Shock!

július 25.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Anthrax: Stomp 442

anthrax_11Huszonöt évvel ezelőtt, 1996. március 6-án lépett fel először Magyarországon az Anthrax. Scott Ianék a thrash nagy négyeséből utolsóként jutottak el hozzánk, ráadásul karrierjük egyik igen nehéz szakaszában: az aktuális turné a pár hónappal korábban megjelent Stomp 442 albumhoz kapcsolódott, amelyet a kritika jól fogadott, az észak-amerikai rajongótábor egy jelentős része azonban nem is értesült a megjelenéséről a kiadói támogatás teljes hiánya miatt. A zenekar üzleti mélyrepülésének kezdetét jelentő lemez azonban ettől függetlenül is kiállta az idő próbáját, és sokkal több figyelmet érdemelt volna – így a jubileum tiszteletére most felidézzük a szóban forgó időszakot.

megjelenés:
1995. október 24.

kiadó:
 Elektra

producer: Anthrax & Butcher Bros.

zenészek:
John Bush - ének
Scott Ian - gitár
Frank Bello - basszusgitár
Charlie Benante - dobok, gitár

játékidő: 50:56

1. Random Acts Of Senseless Violence
2. Fueled
3. King Size
4. Riding Shotgun
5. Perpetual Motion
6. In A Zone
7. Nothing
8. American Pompeii
9. Drop The Ball
10. Tester
11. Bare

Szerinted hány pont?
( 40 Szavazat )

Az Anthrax a '80-as és a '90-es évek fordulóján a metálvilág egyik vezető bandájának számított, ám több szempontból is tizenkilencre húztak lapot az 1993-as Sound Of White Noise lemezzel. A zenekar egyrészt szinte hetekkel a Warner alá tartozó Elektra kiadóval kötött 10 millió dolláros gigaszerződés után vált meg énekesétől, Joey Belladonnától, másfelől a rockzene térképe teljesen átalakult ezekben az években. Mire az album megjelent, az előző éra nagyjai sehol sem voltak: a mainstream a seattle-i bandáktól volt hangos, a súlyosabb fémzenék underground világában pedig ekkor már a Pantera és a Sepultura számított ügyeletes vezető erőnek. A Metallica és a Megadeth eközben a '80-as években megszokotthoz képest jelentősen lágyabb hangzással lépett kategóriákkal feljebb, a Slayer pedig egy ideig kivárt.

Mint látható, a fenti helyzetben minden az Anthrax ellen szólt, a John Bush énekessel felvett, túlzás nélkül bivalyerős Sound Of White Noise azonban mégis találkozott a közönség ízlésével. Konkrétan olyannyira, hogy a lemezből több fogyott, mint az utolsó két soralbumból, az 1988-as State Of Euphoriából, illetve az 1990-es Persistence Of Time-ból. Ennek ellenére a csapat egysége ismét megbomlott: ezúttal Dan Spitz szólógitáros bizonyult gyenge láncszemnek. Spitz: „Leszerződtünk a világ legnagyobb lemezkiadójához, az Elektrához. Minden pénzt a rendelkezésünkre bocsátottak, mi pedig a heavy metalban akkoriban uralkodó állapotok miatt valamiért nem láttuk be, hogy Joey-val is működhetne tovább a történet. A srác simán énekel Journey-t, Bad Companyt, operát, mi ehhez képest soronként hétezer szót erőltettünk a szájába, így aztán nem is tudta megfelelően használni a hangját, és éppúgy korlátozva érezte magát, mint egy idő után én is. A többiek simán bemondták neki, hogy kész a zene, eldúdolták a dallamot, és a kezébe nyomták a szöveget... Mivel Joey nem túl iskolázott arc, ez az egész mindig roppant lassan és körülményesen ment, aztán eljutott arra a pontra, ahonnan nem volt továbblépés. Az Anthraxben pedig mindig a többség döntött, ami három embert jelent – akármelyik hármat. Így megszületett a döntés Joey kirúgásáról, noha én a magam részéről arra szavaztam, hogy tartsuk meg. John Bush bevételére pedig nemet mondtam. De végül aztán a Sound zeneileg kibaszott nagy lemez lett, az Only meg alighanem a zenekar történetének legjobb dala. Ebben pedig az én kezem is vastagon benne volt, ugyanis folyamatosan mondogattam Charlie-nak: lassabban, lassabban, a picsába már, legalább pár részt lassítsunk le! Így juthatott megfelelő tér az éneknek és a gitárdallamoknak. A kellő szellősség az egyik legfontosabb tényező."

