrást jelentett náluk. Nem akarok olyasmikkel dobálózni, hogy mintha egy másik zenekar játszana ezen a lemezen, ám a nyilvánvaló stílusmódosítás mellett a kreativitásuk is teljesen más szinten mozgott, mint előtte. Alighanem ekkorra érett össze teljesen a banda klasszikus felállása, az eredmény pedig egy szó szerint lenyűgöző kavalkádot hozó anyag lett.

Az Avenged Sevenfold tehát búcsút intett az akkoriban egyre inkább kliséssé váló, zenekarok hadserege által szétkoptatott üvöltős-dallamos kettőségnek, és nekiálltak fullba tolni a heavy metalt a saját fogásaikkal, fokozottan riff- és szólógazdag megközelítéssel. Ennek köszönhetően annyira friss és izgalmas formában tudták tálalni a régóta ismert fordulatokat, tempókat, hogy annak a korabeli mezőnyben egyszerűen nem akadt párja. Ugyanakkor a hardcore/punk gyökerek is megmaradtak, a kórusokban, dallamvezetésben éppúgy, mint az egész lemezt átható letaglózó dinamizmusban és energiában. A bulira pedig még Danny Elfman is benézett... Mindeközben a széttetovált, farmerdzsekis, szűk pólókban feszítő tagok úgy festettek, mint valami újkori rock'n'roll bagázs, és M. Shadows hangja is leginkább a '80-as évek végének glam/sleaze torkait idézte. A fenti összetevőkből pedig a 21. század egyik definitív heavy metal mesterműve állt össze.

A 72 perces, hangzásában is roppant tömény City Of Evil azzal együtt sem könnyű hallgatnivaló, hogy minden dalban tobzódnak a fogós énekdallamok, gitárharmóniák, elsőre a fejet és a lábat beindító riffek. A zenekar mindent a maximumra pörgetett ezekben a dalokban: a számok hosszúak, szövevényesek, szerkezetileg teljesen kiszámíthatatlanok, végig egyfajta képregényes túlhangsúlyozottság jellemzi őket. Mindez már a nyitó Beast And The Harlotban is egyértelmű, ahol a felvezetésben mintha a Dream Theater jammelne Danny Elfmannel – még The Rev pergőn futott körei is teljesen nyíltan Mike Portnoyt idézik –, hogy aztán egy eurometálos ízekkel elővezetett, ám ízig-vérig tengerentúli energiaszintű heavy/speed-bombát robbantsanak. Mire eljutnak a helloweenes gitártirádákkal alábúgatott refrénig, már el is dőlt, vevő vagy-e erre az elegyre vagy sem. A gyökerek egyértelműek voltak, a végeredmény azonban senki másra nem emlékeztetett.

A speedelés a Burn It Downban is megmarad, a nyafka énekben azonban sokkal inkább Mike Patton hatása köszön vissza – ez sem könnyű darab, bár a refrénje azonnal ragad, és összességében remekül jellemzi az album egészét, nem véletlenül választották felvezető kislemeznek. A lassabb, mégis furcsa módon izgága, feszült staccatóval operáló Blinded In Chains azonban nagyobb kedvencem, itt tényleg teljesen elengedik magukat. A refrén elsőre gyilkol, ez a dallammenet briliáns, de a dal felépítése minden formulát figyelmen kívül hagy a multivokálokkal alázengetett, szövegmondós résztől kezdve a belassuló, álomszerű, akusztikus gitárokban dús fináléig. Ha egy dallal kellene szemléltetnem valaki előtt, miben rejlett a 2005-ös Avenged Sevenfold különlegessége, akár ez is lehetne az...

..., de azért inkább persze a lemez slágerével, a Bat Countryval próbálkoznék először, ez a dal ugyanis a maga örvénylő forgatagával tényleg olyan hatást kelt, mintha valami hibbant, koffein- és drogtúladagolt horrorkarnevál közepébe keveredtél volna. Az egész lemezen zseniálisan doboló The Rev briliánsan kalapáló tempói hátán szinte hullámvasútszerű utazás ez valami furcsa álomvilágban, energiaszintje azonban ezzel együtt is egészen letaglózó, a „Can't you help me as I'm startin' to burn" refrén pedig azonnal és örök életre a fülbe ég. Ezzel együtt is érdemes ugyanakkor megfigyelni, mennyire nem tipikus ez az egész, instant slágernek bizonyosan nem nevezném. Viszont így is simán a 21. század egyik abszolút metálhimnusza, ehhez nem férhet kétség. 2005 óta a legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban tud beugrani a semmiből és rám telepedni.

