Shock!

november 12.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Aerosmith: Pump

0923aero1Az Aerosmithnek két virágkora volt: először a '70-es években törtek a csúcsra, és tettek rengeteget azért, hogy az amerikai rockzenekaroknak legyen mit játszaniuk a következő évtizedben, majd a '80-as évek második felében, gyakorlatilag a sírból visszatérve iskolázták le a fiatalokat, megmutatva nekik, hogyan is csinálják ezt az egészet a rutinos vén rókák. Noha anyagi szempontból még mindig nem ez jelentette a csúcsot, a zenekar táborában elég komoly egyetértés tapasztalható azt illetően, hogy e második aranykor csúcslemeze a huszonöt évvel ezelőtt megjelent Pump volt. Young Lust, F.I.N.E., Love In An Elevator, Janie's Got A Gun, The Other Side, What It Takes és a többi - ezekkel a dalokkal tényleg nem lehet vitatkozni.

megjelenés:
1989. szeptember 12.
kiadó:
Geffen
producer: Bruce Fairbairn

zenészek:
Steven Tyler - ének
Joe Perry - gitár
Brad Whitford - gitár
Tom Hamilton - basszusgitár
Joey Kramer - dobok

játékidő: 47:22

1. Young Lust
2. F.I.N.E.
3. Going Down / Love In An Elevator
4. Monkey On My Back
5. Water Song / Janie's Got A Gun
6. Dulcimer Stomp / The Other Side
7. My Girl
8. Don't Get Mad, Get Even
9. Hoodoo / Voodoo Medicine Man
10. What It Takes

Szerinted hány pont?
( 57 Szavazat )

Miután a Permanent Vacation lemezzel az Aerosmith a legmélyebb mélypontról is felállt, és ismét a rockvilág csúcsára küzdötte magát, Boston legnagyobbjai érthetően kirobbanó lelkesedéssel készültek rá 1988 őszén a következő nekifutásra. A legutóbb Tim Collins menedzser és John Kalodner A&R-guru által összefogott folyamatok így már viszonylag gyorsan más irányt vettek: a csapat tagjai már az első nap megírták a Monkey On My Back című számot, így egyből tisztában voltak vele, hogy kiváló formában vannak. Miután pedig ennek ellenére is mindenki belebeszélt abba, mit kellene csinálniuk, elég hamar a körülöttük mozgolódók tudtára adták, hogy ezúttal nem szeretnének mindenben teljesen szabad kezet adni Kalodnernek. Főleg annak fényében nem, hogy a csapat egyik zenei oszlopa, Joe Perry ennyi idő távlatából már nem is volt maradéktalanul elégedett a bandát feltámasztó Permanent Vacationnel: „Bizonyos dalok igazi csúcspontok, amik nagyon jól megmutatták, miről is szól az Aerosmith, máshol viszont rossz irányba indultunk el, mert meg akartuk változtatni a természetes dalszerzési stílusunkat. A Done With Mirrors nem sikerült jól és meg is bukott, így igazából akármit készen álltunk kipróbálni utána. Mivel előtte hosszú éveken át zenéltünk már együtt, jó volt, hogy jött pár külső fül, akik javasoltak ezt-azt. Amiért persze sokan kigúnyoltak bennünket, pedig én igazából tényleg kíváncsi lennék, hogyan szólna mondjuk az AC/DC, ha bevonnának a dalszerzésbe például egy olyan arcot, mint mondjuk Jim Vallance... Mi sülne ki belőle: egy olyan lemez, mint a legutóbbi, amin igazából egyetlen jó szám volt a Heatseekerrel, vagy képesek lennének egy teljes lemezt is összerakni, ami ennyire ütne? Most viszont mi is jobban vissza akartunk térni a gyökereinkhez."