anthrax_3A problémákat tehát egy időre sikerült szőnyeg alá söpörni, ám Danny a turné végére gyakorlatilag elszigetelődött a többiektől. Mire megkezdődtek a következő album munkálatai, a felek emberi és zenei téren egyaránt eltávolodtak egymástól. Ha pedig mindez nem lett volna elég, az Elektrán belül alapvető átszervezéseket hajtottak végre, az új vezérigazgató, Sylvia Rhone pedig meglehetősen negatívan állt a kiadónál lévő rockcsapatokhoz. Először a Motley Crue-vé lett Mötley Crüe-vel mosta fel a padlót – és nem állt meg Nikki Sixxéknél. Charlie Benante: „Leszerződtünk az Elektrához, és az első náluk kiadott lemezünk nagyon jól teljesített – már úgy értem, kiemelkedően. Viszont ezután átstrukturálták a céget, és gyakorlatilag mindenkit kirúgtak, aki a Sound Of White Noise idejében mellettünk dolgozott. Az új vezetés pedig semmit nem akart tőlünk. Elveszítettük a hátországunkat, és úgy fogtunk hozzá a következő lemez munkálatainak, hogy senki sem állt mögöttünk, és egyáltalán nem törődtek a zenekarral. Ők már tudták, amit mi akkor még nem: hogy nem kívánnak dolgozni az albumért, egyszerűen elengedik a kezünket." John Bush: „Még Bob Krasnow-tól is megszabadultak, aki éveken át működtette az Elektrát. Ha jól tudom, talán még az Eagles leszerződtetésében is benne volt a keze... Ehhez képest bekerült a képbe egy teljesen új stáb."

Mivel a dalszerzést az Anthraxben hagyományosan Charlie Benante és Scott Ian párosa tartotta kézben, ez az oldal természetesen most is gördülékenyen haladt, még a banda feje felett gyülekező viharfellegek ellenére is. Ám a Spitz-féle nézeteltérések végére egy idő után muszáj volt pontot tenni. Benante: „Danny a saját környezete áldozata lett. Egyáltalán nem volt könnyű meghozni a döntést, mert emberileg nagyon szeretem őt, de zeneileg már nem mozogtunk azonos hullámhosszon. Ettől még mehettünk volna tovább, de inkább azt mondtuk: baszki, ennyi volt, nem mondhatjuk állandóan azt, hogy majd holnap újra nekifutunk, mert lehet, hogy egyszer eljutunk odáig, amikor már nem lesz holnap. Sajnálom, hogy ezt kellett mondanom, de elérkezett az idő, és pontosan tudtuk, hogy nem halogathatjuk tovább." Dan Spitznek tehát mennie kellett, ám máig sem egyértelmű, pontosan mennyit tett hozzá a formálódó új lemezhez. Charlie: „Danny összesen három nap előkészületi munkában vett részt. Azzal ment el, hogy szóljunk, amikor szükségünk van rá, mi pedig nem hívtuk többet. Ennyi." Ezzel szemben Spitz néhány későbbi interjúban azt állította, hogy nagyjából egy éven át dolgozott a készülő dalokon, társai pedig – megemlítése nélkül – fel is használták az ötleteit: „A zenekar mellett magánéletem is van, és egyedül nekem volt két gyerekem akkoriban – ehhez képest majdnem két évig turnéztunk anélkül, hogy hazamentünk volna. Egyszerűen elegem lett. De ettől függetlenül az elején minden nap lementem a próbákra."

anthrax_8

A lecke adott volt: kellett egy új szólógitáros. Csak éppen nem találtak megfelelő embert, így aztán kényszermegoldásként Benante, illetve Spitz technikusa, Paul Crook játszotta fel a lemez gitárszólóit, illetve két dalba, vendégként nagy cimborájukat, Dimebag Darrellt hívták el. Charlie: „Régóta ismertük a panterás srácokat. Pár szólót én is felnyomtam a stúdióban, de nem tudtam minden dalt bevállalni. Sem a zenekarral, sem velem szemben nem lett volna korrekt, ha minden szólót én játszom, mert nem vagyok kiemelkedő szólógitáros. Meg tudok írni bizonyos dolgokat, pár szóló megy is, de limitáltak a képességeim ezen a téren. Így aztán elküldtem egy szalagot Dime-nak, aki már aznap este felhívott, és közölte, hogy agyal a témákon. Végül két nótát választott, a King Size-ot és a Riding Shotgunt. Átrepült hozzánk, és eldobtuk az agyunkat attól, amit játszott." Ugyan a 2000-es években egy Spitz-interjúban az jelent meg: mind Crook, mind Dime az ő szalagra rögzített demóit másolta le, végül minden érintett cáfolta, hogy az ex-gitáros ilyet mondott volna, beleértve ebbe nemcsak Dannyt, de Scott Iant is. Ebben az esetben alighanem újságírói hozzáköltésről volt szó. Benante viszont minden bizonnyal túlszerénykedte a szólógitárosi kérdést a fent idézett részletben, Scotték ugyanis roppant elégedettek voltak a teljesítményével ezen a téren: „Charlie olyan jól gitározott a próbákon, hogy még az is felmerült: jöjjön előre szólógitározni, és majd inkább egy új dobost kerítünk. Aztán visszaült a dobok mögé, és rá kellett jönnünk, mekkora hülyeség lenne ez, mert úgysem találnánk még egy ilyen zseniális dobost!"

