Shock!

október 19.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Tankcsapda: „Nem kívánok öt év múlva meghalni”

TankcsapdaHabár új lemezzel csak 2009-ben jelentkeznek majd, a fesztiválszezon kezdetével menetrendszerűen az érdeklődés fókuszába kerül Magyarország hosszú évek óta legnépszerűbb rockbandája, a debreceni Tankcsapda. Lukács Lacival a zenekar szokásos júniusi PeCsa koncertjének délutánján ültünk le beszélgetni.

Két éve a Kisstadionban tartottátok a hagyományos júniusi budapesti koncertet, tavaly és idén azonban ismét a Petőfi Csarnok a helyszín. Miért?

A Kisstadion igazából egyszeri alkalom volt, egy ünnepi, felfokozott jellegű dolog mind a zenekar, mind a közönség részéről. Nagyon-nagyon jól sült el az a koncert, de már előtte sem gondoltuk azt, hogy ezek után rendszeresen ott fogunk játszani.

A PeCsában több mint egy évtizede játszotok rendszeresen. Nem folynak egybe már ezek a bulik?

Igaz, hogy a helyszín évek óta ugyanaz, de évi egy-két fellépés itt azért nem olyan sok, mintha mondjuk hetente négyszer játszanánk a csarnokban. Vagyis különböznek egymástól ezek a koncertek: más a hangulat, más a közönség.

Mennyire alakult át a közönségetek mondjuk a tíz évvel ezelőttihez képest?

19 év áll mögöttünk, ami azért elég sok idő ahhoz, hogy a tábor bőven kicserélődjön, az is eleve igen ritka manapság, hogy valaki 10-20 évet töltsön a rockszínpadokon. Aki most 18 éves, az még meg sem született a zenekar kezdeti korszakában, most meg lehet, hogy elöl csápol… A közönség összetétele ugyanakkor alapvetően nem változott. A rockzene jellemző módon a tinédzserek és a korai huszas éveiket taposók zenéje, a koncertlátogatók nagyrésze most is ebből a korosztályból kerül ki, de szép számmal vannak ennél jóval fiatalabb és jóval idősebb arcok is, akik járnak Tankcsapdára, sőt, olyanok is, akik nem is kifejezetten rockzenei közegből érkeztek. A dolog inkább annyiban változott, hogy szélesebb lett a bázisunk, mindegyik rétegből többen jönnek el.

A ’90-es évek első felében, amikor igazán ismertté váltatok, számos zenekar rendelkezett hasonló méretű táborral, mint ti, a Moby Dicktől a Sing Singen át a Sex Actionig. Mára ezek a csapatok vagy megszűntek, vagy messze nincsenek olyan státuszban, mint akkoriban, a ti népszerűségetek azonban töretlen. Miben látod ennek a magyarázatát?

Számtalan szempontból lehet megközelíteni azt a kérdést, hogy a Tankcsapda mitől népszerű, mitől sikeres: ezer kérdésben, ezer válaszban igyekeztek emberek megfejteni a titkot az elmúlt évek során. Azt gondolom, a Tankcsapda elég fiatalos, kitartó, céltudatos és határozott elképzelésekkel rendelkező zenekar ahhoz, hogy ilyen sokáig stabilan tudjon működni. Nyilván nálunk is voltak tagcserék – az elmúlt 9-10 évben már mondjuk nem, ami azt jelzi, hogy jó és működőképes ez a mai felállás – , és rendszeresen szükség volt a mi esetünkben is friss, új energiákra ahhoz, hogy hatékonyak tudjunk maradni. Itt most nemcsak az új emberekre gondolok, hanem minden más egyéb új ingerre is. Azt hiszem, a kérdés igazából nem az, hogy miért népszerű még ma is a Tankcsapda. Sokkal érdekesebb lenne azt megvizsgálni, hogy azok, akikkel annak idején fej-fej mellett haladtunk, miért nem sikeresek ma már.

És miért?

Ezt inkább ők tudnák megmondani, ez nem az én tisztem, pláne nem nevekre lebontva. De úgy gondolom, számos zenekar működhetne ma is ezen vagy közel ezen a szinten, ha másként csinálnák a dolgaikat. Ez nem azt jelenti, hogy mi jobbak vagyunk, ők pedig rosszabbak, csak annyit, hogy mi mi vagyunk, ők meg ők.