A Trashed And Scattered a lemez kevésbé ismert dalai közé tartozik, nálam azonban mindig is favoritnak számított. Itt is a speedes, európai bombaszt kel birokra a zenekar amerikai, halálmadár ízeivel, és ugyan megint a hat percet közelítjük, a basszusdominálta bridge meg a refrén ebben is első hallgatásra ragad. A másik örök közönségkedvenc azonban a Seize The Day, ahol az Avenged Sevenfold megmutatja: tőlük egy lírai dalban is teljesen frissen hatnak az amúgy teljesen nyilvánvaló Guns N' Roses- és Faith No More-hatások. Tökéletesen kerekre formázott darabról beszélünk szívhez szóló szöveggel és zseniális dallamvezetéssel, Shadows megalázóan perfekt előadásával, bár megjegyzem, ez is a téma tele van abszolút nem tipikus megoldásokkal és ötletekkel. Mestermunka, nem véletlenül futotta be utóbb a maga diadalmenetét.

A lemez második felében a csapat még szövevényesebb fokozatba kapcsol. A Sidewinder lassabb, szaggatott témákkal emelkedik el a földtől, a gitárdallam mintha képregényesített Slayer lenne, de mire megérkezünk a hétperces dal perkás, latinos-akusztikus fináléjához, már valahol egészen máshol járunk, mint az út elején. Mégis, valami ijesztően gördülékeny az egész... Ugyanez The Wicked End a thrasht, ikergitáros heavy metalt, progresszív muzsikákat és képregényes bombasztot egybegyúró, Danny Elfman-féle szimfo-dark filmzenés középrészt villantó monumentalitására és a leghosszabb, kilenc perc fölötti Strength Of The Worldre is áll. Utóbbi grandiózussága után a megadethesen acélos riffekkel startoló Betrayed szinte szimplának hat a maga nem egészen hét percével, de aztán a záró M.I.A.-ben megint csúcsra jár az őrület és Tim Burton legbizarrabb, legbetegebb ötletei elevenednek meg, csak éppen metálban. Elfman hatását már a korabeli kritikában is kiemeltem, és ma sem tudom eléggé hangsúlyozni. De ismétlem, az Avenged Sevenfold műhelyében minden egyértelmű hatás a saját nyelvükre lefordítva köszönt vissza. Úgy is fogalmazhatok, hogy a City Of Evil tényleg teljesen frissnek, eredetinek, újszerűnek hatott a 2005-ös felhozatalban.

A lemezt a Burn It Down vezette fel single-ként, a lemez pedig a Billboard-lista harmincadik helyén indított. Mindez kifejezetten jól hangzik, a zenekar azonban bukásként élte meg a kezdeti fogadtatást, még annak ellenére is, hogy a metállapok egyként estek térdre a lemez kreativitása előtt. Shadows: „Az első héten úgy 35 ezer példány ment el a lemezből, ami óriási csalódásnak tűnt, ráadásul a közönség nagyon rosszul fogadta a Burn It Downt. Emlékszem, a Thrice-szal haladtunk akkoriban nagyjából fej-fej mellett, én meg felnéztem a fórumukra, és mindenki rajtunk röhögött, mondván, iszonyú rossz és nevetséges a lemez. Én meg: hűha, komolyan, de hát miért? Hiszen nem is különbözik olyan sokban az eddigiektől! Ma már persze látom, hogy teljesen másmilyen volt, de akkoriban teljesen természetesen jött belőlünk minden, így nem tűnt ennyire élesnek a dolog. A rajongóknak viszont úgy jött le ez az egész, mintha felpofoztuk volna őket a sikolyokkal meg ezzel a Helloween-találkozik-a-Sonata-Arcticával-de-amerikai-stílusban típusú, elbaszott muzsikával. Arra gondoltam: lehet, hogy akkor talán más közönségrétegekhez kellene eljutnunk, vagy nem tudom... Mert a mi közegünk gyűlölte a lemezt, és egyszerűen nem láttam, hogyan sikerülne megismételnünk a Waking The Fallen eredményeit. Az a lemez akkoriban olyan 150 ezer példánynál járt, és ebből a táborból mindössze 35 ezren vették meg a Ciyt Of Evilt a megjelenéskor... Ráadásul a lemez néhány hónap után egyszerűen meghalt. Akkor már csak olyan heti ezerötszáz fogyott belőle."