A zenekar a legutóbb bevált Dave Jerden helyett Phil és Joe Nicolo producerpárosával – művésznevükön a Butcher Brothersszel – vonult stúdióba, akik kifejezett rock/metál-előadókkal nem dolgoztak előtte, sokkal inkább popos, hip-hopos és alternatív vonalon szereztek nevet maguknak. Ez az éra sajátosságait tekintve akár aggodalomra is okot adhatott, de maga a zenei irányvonal nem változott a White Noise-hoz képest. Azt illetően megoszlanak a források, honnan tett szert a csapat Storm Thorgerson látványos borítójára – egyes információk szerint eleve nekik készítette, ám Bruce Dickinson egy interjúja szerint a kép már korábban is létezett, és ő is szemezett vele a Balls To Picasso albumhoz. Mindenesetre ez lett az első és egyetlen Anthrax-lemez, amelyre semmilyen formában nem került fel a csapat híres logója – önmagában ez is adhatott volna okot aggodalomra –, a Stomp 442 címről pedig amint kiderült, elkezdődött a találgatás, hogy vajon mit jelenthet. Mint pár éve személyesen John Bushtól megtudtuk, semmit: „Azt hiszem, tetszett nekünk a Stomp kifejezés, mert olyan erőteljesen, férfiasan hangzott. Nem akartuk viszont, hogy pusztán ennyi legyen a borítón, mert akkoriban futott egy musical is Stomp néven, úgyhogy hozzátettük a 442-t, ami egy autómotor-típusra utalt. Simán csak jól hangzott, ennyi."

anthrax_2

A lemez végül 1995. október 24-én jelent meg, ám a zenekar ekkor már tudta, hogy durva hegymenetbe kapcsoltak. Bush: „Leültünk egy megbeszélésre Sylvia Rhone-nal, miután megkapta az albumot, és simán a képünkbe mondta, hogy ha előbb érkezett volna a céghez, le sem szerződtette volna a zenekart. Csak lestünk: ez most mégis mit akar jelenteni? Mert nem hangzott jól..." Ennek ellenére a zenekar a felvezető interjúkban igen lelkesen nyilatkozott az elkészült lemezről, rendszerint a vélt vagy valós párhuzamot hangsúlyozva legklasszikusabb '80-as évekbeli albumukkal, az Among The Livinggel. Nem fogalmazott erről másként maga a frontember sem akkoriban: „A Stomp 442 a '90-es évek Among The Livingje. Ugyanaz a hangulat és ugyanaz a vitalitás jellemzi, mint az Amongot, ami szerintem is a '80-as évek egyik legmeghatározóbb metállemeze volt."

Előrebocsátom: a megjelenés környékén ezzel a lemezzel szerettem meg az Anthraxet (nyilván a Fueled klip volt a katalizátor, amire felkaptam a fejemet), így nem tudom teljesen kívülről nézni. Az Among The Living-párhuzamokat viszont utólag sem feltétlenül láttam soha megalapozottnak, és inkább betudom marketingdumának. A két lemez közötti párhuzamot esetleg a brutális energiaszint adhatja, mintsem konkrét zenei hasonlóságok, a Stomp 442 ugyanis igazi '90-es évekbeli metálalbum volt. Nem thrash, nem grunge, nem alternatív: metál, és kész. Maradéktalanul benne volt az Anthrax zenei öröksége, egyértelműen benne volt a korszak hangzás- és hangulatbeli lenyomata, de nem kérdés, hogy a Bush-féle banda mást képviselt, mint a Bellanthrax. Érdemes kiemelni a lemez hangzását is, ami – nyilván a mezsgyén kívülről választott producerpáros miatt – egészen sajátos, és szerintem mai fejjel is baromi jó: Scott szuperszonikus ritmusgitár-soundja némiképp eltér a korábbitól, de száz százalékosan autentikus, és remekül illik a dalok energiától sistergő hangulatához. A basszus- és a dobsound szintén szétviszi az hallgató fejét.

anthrax_9

Érdekes ugyanakkor, hogy a kiugró kapaszkodónótákat leszámítva – a White Noise-hoz hasonlóan – a Stomp 442 sem nevezhető azonnal ható slágergyűjteménynek. Mindjárt ott van például a Random Acts Of Senseless Violence nyitásként, ahol elsőre csak az igáslóként húzó tempót és groove-ot érzékeli az ember, meg persze Bush cseppet sem tipikus, a verzékben szinte szavalós énektémáját. Annak idején kellett néhány hallgatás, mire sikerült teljes egészében átfognom, viszont azóta sem untam rá erre a tökéletesen építkező, súlyos és nyers darabra. Például tanítani lehet, ahogy a felfelé törő refrénnel még nagyobb adrenalinfröccsöt nyomnak az addigiakra, aztán az a teljesen atipikus riff Paul Crook szólója előtt még magasabb fokozatba tolja az egészet. Ami a szólókat illeti, kétségtelen, hogy a lemez nem ezekről szól, de ez Spitz távozásának fényében nem annyira meglepő. Persze kár, hogy Danny épp akkor ment el, amikorra igazán beérett szólógitárosként, de nagyon okosan nem próbáltak meg mindenáron virgákat erőltetni oda, ahová nem passzoltak, és ez a tüskésebb, puritánabb megközelítés passzol is a lemez direkt, sallangmentes jellegéhez.