A ’90-es évek közepe óta tartjátok a vezető pozíciótokat a magyar rockzenekarok között, még csak a közeletekbe sem ért senki azóta. Azt leszámítva, hogy ez nektek nyilvánvalóan jó, mit gondolsz, egészséges-e ez az állapot, vagy csak egy újabb magyar sajátosság?

Nem szívesen mondanám azt, hogy vezető pozícióban vagyunk, soha nem ez volt a lényeg.

Arra gondoltam, hogy vitathatatlanul ti vagytok a legnépszerűbbek…

Igen, ez kétségtelen. De igazából ezen sem szoktunk gondolkodni… Mi elhatározunk dolgokat, vannak céljaink, magunkhoz képest igyekszünk ezeket minél jobban megvalósítani, vagyis lemezről lemezre, turnéról turnéra fejlődni, egyre jobbak és jobbak lenni úgy zenei, mint színpadtechnikai szinten, minden tekintetben. Ugyanolyan ez, mint ahogyan ha kis lépésekkel is, de folyamatosan igyekszel előre haladni a saját privát életed minden területén – ideális esetben persze. Ahogy mondani szoktuk: mi ezt szeretjük, ezt csináljuk. Nagyon örülünk annak, hogy ez ennyi embert érdekel, és rengetegen magukénak érzik, de mi alapvetően nem azért csinálunk bizonyos dolgokat, hogy ezeket az emberek magukénak tudják érezni. Járjuk a saját utunkat, és ez nagyon sok mindenki ízlésével találkozik. Ami a kérdést illeti, nem nekem kell eldönteni, egészséges-e az, hogy Magyarországon mindenből egy van: egy Kispál, egy Irigy Hónaljmirigy, egy Ákos, egy Tankcsapda. Az viszont biztos, hogy az ország elég kicsi népesség, terület és fizetőképes kereslet szempontjából is, és talán én magam is nehezen tudnám elképzelni, hogy a rockzenén belül öt-hat olyan bandát tartson el, mint mi. Vagyis nem tudom, hogy magyar sajátosságról beszélünk-e – mindenesetre örülünk annak, hogy mi vagyunk azok, akik.

Volt olyan periódus, amikor úgy érezted, hogy elfáradt a dolog?

Hogyne. Ennyi év alatt óhatatlanul vannak hullámvölgyek, sőt, jó is, hogy vannak, hiszen minden csapat sokat tanul és erősödik hosszabb távon, ha ki tud ezekből lábalni. A Tankcsapdánál is akadtak nehéz időszakok. Különösen 1999 végén, 2000 legelején, a Ha zajt akartok turné végeztével jött egy olyan periódus, amit át kellett vészelnünk emberileg, lelkileg, mentálisan, fizikailag, egyáltalán mindenféle értelemben. Az, hogy ez sikerült, és megerősödve tértünk vissza, utólag visszatekintve mindenképpen jót tett nekünk, pedig beletörhetett volna a bicskánk.

Netán a válságidőszakok tudatos kerülése is közrejátszik abban, hogy a hazai átlagnál lényegesen hosszabb szüneteket tartotok két lemez vagy turné között?

Figyelj, mi ezt az egész dolgot még mindig azért csináljuk, mert egy önkifejezési forma a számunkra. Ha úgy tetszik, mondhatom azt is, hogy művészet, bár tisztában vagyok vele, hogy ezt a kifejezést a Tankcsapda kapcsán sokan megmosolyognák, és én sem tartom magunkat művésznek. Arra gondolok, hogy csak akkor mondasz valamit, ha van mit mondanod, legyen az szöveg, zene vagy bármi más. Kizárólag azért, hogy jártassuk a szánkat, nem beszélünk. Ezért nem lehet minket látni mindenféle főzőcskés műsorokban, bulvárlapokban, díjátadókon. Nem azt mondom, hogy soha nem szerepeltünk ilyesmikben, de alapvetően nem az a fajta zenekar vagyunk, aki azért zenél, hogy tetszelegjen, hogy elmondhassák róla, milyen népszerű vagy csilivili. Többek között éppen ezért nem is helyeztük át a székhelyünket Budapestre: nem hiányzik az a felhajtás, pezsgés és zenei belterjesség, ami a fővárosra jellemző. Visszatérve a kérdésre: azért telik el egy hosszabb periódus két Tankcsapda lemez között, mert ennyi idő alatt gyűlik össze annyi mondanivalónk, amiről úgy érezzük, hogy érdemes megosztani a közönséggel. Az Ossian például az elmúlt 8-10 évben kis túlzással szeptember 12-én mindig új lemezt adott ki. Ez is egy munkamódszer, és szó sincs arról, hogy bármi baj lenne vele: náluk ez működik, és ez tök jó. Mi nem tudunk ebben a tempóban dolgozni, és azt az elvet valljuk, hogy a kevesebb néha több. Magyarul inkább 2-3 évet várunk két album között, hogy a végeredmény olyan legyen, amit évekkel később is teljes egészében fel tudunk vállalni.