0923aero2

Ennek megfelelően a zenekar meghallgatta ugyan az őket a próbateremben meglátogató Collins és Kalodner javaslatait, de eszük ágában sem volt mindenben rájuk hallgatni. Kalodner: „Közölték, hogy ezúttal nem akarnak külső dalszerzőket, így már a munka elején fellángolt a korábbi vita arról, miként kellene megírni a számokat. Egyébként tényleg voltak nagyon jó ötleteik: a Love In An Elevator váza már elsőre is nagyon ígéretesnek tűnt, és Tomnak az a riffje is nagyon tetszett, amiből később a Janie's Got A Gun lett. Utóbbit találtam a legerősebbnek, de Stevent alig lehetett rávenni, hogy érdemben foglalkozzon vele." Kalodner egy idő után úgy látta, jobban teszi, ha kivár, és meglátja, mire jut a csapat magában. Csodák csodája vagy sem, a zenekar tényleg olyan formában volt, mint a '70-es évek fénykora óta egyszer sem. Brad Whitford: „A Permanent Vacation idejére jutottunk el nagyjából oda, hogy ismét teljesen egészségesek voltunk, és ebből következően fejben is teljesen máshol jártunk már, mint a korábbi években. A zene is úgy jött ki belőlünk, mint a '70-es évek elején. A folytatás már teljesen úgy készült, mint az első album: hihetetlenül sokat zenéltünk, hagytuk, hogy előjöjjenek belőlünk az ötletek. És mivel eleve több időnk volt erre, mint legutóbb, a dalok kiforrottabbak lettek, a töltelékek pedig eltűntek. Amennyiben napokon át játszol valamit, természetes, hogy egyre közelebb kerülsz az igazi bluesos, utcai rockhoz. Nem kellett kapkodnunk, így ha valamit öt-hat nap után sem találtunk elég erősnek, azt kihajítottuk. Ezek az új dalok ennek köszönhetően jobban is reprezentálták az Aerosmith-t a Permanent Vacationnél."

0923aero8Mire a zenekar 1989 februárjában Vancouverbe repült, hogy az előző albumot is jegyző Bruce Fairbairn irányítása mellett összerakják a folytatást, csaknem húsz friss daluk gyűlt össze. Ezek között akadtak, amiket mindenképpen fel akartak tenni az albumra, és összeraktak egy úgynevezett „B-listát" is a futottak még-kategóriás szerzeményekből. Fairbairn persze szívbaj nélkül belenyúlt a kész számokba, ha éppen úgy látta jónak, ez azonban senkinek sem jelentett újdonságot, ráadásul benne az Aerosmith tagjai is maradéktalanul megbíztak. A megszólalás terén azonban kerek perec közölték a producerrel, hogy mást akarnak, mint legutóbb. Whitford: „A Permanent Vacationnél igazából egy dolgot utáltunk ténylegesen: azt a nagyon masszív, falszerű hangzást. Amikor élőben látsz minket, két gitárt kapsz, és mi azt szeretjük, ha a stúdiófelvételekről is ez köszön vissza, ettől lesz egy lemez igazán jól hallgatható. Nem igazán szeretem, ha az erősítő túlságosan is ránő a gitár igazi hangzására. Sokszor az erősítő egyszerűen megöli a zenét. Színpadra lépsz, feltekered csutkára, és minden bombasztikusan szól – na, a stúdióban pont az ellenkezője igaz. Ha ott is tízesre tekered a cuccot, a gitárnak annyi. És ilyenkor szokott az következni, hogy oké, akkor duplázzuk meg, és majd erőteljesebben szól, amitől persze csak kétszer olyan szar lesz a végeredmény. Nem kell túlságosan feltekerni az erősítőt, és egyből a gitáré lesz a fókusz. A mikrofonozási technikák szintén nagyon fontosak, de alapvetően minden azon múlik, jó-e a gitárod. Meg persze az is segít, ha játszani is tudsz rajta..." Zeneileg szintén nem szimpla folytatásban gondolkodtak. Tom Hamilton: „A zenekar a '70-es években egészen a Rocksig folyamatosan fejlődött: mindenki egyre jobban teljesített, és a stílusunk is egyre kiforrottabbá vált. Aztán elkezdtünk szétesni, és hirtelen a lemezeinken érezhető tendenciának is lőttek: míg korábban mindegyik album jobb volt az előzőnél, innentől fogva egyre gyengébb produkciókat tettünk le az asztalra, aztán az egésznek az lett a vége, hogy három teljes évre szétszakadtunk. Miután ismét összeszedtük magunkat, értelemszerűen nem jöhetett ki egyből az az album, ami egyébként a következő logikus lépést jelentette volna, mert elölről kellett kezdenünk a teljes evolúciós folyamatot..."