Amit nem is szemléltethetne jobban egyetlen dal sem a Fuelednál. Ha létezhet power/pop Anthrax-féle értelmezésben, hát valami ilyesmi lenne az: a szaggatott riffelésű, döngölős, sodró lendületű számban rejlik egy határozottan punkos él, és már-már mulattató fogóssága miatt egyáltalán nem csodálom, hogy ez lett a felvezető klipszám. Még csak azt sem mondom, hogy ne tudott volna sokkal nagyobbat futni ebben az érában, mert a '90-es évek hardcore/groove metalját kajáló arcok éppúgy megtalálhatták benne a számításukat, mint mondjuk a korabeli 13-14 évesek, akiket egy évvel korábban a Green Day rántott be a gitárzenék világába. Persze mindezt az Anthrax módján kell elképzelni: a szövegileg Charles Bukowski munkássága által ihletett, még szólót sem rejtő, hihetetlen húzással gördülő dal száz százalékos Benante/Ian-mű, a „One, two, three, four, I can't close this broken door..." rész utáni zúzósabb szakasszal pedig belevisznek egy alapos csavart is.

anthrax_4Ezután következik a két Dimebag által választott darab, amelyek közül a King Size inkább hagyományosan rockos lüktetéssel támad, és szemernyi pihenőt sem hagy a hallgatónak az első két dal egész pályás letámadása után. Tipikus Bush-féle Anthrax, húzós, robbanékony, mégis kellően melodikus téma, semmi sallang, de baromi okosan rakták össze az utolsó hangig, Dime szólója pedig tökéletesen passzol bele, főleg, mivel előtte itt is elmennek a falig a fordulatszám maximumra pörgetésével. Kezdése alapján azt hinnéd, a Riding Shotgun sem lassít majd, ám ebből végül kimértebb darabot kerekítenek, ahol Frank Bello lüktető basszusfutamai adják meg az alaphangulatot, és erre húzzák rá a felépítményt Scott állati jól elcsípett riffjeivel és Bush szenvedélyes dallamaival. A refrén azért persze itt is úszik a koffeinben, akárcsak a Dime-szóló, ahogy pedig az utolsó nekifutásra ráfordulnak, szintén briliáns.

A Perpetual Motion nekem mindig is a King Size tesója volt, de leginkább azért, mert a két dal dinamikája egy tőről fakad. Előbbiben az érdekes, cseppet sem tipikusan szabott verzék viszik másfelé a szerelvényt, hogy aztán a bridge és a refrén megint összekeverhetetlen Bush-féle Anthrax legyen. Remekül megágyaznak vele a lemez legsúlyosabb dalának, az In A Zone-nak, ahol a mechanikus riffelésben, az effektekben és a torzított énekben egyértelműen tükröződik Scott és Charlie Ministry-rajongása, de csak fűszerként, mert valójában a Sound Of White Noise hangulatának, megközelítésének továbbvitele ez itt. A nóta mániákus, agresszív hangulata pedig nehezen überelhető. Jól is jön utána a Nothing, amely szintén 1993-at juttatja a hallgató eszébe, ez ugyanis, ha mondhatok ilyet, az Only kistesója: Bush briliáns énekdallamai révén éppúgy benne van az Armored Saint hajlékony megadallamossága, mint az Anthrax feszesen fémes zúzdája, a végeredmény pedig egy igazi slágertéma – ami aztán sajnos még metálvizeken sem lett sláger, pedig még klip is készült hozzá, nem véletlenül. Sebaj, aki annak idején ott volt, remélhetőleg azért ugyanúgy tisztában van vele, mint én, hogy ez itt bizony az Anthrax egyik csúcsdala, és nem csak a Bush-korszakból...

Ugyanezt egyébként az American Pompeii-ről is elmondhatom, amely a Nothing mellett a másik kedvencem az albumról. Itt a kezdésben egyértelműen az Alice In Chains köszön vissza Bush nyújtott dallamvezetésében, de ugye nem egyértelmű, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb, hiszen Jerry Cantrellék bevallottan szerették őt az Armored Saintben a '80-as években... Viszont az intró után másfelé mennek tovább, és úgy gondolom, az In A Zone mellett itt sikerült a leglátványosabban továbbfejleszteni a White Noise irányvonalát. Nem mellesleg baromi kreatív is az egész nóta, egyetlen magától értetődő motívum nincs benne, hallhatóan rengeteg munka árán lett ilyen – mégis teljes természetességgel gördül előre a verzék kissé lebegős énektémái után az izgalmas ritmusokkal teli bridge-ig, majd a tökéletes refrénig. Az extra ütőhangszerekkel aládúcolt középrészben előrántott riff pedig, amelyet aztán a végén visszahoznak, a lemez egyik leggyilkosabbja, főleg, ha figyeled, hogyan sorozza alatta a lábdobokat Benante a fináléban... Azóta is minden egyes alkalommal visszatekerem ezt a részt, annyira tökéletes. (Ebben a dalban egyébként Scott gitártechnikusa, Mike Tempesta is játszott.)

