Shock!

december 09.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Avenged Sevenfold: City Of Evil

A kaliforniai Avenged Sevenfold - vagy másként A7X- előző lemeze, a Waking The Fallen egy kimondottan erős anyag volt, de nekem is csak a City Of Evil hallatán esett le a húszfilléres, hogy mitől is olyan jó és főleg különleges ez a banda. Sok lemezre rámondják azt a jelzőt, hogy előremutató, de csak kevésre áll meg - az idei év metal terméséből mindenképpen ez az egyik, amire igen.

megjelenés:
2005
kiadó:
Warner
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 29 Szavazat )

Ha be kellene sorolnom valahová a zenekart, nehéz dolgom lenne. Ha nagyon akarta az ember, a Waking The Fallenre még rásüthette, hogy metalcore, ami most már nem állna meg, de ugyanígy zsákutcának érzem azokat a hasonlítgatásokat is, amik mindenáron az Iron Maidenhez kötik és letrúmetalozzák a City Of Evilt, ennél ugyanis sokkal többdimenziósabb anyagról beszélhetünk. Tény ugyanakkor, hogy ez a lemez sokkal inkább heavy metal, mint sok tucatlemez, amit ezzel a megjelöléssel illetnek, az arcok pedig nyíltan fel is vállalják ezt a vonalat, még ha kicsit másként is, mint azt megszoktuk (lásd borító).

Bevallom, az utóbbi években rendesen besokalltam a klasszikus metaltól, az e mezsgyén mozgó zenekarok 99 százaléka semmi újat vagy érdekeset nem képes felmutatni számomra, az A7X azonban annyira friss és izgalmas formában tudja tálalni az évszázadok óta ismert fordulatokat, tempókat, hogy annak a mai mezőnyben egyszerűen nincs párja. Ugyanakkor a hardcore/punk gyökerek is érződnek, nemcsak a kórusokban, dallamvezetésben, hanem leginkább abban a letaglózó dinamizmusban és energiában, ami az egész albumot áthatja. Mindeközben a széttetovált, farmerdzsekis, szűk pólókban feszítő tagok úgy festenek, mint valami újkori rock'n'roll bagázs, és M. Shadows énekes hangja is leginkább a '80-as évek végének glam/sleaze torkait idézi. Van benne leheletnyi Axl, egy nagyon kevés Corabi, a nyávogásában csipetnyi Davy Vain, sőt, néhol pedig színesítésként még egy adagnyi Mike Patton is becsúszik. A Waking The Fallen üvöltései ugyanakkor eltűntek, ami nem is baj, úgyis padlást lehet rekeszteni azokkal a csapatokkal, akik keverik a különböző énekstílusokat.

Mindez akár valami katyvasz is lehetne, de nem az, egyszerűen csak egy stílushatárokat áthágó, bátran és okosan zenélő banda produktuma. Az ortodox heavy metal hívek persze a legritkább esetben vevők az ilyen kísérletezősebb csapatokra, a hardcore fanok egy tekintélyes része behány a galopptól és a harmóniagitároktól, szóval bizonyos nyitottság mindenképp szükséges hozzájuk, de úgy gondolom, akik szeretik a tényleg friss, egyéni hangzású csapatokat, azoknak mindenképp érdemes megpróbálkozniuk a City Of Evillel. Az album kimondottan hosszú, több mint 72 perces, de ezeket a komplex felépítésű, rengeteg részegységből építkező, tempó- és témaváltásokkal teli, ezernyi hangulattal és rengeteg iszonyatosan fogós dallammal operáló dalokat bizony nem nagyon lehet megunni. Az arcok hallhatóan rendesen megtanultak bánni a hangszereikkel, a The Rev művésznéven futó dobos különösen gyilkosan játszik, de ugyanígy csak dicséretet érdemelnek a gitárosok is, akik a bőségesen adagolt mézédes ikertémák, punkos intenzitású riffek mellett hatalmas szólókat pakoltak a számokba.

Kedvenceket nem igazán van értelme kiemelni, mert tényleg minden dal nagyon jó. A legfogósabb téma kétségtelenül a Bat Country, benne egy olyan romlott refrénnel, amit többet az életben nem versz ki a fejedből, ha egyszer meghallod, akár tetszik, akár nem, de ugyanígy a balladisztikus Seize The Day-jel is könnyen bele lehet kapaszkodni a lemezbe. Egyértelműen csúcspont még a latinos, perkás témázgatást is felvillantó Sidewinder, a thrashes kezdésű The Wicked End és a csordavokálos, pattonosan nyávogós refrénű Strength Of The World is, de a monumentális, majdnem 9 perces záró M.I.A. is abba a kategóriába tartozik, amiből egyrészt más zenekarok egy teljes lemezt megírtak volna, másrészt a bal heréjükről is boldogan lemondanának, ha csak harmadennyire egységesen, természetesen tudnának megfogalmazni valami ennyire nem nyilvánvalót. Itt és több helyen némi filmzenés bombaszt is felbukkan cseppnyi Danny Elfman beütéssel - ez a kicsit darkosan képregényes érzés egyébként erősen jellemző az egész lemezre, sok dal simán passzolna olyan filmekbe, mint a Batman vagy a Sin City.

Eddig is kedveltem az Avenged Sevenfoldot, de ezzel a lemezzel végleg a rajongóik közé soroltak. Száz szónak is egy a vége: heavy metalt 2005-ben ennél jobban nem igazán lehet játszani.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.