A csapat bizonyos dalok befejezéséhez végül mégis igénybe vett profi dalszerzőket, sőt, egyes számok gyakorlatilag az utolsó pillanatban születtek meg. Desmond Child segítségével nyerte el végső formáját a F.I.N.E. (azaz Fucked Up, Insecure, Neurotic, And Emotional...), illetve a What It Takes is. Perry: „Desmond igazi ereje a nagy, drámai balladákban rejlik, ezeket szereti a legjobban, mi azonban valami mást akartunk, nem pedig egy újabb Angelt. A What It Takes ennek következtében először egy amolyan country/western-irányba indult el, viszont ezekkel a kicsit dülöngélős dallamokkal meg a rezgő gitárhangokkal átestünk a ló túlsó oldalára, és elkezdtem attól félni, hogy így meg a Girl Keeps Coming Apartot írjuk még még egyszer. Ami persze egy tök jó nóta, de mégis akartunk belevinni valami rockos csavart. A megoldás akkor született meg, amikor Desmondnak kipattant az agyából, hogy harmonikát kellene beletenni. Na, így már egyből belekerült az a bizonyos plusz, amire szükségünk volt hozzá. Egyébként csak szép akkordok és szép váltások lettek volna... A Don't Get Mad, Get Even meg úgy született, hogy egy kevésbé ihletett pillanatban betettem visszafelé a Rag Dollt, és próbáltam rágitározni. Minél dühösebb, dinamikusabb témát akartam összehozni." Tyler ezzel párhuzamosan meglátogatta a Vancouverben élő Jim Vallance-et, és a semmiből megírta vele a The Other Side-ot és a Deuces Are Wildot is. Perry egy másik összeröffenés alkalmával a Young Lustot hozta össze Vallance-szel. Emellett egy vancouveri hangszergyűjtő, Randy Raine Reusch segítségével különböző bizarr, ritka készségekkel varázsoltak érdekesen megszólaló átkötéseket, intrókat és outrókat a számokhoz.

0923aero3

Az Aerosmith összességében elég komoly csúszásba keveredett a felvételekkel, ami kódolta magában az igen feszült munkát és a hatalmas üvöltözéseket. Csak tovább súlyosbította a helyzetet John Kalodner, aki az utolsó fázis idejére szintén Vancouverbe érkezett, és ismét elkezdett javaslatokat tenni a csapatnak többek között a lemez központinak ígérkező száma, a Janie's Got A Gun kapcsán. Kalodner: „Amikor májusban meghallgattam a dal nyers felvételét, azonnal tudtam, hogy sláger lesz belőle. Ez a szám Steven karrierjének egyik abszolút csúcspontja, igazi bizarr mestermű, valódi művészet, viszont emlékeztetnem kellett, hogy nem fogják lejátszani sehol, ha nem módosít a szövegen. Erre persze teljesen felhúzta magát, és nagyon összevesztünk." Tyler: „Az igazi vita a put a bullet in his brain soron robbant ki: John azt akarta, hogy írjam át stand out in the pouring rainre, mert az eredeti formájában nem fogják játszani a rádiók, én viszont nem voltam hajlandó erre. De a Monkey On My Backbe is belekötött, ott a feeding that fucking monkey on my back sorral akadtak problémái..." Tim Collins: „A lemezfelvételek vége felé közeledve már nagyon komoly hatalmi harcok folytak Kalodner és a zenekar között. John bevonása a Permanent Vacation idején kiváló húzásnak bizonyult, de utána módosultak az erőviszonyok: az Aerosmith ismét felkerült a csúcsra, megnőtt az önbizalmuk, és baromira nem akarták kiengedni a kezeik közül az irányítást. John viszont továbbra is beleszólt a dalokba, ami rengeteg feszültséget eredményezett."

Tulajdonképpen a véletlenen múlt, hogy a kezdőszám kérdésében végül nem Kalodner javaslata érvényesült: ő a Don't Mad Get, Get Event képzelte el nyitásként, Tyler azonban elkésett a szöveggel, így az utolsó pillanatig kérdéses volt, tudnak-e egyáltalán kezdeni valamit a számmal, hiába imádta mindenki a csapatból. Az énekes végül dűlőre jutott a feladattal, de ekkorra már eldőlt: a lemez a Young Lusttal fog kezdődni. A Deuces Are Wild azonban részben ezzel összefüggésben kiesett a rostán: Perry semmiképpen sem akart maratoni hosszúságú anyagot, Kalodner viszont utálta a szám címét, amit Tyler és Vallance nem volt hajlandó megváltoztatni. Így ezt a melodikus, melankolikus szerzeményt végül beáldozták a The Other Side kedvéért, amit mindenki egyformán kedvelt. (A Deuces hivatalosan csak 1993 végén, a The Beavis And Butt-head filmzenealbumon jelent meg, és single-ként is szép sikert aratott.) A lemez címe Whitfordtól érkezett, bár tulajdonképpen ő is inkább csak úgy benyögte egy megbeszélésen mindenféle tudatos átgondolás nélkül. Tyler és Perry hatalmas baromságnak minősítették az ötletet, de Collins és Kalodner azonnal ráharapott. A Pump végül 1989. szeptember 12-én került a boltokba.