anthrax_10

A Drop The Ball és a Tester két nehezebben fogható darab, mindkettőben visszaköszön némi enyhe ipari érzés, de csak úgy, mint az In A Zone-ban, színesítésként. Előbbi tüskésebb, barátságtalanabb, több idő kell hozzá, utóbbi gyorsabban ragad, de így is végig roppant ritmuscentrikus marad. Egyik sem kifejezett koncertsláger, de remekül elviszik az album legvégét a tényleges zárás, a Bare előtt. Utóbbi talán a lemez legkevésbé jellemző tétele, lévén akusztikus lírai, e minőségében az első, amit a csapat leszállított addigi pályafutása során – és fantasztikus. Bush kesernyés, a szív legmélyéig hatoló énekdallamai már elsőre is letaglóztak, és a hatás azóta sem szűnt meg, ahogy pedig a végén épp csak addig és úgy szigorodnak be, amit a szöveg megkíván, csak fokozza a hatást. Tökéletes dal, tökéletes finálé. (Megjegyzem, a későbbi extra kiadásokra bónuszként előásott, korabeli kislemez B-oldalas Grunt And Click szintén parádés darab.)

A Stomp 442 kritikai fogadtatása kedvező volt, anyagilag azonban egyből látszott, hogy baj van. A Sound Of White Noise mindössze két évvel korábban a Billboard-lista hetedik helyén kezdett, a folytatás azonban csak a 47. helyezésig jutott – tény, hogy nem ez számított a fémzenék legjobb időszakának a tengerentúlon, de a rajongói keménymag és a szájhagyomány révén azért ekkoriban is sokan állva maradtak az Anthrax korábbi státuszában mozgó bandák közül. Itt azonban az jelentette a fő gondot, hogy Észak-Amerikában még a rajongótábor egy részéhez sem jutott el a lemez híre. Ne feledjük: a lakossági internet őskoráról beszélünk, ekkoriban még vastagon az MTV-n, a rádiókon és a rockmagazinokon múlt az információk terjedése, vagyis megfelelő kiadói háttér és reklám nélkül nem lehetett egyről a kettőre jutni. (Ráadásul az egyik fő fórum, a Headbanger's Ball épp ekkoriban szűnt meg a tengerentúlon.) Ugyanígy komoly zuhanást könyvelhettek el Nagy-Britanniában, ahol a legutóbbi négy soralbum plusz két vegyes kiadvány (I'm The Man és Attack Of The Killer B's) Top 20-as státusza után most visszaestek a 77. helyre, a német Top 100-ba pedig 1987 óta először fel sem jutott az album. Az európai rockműsorokban néha fel-feltünedezett a következő hónapokban a Fueled és a Nothing klipje, de mindez nem változtatott érdemben a helyzeten.

anthrax_5

A csapat persze nem tehetett sokat, útnak indultak a Stomping Around The World turné keretében, állandó kisegítőként Paul Crookkal szólógitárosként, aki aztán éveken át velük maradt, valamiért mégsem véglegesítették soha tagként. A körút Észak-Amerikában visszaszorult klubszintre, de Európában azért ezen a téren továbbra is működött a gépezet. Ekkor került sor az említett magyarországi bemutatkozásra is, 1996. március 6-án, a Petőfi Csarnokban, az Ugly lemezt turnéztató Life Of Agony vendégeskedésével. A kettőshöz eredetileg a Galactic Cowboys is csatlakozott volna, ám valami vámzűr miatt – bőven az EU és Schengen előtt jártunk még... – végül nem tudtak színpadra lépni, és eleve az egész buli igen sokat csúszott. Sajnos nem voltam jelen a koncerten (nem engedtek még el ilyenekre akkoriban, csak kicsivel később tört meg végre a jég), de aki igen, mind eufóriában emlékszik vissza rá, kivétel nélkül kiemelve Bush több méteres ugrását a hangfaltorony tetejéről.

A Stomp 442 végül durva eladási visszaeséssel zárta a mérleget: az Államokban 120 ezer példány alatt maradtak a fogyások, ami nagyjából a White Noise amerikai eredményeinek negyede és ötöde között volt. Ezek után senkit sem lephetett meg, hogy az Anthrax és az Elektra kiadó útjai elváltak. A csapat fújt egyet, majd a következő évben, 1997 második felében a Pantera nyitóbandájaként keltek útra, így némi kihagyást követően ismét az amerikai arénákban turnézhattak. Itt egyértelműen bebizonyosodott: nem rajongótáboruk fogyatkozott meg, hanem a kiadó rontotta el a dolgokat, a tőlük megszokott intenzitással színpadra robbanó Anthraxet ugyanis minden túlzás nélkül elképesztő ovációval fogadta a közönség. Scott: „Hosszú évek óta a Pantera-turné volt a legjobb Anthrax-hirdetés. A bulik után csak úgy özönlöttek hozzánk a srácok, és azt mondták, nem is gondolták volna, hogy még létezünk. A Stomp 442 lemeznek ugyanis annyira nem volt reklámja az Államokban, hogy a legtöbb rajongónknak fogalma sem volt arról, hogy a Sound Of White Noise óta egyáltalán adtunk ki lemezt... Az Elektránál a kisujjukat sem mozdították meg értünk, pedig egy metálbandával nem kell sokat vesződni, csupán el kell helyezni néhány hirdetést a nagy metálmagazinokban, és be kell szállni a turnéköltségekbe. Nos, mi a legnevesebb lapokban sem kaptunk többet a multinacionális kiadónktól, mint egy egyharmad oldalnyi fekete-fehér reklámot, miközben a független cégeknél lévő bandák egész oldalas, színes hirdetésekben tudatták, hogy kijött az új lemezük. Turnézni is csak saját erőből tudtunk, azt is komoly reklám nélkül, kisebb termekben, klubokban."