A kiadó ekkor állt elő azzal az ötlettel, hogy klipesítsék a Bat Countryt. Az azévi Warped turnén korrekt fogadtatás mellett koncertező csapat természetesen semmi jónak nem volt elrontója, és leforgatták a Félelem és reszketés Las Vegasban könyv és film ihlette dal tematikában ehhez passzoló, színpompás klipjét. Utána pedig hirtelen minden a feje tetejére állt. Vengance: „Hirtelen arra eszméltünk, hogy az öt és fél perces, cirkalmas gitárszólókkal meg ilyen szarokkal teli dal klipje, benne a széttetovált zenekarral, az első helyen áll az MTV Total Request Live-jában... Úgy, hogy a dal és a klip nyitóidézete a világ egyik legsúlyosabb pszichopatájától, Hunter S. Thompsontól származik, és tele van drogos utalásokkal! Nem tudtunk másként tekinteni erre, mint hogy szépen megtréfáltuk a mainstream színteret: lám, itt ez az elbaszott metálos, punkos, vagy a faszom tudja, milyen zenekar, és hirtelen mindenki ránk figyel..."

Az Avenged Sevenfold a metálszakma titkos fegyveréből mindössze hetek alatt lépett elő aktuális napi popszenzációvá, méghozzá elsősorban az Egyesült Államokban. A Bat Country elsöprő sikere még a dal irgalmatlan fogóssága ellenére is szembement minden formulával – nem csoda, hogy még a zenekar sem tudta, miként kellene viszonyulni a dologhoz. Shadows: „Az eladások hirtelen felugrottak heti 40 ezerre. Totális őrület volt! Közben viszont fogalmunk sem volt, milyen típusú arcok veszik az albumot: Avenged-rajongók, vagy olyanok, akik csak ezt a lemezt vásárolják meg, és megyünk szépen az egyslágeres csodák közé? Aztán szépen kiderült, hogy nagyjából 80 százalék abszolút rajongó lett, és úgy 20 százalék volt csak olyan, aki a TRL láttán annyit mondott, hogy tetszik neki a Bat Country. De rengeteg ember figyelmét felkeltettük a rockrádiók hallgatóságából, meg egy csomó idősebb metálrajongóét is. Emlékszem, például Mike Portnoy is a Bat Countryba futott bele először a TRL-ben, megvette a lemezt, és másnap a weboldalán már a nap hőseként áradozott rólunk: valami olyasmit írt, hogy ezen a lemezen a Dream Theater találkozik a Faith No More-ral, meg ki tudja, mi a fasszal, hát hogy kerülhet be ez egyáltalán a rádióba? Szóval elkezdett terjedni a hírünk, és szép lassan visszaszivárogtak azok a srácok is, akik eleinte vagy hátat fordítottak nekünk a City Of Evil miatt, vagy nem igazán tudtak mit kezdeni az albummal."