0923aero6Én ugyan – a csapattal ellentétben – nem tartom túlzónak a Permanent Vacation megszólalását, de tény, hogy a Pump természetesebben, organikusabban szól nála: ugyan a jellegzetes Fairbairn-féle bődületesen dinamikus, masszív hangzáskép – amiből ugye a producer szárnyai alatt nevelkedett Bob Rock is oly sokat merített – itt is a helyén van a brutálisan erőteljes ritmusszekcióval és azzal a bizonyos hatalmas térrel, kétségtelenül szellősebb és lélegzőbb az összkép, mint a '87-es lemeznél. Ez már helyből a tempósan nyitó Young Lustnál egyértelmű, ami tökéletes Aero-eszencia, benne a '70-es évek minden tökösségével és lazaságával, mégis korszerűbb energiával. Mestermunka, akárcsak az utána érkező F.I.N.E. amely nem lett sláger, de szövegileg az anyag egyik központi témája: összekeverhetetlen, savas-részeges gitárokkal operáló Aerosmith-himnusz Tyler óriási dallamaival, seggrázós ütemekkel, és nagyjából minden benne van, amitől ez a zenekar annyira különleges és jó tudott lenni a maga fénykoraiban.

Még ez sem készíthet fel azonban az atomvillanásként robbanó Love In An Elevatorre, a csapat valaha írt egyik legtökéletesebb himnuszára. Tisztán emlékszem: amikor egy körrel később, a Get A Grippel érkezett fiatal Aero-hívőként először láttam a zseniálisan eltalált klipet az MTV-n, konkrétan legyökereztem a tévé elé, és arra gondoltam, hogy ennél menőbb, dögösebb dal egyszerűen nem létezik, nem létezHET a világon, és ez konkrétan jobb, mint akármi a '93-as albumról... Ma sem nagyon bírom ki, hogy ne mozduljak be a Kramer hatalmas csapásaira érkező Perry/Whitford-riffekre és a hatalmas refrénre, de nem mellesleg egyik abszolút kedvenc Joe-szólóm is itt hallható. Igazi csúcspont. A Monkey On My Back ezután némiképp visszavesz a fordulatszámból izgalmasan pulzáló ritmusaival, ismét a '70-es évek fénykorát idéző rock'n'roll-riffelésével, Steven pedig olyan csodálatosan megigéző dallamokat varázsol az alapok tetejébe, amelyek egyből beleülnek a fejbe. Szövegileg egyébként szintén központi dal az anyagon, amelyet Perry – és áttételesen természetesen a többiek – elhagyott függőségei inspiráltak, és ugyan csak apróságról van szó, nagyon jó, hogy Tyler nem engedett Kalodnernek, és bennehagyta a refrénben azt a bizonyos fuckot – egyáltalán nem öncélú, és tökéletesen passzol ide.

Ahogy arra már korábban utaltam, a lemez legfontosabb, legkülönlegesebb – és minden bizonnyal legjobb – dala ugyanakkor a Janie's Got A Gun: ahogy Kalodner mondta, igazi varázslat rejlik benne. A családon belül elkövetett nemi erőszak témaköre persze eleve megadja az alaphangulatot: már a kifejezetten meglepő dallamokból felépített bevezetés („dum-dum-dum, honey what have you done") is egészen különleges, majd a zene minden ízében passzol a szöveg hátborzongató építkezéséhez, ahogy a csodálatosan éneklő Tyler soronként bontja ki a sztorit. A melankolikus, ám végig roppant vészterhes és feszült nóta hangszerelésileg is rejt pár abszolút nem nyilvánvaló elemet, amelyek a maguk idejében rendkívül progresszívnek számítottak amellett, hogy a végeredmény száz százalékos Aerosmith. A zenekar történetének egyik legfantasztikusabb bő öt és fél perce ez, semmi kétség.