anthrax_7

A banda úgy gondolta, ezután más modellel próbálkoznak, és a független, elsősorban hip-hopos vonalon erős Ignition Recordshoz írtak alá. A következő lemez, a Volume 8 – The Threat Is Real! már itt jelent meg 1998 nyarán. Ám azzal kényszerültek szembesülni, hogy cseberből vederbe kerültek: a cég egyszerűen nem tudta megindítani a térképen a bandát. Noha a Volume 8 is erősre sikerült (a nyitó Crush, Catharsis, Inside Out hármas szerintem a banda valaha írt legjobb dalai közé tartozik, és ugyan becsúsztak rá töltelékek, összességében nem lehetett rá panasz), folytatódott az agonizálás, és Amerikában most már a százezres határt sem tudták elérni. Bush: „A Stomp után azt mondtuk: oké, szerződjünk le ehhez a független céghez, csináljuk másképp a dolgokat, de aztán ez is visszaütött. Nagy igazság, hogy mindig csak annyira vagy erős, mint a leggyengébb láncszemed. Nézzünk szembe a tényekkel: elég komoly akadály, amennyiben ez pont a lemezkiadód..."

Az Anthrax ezután évekre visszavonult a lemezkészítéstől, és csupán 2003-ban tértek vissza a színre a We've Come For You All albummal. Bár tudom, sokaknak utóbbi a kedvencük ebből az érából, én utólag összességében ezt a rockosabb irányultságú anyagot tartom a Bushthrax legkevésbé erős munkájának, noha sokat hallgattam, és szívesen hallgatom a mai napig. Viszont ez a lemez Európában, egy metálra fogékony underground érában már minden túlzás nélkül óriásit ment, éppen ezért fogadtuk utána teljes értetlenséggel Joey Belladonna és Dan Spitz visszarángatását. Pedig igazából érthető volt a háttér: az Anthraxnek odahaza továbbra sem termett babér, Sharon Osbourne pedig rengeteg pénzt kínált a legsikeresebb felállásnak az OzzFestért. A reunion azonban nem bizonyult tartósnak, a következő bő fél évtized pedig minden téren mélypontot hozott: Belladonna el, Dan Nelson be, Dan Nelson el, Bush vissza, Bush el, Belladonna vissza. De lehet, hogy felcseréltem, netán kihagytam valamit... Egy Worship Music-kaliberű mesterműre volt szükség hozzá, hogy helyreálljon a világ rendje és a banda hírneve.

anthrax_6A Bush-féle Anthrax mára végleg a múlté, amit annak idején, 2005 környékén baromi nehezen emésztettem meg, de ma már azt mondom, felesleges bolygatni a dolgokat, maradjon Joey, csak néha legalább poroljanak le pár nótát ebből az érából is. Bőven lenne mit, és nem hiszem, hogy bárki is tiltakozna a rutinszerű setlistek közepette egy Only, egy Room For One More, egy Fueled, egy Inside Out vagy egy Safe Home ellen. A világjárvány előtt szó volt róla, hogy John Bush megturnéztatja a korszak dalait, amit díjaznék is, ha egyszer végre túllendülnénk a koronavíruson. Ami pedig magát a Stomp 442-t illeti, mivel ezzel váltam a csapat rajongójává, örökre különleges helyet foglal majd el a szívemben, de a szubjektív szerelmet leszámítva is a Bush-évek második legjobb lemezének tartom, szorosan a White Noise után. Jó véleménnyel vannak róla a készítők is a mai napig. Bush: „Sok minden megváltozott akkoriban. Dan Spitz elment, az Elektra meg nagyjából az alkalmazottai negyedét kirúgta, beleértve ebbe az A&R-osunkat és a label igazgatóját is. Emelkedő pályán voltunk, aztán az új főnök nyíltan közölte velünk, hogy le sem szerződtette volna az Anthraxet. Ezek után tisztában voltunk vele, hogy elég komoly akadályok tornyosulnak majd előttünk a lemezzel. Ehhez képest tök jó reakciók érkeztek rá, de a kiadó szörnyű munkát végzett, mert egyszerűen nem érdekeltük őket. Szerintem volt az albumon néhány óriási nóta, és az is biztos, hogy baromi erőteljes. Talán nem annyira egységes, mint a Sound Of White Noise, de ami jó róla, az nagyon jó." Scott: „Olyan körülmények között hagytuk ott a Warnert, hogy ha csak egy kicsit is más a vérmérsékletem, valószínűleg telepakolok egy sporttáskát fegyverekkel, bemegyek a központba és az utolsó emberig levadászok mindenkit! A világ legrohadtabb érzése, amikor teljesen tehetetlen vagy, és nem tudod befolyásolni a saját sorsod alakulását. A Stomp 442 nagyon jó lemez volt, de a kiadó egyszerűen hagyta megdögleni."