A lemez őszi önálló amerikai turnéja körül hirtelen óriási pezsgés támadt, és a körút még hatalmasabb sikerekkel folytatódott a következő év elején. Jellemző a Bat Country hatalmas sikerére, hogy a zenekar jó fél évig nem is küldött utána új single-t, mert egyszerűen nem volt rá szükség, a dal valósággal önálló életre kelt. A City Of Evil 2006 januárjában aranylemez lett az Egyesült Államokban. Ez már persze vastagon a csökkent eladások időszaka volt, vagyis az ilyen eredmények egyre ritkábbnak számítottak a rockszíntéren. Shadows: „Csak azt éreztük, hogy sikerült egy olyan albumot készíteni, ami felülmúlta az elvárásainkat. Nagyon elégedettek voltunk vele, viszont nem sejtettük, hogy ekkorát robban majd. Egyik pillanatról a másikra a mainstream kellős közepén találtuk magunkat. A legmerészebb álmainkban sem gondoltuk, hogy a Total Request Live-ban fogunk szerepelni Madonnával és Britney Spearsszel együtt... Ez nem volt benne a pakliban előzetesen. Egyébként amennyire nem voltunk felkészülve a sikerre, ugyanannyira váratlanul ért minket a sok negatív kritika: rengetegen utálták a lemezt, a dél-kaliforniai metálszíntérről egyenesen kiátkoztak minket érte. Aztán a korong csak megtalálta a maga közönségét, de ehhez elengedhetetlen volt az MTV és a rádiók hathatós támogatása. Nélkülük biztos nem jutottunk volna sehova. Igazság szerint úgy gondolom, ha a City Of Evil ma jelenne meg, akkor nem lenne esélye hallgatóságra lelni a szélesebb közönségrétegekben. A jó helyen voltunk a jó időben. Ám a szakmában azóta is azt mondja mindenki, hogy még ennél is több lemezt értékesíthettünk volna, ha olyanok a körülmények. Jóllehet a turnéink elképesztő nézőszámok előtt futottak, a jegyeladásokat mégsem sikerült teljes mértékben lefordítani az album nyelvére. Ennek pedig prózai oka volt: már jócskán benne voltunk az illegális letöltések korában, amivel a zeneipar nem tudott mit kezdeni. Ha tíz évvel korábban jelenik meg az anyag, biztosan bődületeset kaszáltunk volna vele."

A Beast And The Harlot is kedvező fogadtatásra talált single-ként, ám a következő atombombát az év nyarán dobták le, amikor is a Seize The Day is bevette az MTV képernyőjét. A fesztiválszezonra Európába is átruccanó csapat eközben az azévi Ozzfest főszínpadán koncertezett az Államokban, már felülről harmadikként, a System Of A Down és a Disturbed előtt. Ez az időszak egyébként nagyban formálta a szemléletüket, ugyanis azzal szembesültek: a sok tízezres tömegek előtt messze nem érvényesülnek annyira a City Of Evil komplex, szövevényes, gyors témái, mint szerették volna. A rocksztársággal járó előnyöket azonban maximálisan kiélvezték. Matt: „Mi történik, ha hirtelen huszonéves kölykök kezébe nyomod a királyság kapujának kulcsait? Nyilvánvaló, hogy azonnal megőrülnek! Mi sem hazudtoltuk meg ezt, rendesen elszálltunk magunktól, meglehetősen vad időszakot éltünk meg akkortájt. Totál idiótákként viselkedtünk, de ezen az életszakaszon is keresztül kellett mennünk ahhoz, hogy felnőjünk. Amikor rocksztár leszel, mindenki elkezd másképp viszonyulni hozzád, pozitív és negatív értelemben egyaránt, a rocksztársággal járó életstílus pedig pont a lényegről tereli el a figyelmedet, ezt hamar megtanultuk. Szerencsére ép bőrrel túljutottunk ezen a korszakon, még időben rájöttünk, hogy mi az, ami igazán számít: nem a hamis csillogás, hanem a zene, a maga pőre valójában."