0923aero4Az izgalmas hangzású Dulcimer Stomp által felvezetett The Other Side jó ütemérzékkel rázza fel a hallgatót a nehéz légkörű Janie után: védjegyszerű fúvósokkal alábúgatott, tempós és vidám Aerosmith-rock'n'roll, amelyben számomra mindig is a megalázóan tökéletes, bravúrosan kitalált háttérvokálok jelentették a fő vonzerőt, de Perry is ismét tízpontos szólót varázsolt a nóta tengelyébe. A pattogós témákra épített, könnyed My Girl inkább csak kellemes átvezetés, önmagában nem olyan klasszis, mint az Other Side vagy az utána érkező Don't Get Mad, Get Even, de kétségkívül hiányozna az albumról, ha nem lenne itt. Utóbbi darab azonban ismét egy kevésbé nyilvánvaló gyöngyszem, ahol már a poros western/blues-bevezetés is tökéletes, ahogy pedig később rockba ágyazottan vissza-visszahozzák ezeket a hangulatokat, ismét tanítanivaló. A Voodoo Medicine Man ugyanez a kategória: nem számít ma már az ismert dalok közé, inkább amolyan hátsó ajtón belopakodó különlegesség ez is Hamilton fület gyönyörködtető basszusfutamaival és Tyler mágikus melódiáival, egészen sajátos lüktetéssel, különleges, kissé epikus érzetű hangulatokkal. Zárásnak pedig ott a What It Takes, ami valahol ballada, valahol pedig ugyanúgy messze túlmutat ezen a skatulyán, mint a Janie is: hangszerelésileg eleve tök érdekes dolgok vannak benne, de a kesernyés dallamvilág is egészen sajátos. És mondanom sem kell, Tyler ismét beragyogja az egészet: gyönyörűen énekel, és a széthullott kapcsolatról szóló szövegről is csak felsőfokban tudok nyilatkozni. A Janie mellett mindig is ez volt a másik kedvencem a Pumpról, ma sincs ez másképp.

Az album sikere persze senkit sem lephetett meg: már a felvezető kislemez, a Love In An Elevator is az amerikai listák ötödik helyéig jutott az év augusztusában, a Janie's Got A Gun pedig ősszel egyenesen a negyedikig (a szám különleges dallamai és hangulata mellett a kirobbanó sikerben a David Fincher által rendezett, iskolateremtő videó is kiemelt szerepet játszott, és a korszak egyik emblematikus alkotása lett). A lemez eközben már az előrendelések alapján platina lett, majd megjelenésének hetében a Billboard-lista ötödik helyén kezdett, hogy aztán innentől fogva őrületes 110 hetet töltsön el a legkelendőbb kétszáz nagylemez sorában. Az amerikai érdeklődést még inkább fokozandó, a banda ezúttal Európában kezdte meg a koncertezést, ahol utoljára a '70-es évek második felében csináltak komolyabb megmozdulásokat, most azonban – az első fénykorral ellentétben – már itt is szupersztároknak számítottak, amit kontinensszerte zsúfolásig telt csarnokok igazoltak (előzenekaruk a Sonic Temple albumot turnéztató The Cult volt). A decemberben startoló észak-amerikai körön az első lemezt promotáló Skid Row kíséretében töltötték meg az arénákat, majd a következő körben a frissen sztárrá vált The Black Crowes csatlakozott hozzájuk. A kritikusok egyöntetű véleménye szerint a zenekar jobb formát mutatott ezeken a bulikon, mint valaha, és gyakorlatilag leiskolázták az ő korai albumaikon nevelkedett, náluk bő tíz évvel fiatalabb ifjabb rockgenerációt. A What It Takes eközben ismét a Top 10-be került az Egyesült Államokban (kilencedik lett), de még a korábbi kislemezeknél kevésbé nyilvánvaló The Other Side is felverekedte magát a huszonkettedik pozícióig.