Ezen már kár utólag bánkódni, leporolni viszont sosem késő ezt a különleges megszólalású, markáns hangulatú albumot, mert több mint negyed évszázad után is megállja a helyét.

 

Hozzászólások 

 
#23 Pisti 2021-03-29 00:18
A Sound után anno nagyon vártam ezt a lemezt és egy cseppet sem csalódtam! A Vol 8 már annyira nem jött be, manapság értékelem inkább jobban, akkor vmiért lepattantam róla. Nekem bejön mindkét énekes, bár ami azt illeti a Bush éra sokkal sokkal izgalmasabb volt, bár nagy okosság volt zeneileg a State lemez is. Nyilván az Among The Living a legnagyobb lemezük, szeressem is. Speciel a Persistence lemezzel ismertem meg őket, mai napig az egyik nagy kedvenc, viszont az Anthrax lemezekkel is úgy vagyok mint sok más zkarnál hogy nincs abszolút kedvenc (sok másnál meg de), de ha egy hármast kéne megnevezni akkor legyen a sorrend mindegy; Stomp, Sound, Persistence.
Idézet
 
 
#22 Ambrus Zsolt 2021-03-28 19:45
Idézet - Simple:
A Galactic Cowboysnak a King's X társaságában sem sikerült pár évvel később meglátogatni a hazánkat:)
Én amúgy egyáltalán nem emléxem a hangfalról ugrásra, de élénken él bennem, ahogy együtt üvöltözöm Scott-tal a Public Enemy dalt:)

Hidd el,hogy volt hangfalról vetődés.Mikor mászott vissza a fejeken át,szétrúgta a számat.
Idézet
 
 
#21 Notreadam 2021-03-15 15:07
Nekem ez örök kedvenc marad, imádom.
Idézet
 
 
#20 pumpika666 2021-03-11 09:50
Idézet - Igor Igorovics:
Idézet - Gábor:
A Sound sokkal jobb ennél, de ez is jó lemez még, a következő kettőt gyakorlatilag nem is hallgatom.
Bush hangszíne okés, hangban azért messze van Belladonnától.
Az én fülemet bántják a csúszkálásai, ami leginkább a Bare-ben jjön elő, az nekem konkrétan fáj, inkább léptetek...

Igen, Joey tényleg technikailag jobb énekes, viszont számomra a mai napig zavaró ez a fajta éneklés. Egy ilyen hanggal mondjuk a Gamma Ray vagy a Helloween lenne számára jó. Engem speciel a keményebb stílusoknál (nagyon kevés kivétellel,pl. Death Angel), mindig zavart a magas hang. Ezért van, hogy egy Megadethnél is csak az utóbbi albumok egynémelyike jön be, mert ott Dave hangja már mélyebb, vagy ott van a zetros Exodus is, ahol csak a Tempo az ami azonnal bejött, az utóbbi (Blood in) csak kb. két év után, pedig az instru részek 10 pontosak,( ha nem 11... :)) Sőt az első Slayeren még Araya is sikoltozott. :) Nem tudom ki volt az az észlény, aki még a hőskorszakban kitalálta, hogy a thrash metalban sikoltozni, rikácsolni meg fejhangon kell énekelni, de qrva szar. O.K Joey azért jó énekes, nem is kérdés, de Bush hangja szerintem is jobban passzol az Anthraxhez.

"Nem tudom ki volt az az észlény, aki még a hőskorszakban kitalálta, hogy a thrash metalban sikoltozni, rikácsolni meg fejhangon kell énekelni, de qrva szar"
a korai thrash bandák ne mcsak a Venom, Motörhead vonalból táplálkoztak, hanem a Judas, Maiden, Mercyful Fate is ott volt a tanítók között, ott meg azért volt bőven sikoly :)
Idézet
 
 
#19 Igor Igorovics 2021-03-10 18:35
Idézet - Gábor:
A Sound sokkal jobb ennél, de ez is jó lemez még, a következő kettőt gyakorlatilag nem is hallgatom.
Bush hangszíne okés, hangban azért messze van Belladonnától.
Az én fülemet bántják a csúszkálásai, ami leginkább a Bare-ben jjön elő, az nekem konkrétan fáj, inkább léptetek...

Igen, Joey tényleg technikailag jobb énekes, viszont számomra a mai napig zavaró ez a fajta éneklés. Egy ilyen hanggal mondjuk a Gamma Ray vagy a Helloween lenne számára jó. Engem speciel a keményebb stílusoknál (nagyon kevés kivétellel,pl. Death Angel), mindig zavart a magas hang. Ezért van, hogy egy Megadethnél is csak az utóbbi albumok egynémelyike jön be, mert ott Dave hangja már mélyebb, vagy ott van a zetros Exodus is, ahol csak a Tempo az ami azonnal bejött, az utóbbi (Blood in) csak kb. két év után, pedig az instru részek 10 pontosak,( ha nem 11... :)) Sőt az első Slayeren még Araya is sikoltozott. :) Nem tudom ki volt az az észlény, aki még a hőskorszakban kitalálta, hogy a thrash metalban sikoltozni, rikácsolni meg fejhangon kell énekelni, de qrva szar. O.K Joey azért jó énekes, nem is kérdés, de Bush hangja szerintem is jobban passzol az Anthraxhez.
Idézet
 
 
#18 Draveczki-Ury Ádám 2021-03-10 10:11
Idézet - Gábor:
A Sound sokkal jobb ennél, de ez is jó lemez még, a következő kettőt gyakorlatilag nem is hallgatom.
Bush hangszíne okés, hangban azért messze van Belladonnától.
Az én fülemet bántják a csúszkálásai, ami leginkább a Bare-ben jjön elő, az nekem konkrétan fáj, inkább léptetek...