A turné tapasztalatai ugyanakkor már nagyban tükröződtek a 2007 őszén megjelent, simán csak Avenged Sevenfold címet viselő lemez pőrébb, szimplább megközelítésében. A zenekar ekkor már nem tudott mellényúlni: a lemezből már a nyitóhéten több mint 90 ezer példány ment el az Államokban, és a Billboard-lista negyedik helyén nyitott. A következő időszak totális diadalmenetben telt számukra, a City Of Evil és a folytatás is beplatinázódott – ám 2009 végén, teljesen váratlanul, különböző gyógyszerek túladagolásának következtében elhunyt a csapat zenei agya, The Rev. A soron következő, Jimmy egyik példaképe, Mike Portnoy által feldobolt Nightmare alaptónusa sötétebb volt, mint előtte, az itt-ott túlpörgetett képregényességből pedig visszavettek, viszont a lírai oldal jobban kidomborodott. Keserű irónia, hogy ezzel a lemezzel kerültek fel elsőként a Billboard Top 200 csúcsára... Amit aztán a 2013-as, szimplára, zakatolósra és groove-osra vett Hail To The Kinggel megismételtek. Ennek ellenére persze megoszlanak a vélemények arról, milyenek is ezek az anyagok, a 2016-os The Stage-ről és a 2023-as Life Is But A Dream...-ről meg aztán főleg. Nem muszáj velem egyetérteni, de a zenekar szerintem The Rev nélkül a mai napig nem tudja, mihez kellene kezdenie: a Hail To The Kingről az akkori, nagy vihart kavart kritikám óta sem változott a véleményem, és őszintén szólva a kísérletezősre vett utóbbi két lemezben sem hallok egységes koncepciót, csupán némi köddel álcázott tanácstalanságot. Szerintem a Jimmy nélküli Avenged Sevenfoldnak valójában lövése sincs saját identitásáról, és ha több mint másfél évtized után sem sikerült magukra találniuk, ez már alighanem így is marad.

Mindez persze a City Of Evil jelentőségéből semmit sem vesz el: ez az album kora egyik legfontosabb és legjobb metállemeze volt. Jelentőségével persze a zenekar is tisztában van. Shadows: „A City Of Evil ma is végtelen inspirációt jelent abban az értelemben, hogy érdemes feszegetni a határainkat és nagy lépések megtételére vállalkozni. Egyértelmű, hogy nem leszünk újra húszévesek, ezért senki ne várja, hogy egyszer majd visszanyúlunk ahhoz a korszakhoz zeneileg. A negyvenes éveink közepén járunk, nem venné ki jól magát, ha hátraarcot csinálnánk, de a City Of Evil szelleme továbbra is velünk van. Az a lemez megtanított minket arra, hogy ne fussunk el a kihívások elől, és hozzuk ki magunkból a lehető legtöbbet. Azóta is ezt tartjuk szem előtt."

Érdekes, hogy Synyster Gates viszont inkább a lemez általa vélt hibáit szokta emlegetni: „A lemez kalandozós voltát tekintve remek munkát végeztünk, de sok refrénnel kudarcot vallottunk. Például egy olyan típusú dalban, mint a Strength Of The World, nagyon odafigyeltünk a bridge-re, a fogós részekre meg a dallamokra, de a refrén azért annyira nem erős. Én eleve a kiváló befejezések, kattant intrók és hasonlók megszállottja vagyok. Mindnyájunknak megvannak a maguk hatásai, és nekem az erős átkötések fekszenek és jönnek természetesen, meg mondjuk az olyasmik, mint például az az őrült zárás a Seize The Dayben. De egyes refrének szarul sikerültek." Mint írtam, nem érdemes tematikus turnéra számítani az albummal kapcsolatban, és bár örülnék neki, igazából tisztelem őket, amiért nem a könnyebb utat választják. Zacky: „A City Of Evil nagyon monumentális lemez, a rajongók ezen nőttek fel: életük adott pontján rendkívül fontosat jelentettek nekik. De nem akarunk átmenni nosztalgiázásba. A magam részéről mindig is olyan büszke akartam lenni az új albumainkra, mint a régiekre."

A világszerte összesen több mint 2,5 millió példányban elkelt City Of Evil mágiája szemernyit sem kopott a megjelenése óta eltelt húsz hosszú év alatt. Mivel a világ és a rockszíntér is rengeteget változott azóta, szerintem lehangoló régenmindenjobbvoltozás nélkül is megkockáztathatom: az utolsó közmegegyezéses, ténylegesen előremutató és a világot felforgató metálklasszikusok egyike ez a lemez.

Az Avenged Sevenfold június 19-én a Budapest Parkban koncertezik a Palaye Royale társaságában. Részletek itt.