0923aero7Az Aerosmith 1990 augusztusában már speciális meghívottként, a headliner Whitesnake előtt léphetett színpadra a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon, majd pár újabb európai buli után Ázsiában és Ausztráliában zárták a Pump összesen 166 állomásosra nyúlt turnéját. A lemez ekkorra csak az Egyesült Államokban több mint 4 millió példányban kelt el, mára pedig a zenekar egyik legsikeresebb produkciójának számít: hazájukban hétszeres platina, világszerte összesen pedig körülbelül 13 milliót adtak el belőle napjainkig (ezzel Garth Brooks debütáló nagylemeze és Madonna Like A Prayere után a harmadik legsikeresebb 1989-es kiadású albumnak számít). A csapat ezek után tényleg a csúcsok csúcsán vonulhatott pihenőre – és ugyan nem volt egyszerű összehozni, de az út még innen is felfelé vezetett a folytatással, az 1993-as Get A Grippel...

Mai fejjel úgy gondolom, hogy amit az Aerosmith a '70-es években a Toys In The Attic és a Rocks lemezekkel vitt véghez, azt a '80-asokban a Pumppal sikerült abszolválniuk: letettek az asztalra egy minden ízében tökéletes, elsöprően hibátlan rock'n'roll-lemezt, ami a későbbiekben éveken át mércének számított mind náluk, mind a pályatársaknál – és ugyan a folytatás még közelítette az 1989-es anyagot, később már ők sem tudták felülmúlni soha. Ha csak egy albumukat vihetném magammal egy lakatlan szigetre, alighanem ez lenne az.

 

Hozzászólások 

 
#8 River I 2019-02-06 17:35
A MoR plakát alapján meghallgattam a Quireboys első albumát,mert nem emlékeztem rájuk.RYM pontjaik gyengék voltak,tehát tökéletes választás.:) Ez valami nagyon király zene,nem is értem,hogy kerültük el egymást eddig..
Idézet
 
 
+7 #7 notreadam 2016-08-17 10:30
Számomra is ez a lemezük a csúcs, egyetértek vele, hogy jobb a Get A Grip-nél és ha a balladáknál tartunk a Jane/What It Takes páros köröket ver a Crazy-re meg a többire.
Idézet
 
 
+3 #6 Zsotti 2015-04-09 19:56
Hát igen...Manapság nem adnak ki ilyen tuti lemezeket.Kurva jó számok,brutális an jó hangzás(ma sincs ilyen)és van hangulata az albumnak.Ekkor ez a lemez,a Dr feelgood,a Skid row első albuma,a Sonic temple voltak a császárok.És még futott az ...and justic meg az appetite.Nem semmi korszak volt!!!
Idézet
 
 
+7 #5 pumpika666 2014-09-23 17:57
óriási lemez! sokkal jobban szeretem, mint a get a grip -et az agyonjátszott balladákkal(szt em ott gurult el a gyógyszer, azóta iszonyat módon erőlködnek a balladákkal) igazi esszenciális rocklemez
Idézet
 
 
+5 #4 Draveczki-Ury Ádám 2014-09-23 12:55
Idézet - Gyenes Tamás Nűnű:
(Ha már Klasszikushock.
Fájdalmasan kimaradt ezidáig a Neurosis)

És még mennyi minden. :) Neurosis is biztos lesz előbb-utóbb.
Idézet
 
 
+6 #3 Gyenes Tamás Nűnű 2014-09-23 12:54
(Ha már Klasszikushock.
Fájdalmasan kimaradt ezidáig a Neurosis)
Idézet
 
 
+9 #2 Gyenes Tamás Nűnű 2014-09-23 11:56
FÚÚÚ .... :)
Annak idején nyolcadikos általános iskolásként kis baráti társasággal a "Nagyon Kemény Rocker" stílust nyomtuk, thrash-t, az akkor indult death metalt toltuk, de ez már akkor is betalált.

viszont emlékszem, akkortájt, vagyis inkább egy-két évre rá valamelyik Hammerben volt egy interjú, amelyben egy neves rocksztár (asszem Adrian Vandenberg a Whitesnake-ből, de ebben azért nem vagyok biztos) azt fejtegette, hogy gond a van a zeneiparral, túl nagy a tömegtermelés, és pont a Pump-ot hozta fel példaként, hogy ennyi kislemezsikerre l ennél jóval többet kellett volna eladni belőle
Aztán berobbant a grunge :(
Idézet
 
 
-4 #1 iLane 2014-09-23 10:22
Seggrázós ütemek? :)
Az milyen? Most komolyan...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.