Pont attól olyan emberi az a dal. Olyan, mintha megremegne a hangja, mert elérzékenyült, lehet, hogy tényleg így is történt. :)
Idézet
 
 
#17 Gábor 2021-03-10 09:58
A Sound sokkal jobb ennél, de ez is jó lemez még, a következő kettőt gyakorlatilag nem is hallgatom.
Bush hangszíne okés, hangban azért messze van Belladonnától.
Az én fülemet bántják a csúszkálásai, ami leginkább a Bare-ben jjön elő, az nekem konkrétan fáj, inkább léptetek...
Idézet
 
 
#16 Davidian 2021-03-09 20:20
Basszus egyből be akartam írni, hogy mekkora zene van ezen az albumon, de úgy voltam vele, hogy meghallgatom megint, hogy ne a fiatalkori nosztalgia szóljon belőlem.

Szóval újra hallgatva azt kell mondjam, EZ MÉG MINDIG ÓRIÁSI ZENE!!!

John Bush az egyik legjobb metál torok, aki valaha hallottam, nálam simán a Danzig/Astbury ligában van :)

But to each of their own ;-)
Idézet
 
 
#15 Venomádi 2021-03-09 20:10
Nekem ez olyan meghatározó lemez a kamaszkoromból, hogy bármikor az elsők között jutna eszembe, ha szóba kerül az a korszak. John Bush-t ma is hiányolom, hiába csináltak amúgy kurva jó dolgokat azóta is, de szerintem a For All Kings még így is izgalmasabb lehetne vele.
Idézet
 
 
#14 valarmorgulisz 2021-03-09 17:31
Nagyon csípem az Anthraxot, de sem ezen, sem a vol8-on nem segített az idő sem. A Nothingot kivéve, ez a lemez pont olyan, mint a borítója. Szemétre való. A Sounds és a We lemezek viszont királyak. A többi Beladonnás meg alap.
Idézet
 
 
#13 Dead again 2021-03-09 17:30
Van ezen a lemezen néhány baromi erős tétel: American Pompeii, Nothing, vagy a nyitószám . . . A Bare végét én meghagytam volna akusztikusnak, szerintem akkor sokkal erősebb zárás lenne, meg maga a dal is. Amire még emlékszem, hogy mennyire figyelemfelkelt ő volt a borító számomra: emlékszem, gyerekkoromban egyből megfogott, megakadt rajta a szemem. Érdekes volt.
Idézet
 
 
#12 Simple 2021-03-09 12:13
A Galactic Cowboysnak a King's X társaságában sem sikerült pár évvel később meglátogatni a hazánkat:)
Én amúgy egyáltalán nem emléxem a hangfalról ugrásra, de élénken él bennem, ahogy együtt üvöltözöm Scott-tal a Public Enemy dalt:)
Idézet
 
 
#11 Verebélyi Gábor 2021-03-08 10:12
Sziasztok!
Nagy királyság a Bush-féle Anthrax minden egyes megmozdulása; életkoromnál fogva (idén már 43...cuhhhh) nálam ezek a klasszikus lemezek.

Beladonnaval valamiért sosem működtek nálam... Nyilván csakis a tragikus frizura lehet az oka... :-D

(Remélem, értitek a gonosz viccet...)

Azonnal vevő lennék egy olyan pesti koncertre, ahol Bush ezeket a dalokat nyomja.

Szívből kívánok Mindnyájunknak, hogy legyünk túl ezen a nyomorult időszakon, és álljunk vissza a normális kerékvágásba!

Addig is találkozunk valami nyári, szabadtéri, szűk körű, családias zajongáson!!!
Idézet
 
 
#10 Keptön Csumbó 2021-03-07 14:50
A Bokor Jancsinak akkora hangja van, hogy hangszerek nélkül is egy komplett metálkoncert lenne..ez az album meg a 90-es évek egyik legmeghatározób bja, egy kibaszott merénylet a nyakcsigolyák ellen!!!
Idézet
 
 
#9 GTJV82 2021-03-07 12:19
Erős lemez, sokat hallgattam régen is, megjelenése korában.
Az viszont igaz, hogy a rohadt magas energia/adrenalin szint ellenére az 1.-10. szám szinte egy szusszal végigrohan az emberen. Szvsz kevés a kapaszkodó, talán csak a Fueled, a Nothing és az In a Zone ragad be a fülbe sokadszori hallgatás után is.
És igen, a Sound Of a White Noise és a We've Come For You All (a legjobb lemez Bush-al) ennél sokkal színesebb és változatosabb.
Nálam olyan 8-9 pont a Stomp. De ettől még persze szertem, csak előtte és utána is írtak ennél jobbat. :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.