A ti szinteteket elért előadók között gyakorlatilag nincs olyan, aki nem nyilatkozik meg kisebb-nagyobb rendszerességgel az aktuális politikai ügyekben. Ti netán a „kevesebb néha több” jelszó jegyében kerülitek tudatosan az ilyesfajta megnyilvánulásokat is?

Teljesen egyértelműen. Nem hiszem, hogy egy rockénekesnek, egy rockzenekarnak az lenne a dolga, hogy a színpadon politizáljon, főleg nem a napi aktuálpolitikai faszságokról. Ma Gyurcsánynak hívják, holnap Orbánnak, holnapután mit tudom én, Kovácsnak, aztán meg Szabónak. Az égvilágon semmi értelme ebbe belefolyni: egyrészt megosztanád vele a saját közönségedet, másrészt meg én a magam részéről magasról leszarom, hogy aki eljön egy Tankcsapda koncertre, annak milyen a politikai meggyőződése. Én azt akarom, hogy jól érezze magát velem együtt, és csak ez a lényeg. Nem nagyon szimpatizálok azzal a hozzáállással, amikor egy-egy sikeres előadó napi politikai vagy ideológiai dolgokkal bombázza a közönségét. Mindenkinek lelke rajta persze, ha így látja helyesnek, akkor csinálja így, de mi nem ilyenek vagyunk.

Nemrég ünnepelted a 40. születésnapodat. Egy régebbi interjúban egyszer úgy fogalmaztál, hogy „a 45-ösömet töltöm” sornak van egy olyan értelmezése is, hogy a magadnak kiszámolt 45 évre vonatkozik. Mit gondolsz ma erről?

Amikor A legjobb méreg lemez megjelent, nagyon sokan baszogattak minket az úgymond szókimondó szövegek miatt. Az ilyesmi akkoriban nem nagyon volt divat itthon, az az anyag eléggé úttörőnek számított ebből a szempontból. A szóban forgó sorral kapcsolatban is megtaláltak mindenféle hülyeséggel: nincs is fegyvered, meg miért kell egyáltalán ezeket a buta amerikai mintákat átvenni, hogy 45-ös fegyver meg ilyenek. Erre mondtam, hogy a 45-ösömet töltöm akár azt a 45 évet is jelentheti, ami a születésem és a halálom között eltelik, pedig a szövegben valóban a fegyverre utalt. Vagyis arra akartam rávilágítani, hogy nem kell és nem is lehet mindent szó szerint értelmezni. Szóval köszönöm, jól érzem magam, nem kívánok öt év múlva meghalni.

Mi a legnagyobb különbség a 20 éves és a 40 éves Lukács László között?

Jóval kevésbé bírom ma már az alkoholt. Nemcsak másnapos, hanem harmadnapos is tudok lenni, ami szörnyű érzés, biztos a korral jár. Komolyra fordítva a szót: azt hiszem, a zenekar is és én is pontosan annyit változtunk az elmúlt 20 évben, amennyire az normális ennyi idő alatt. Se többet, se kevesebbet. Nem lettem okosabb vagy bölcsebb, butább vagy primitívebb, pont annyi alakultam, értem vagy fejlődtem, mint amennyit más is alakul ennyi idő alatt.

Akad netán olyan dalotok, aminek a szövegét ma már esetleg nem érzed annyira felvállalhatónak, és csak a közönség miatt játsszátok, vagy egyáltalán nem is játsszátok?

Nincs ilyen. Minden dal és dalszöveg az adott időszak Tankcsapdáját, az adott időszak Lukács Laciját jellemezte, és ha a közönség kíváncsi arra, mit éreztem, hol tartottam egy bizonyos ponton, akkor mi ezt el is játsszuk. Más kérdés, hogy vannak olyan szövegek, amik ma már az eredeti formájukban nem igazak: az a sor például, hogy „nincs pénzem, nincs nevem”, nyilván nem állja meg a helyét 2008-ban, hiszen van nevem, én vagyok Lukács a Tankcsapdából, és hál’istennek a pénztárcám sem üres. Vagyis ha ma írnék egy ilyen szöveget, az nem lenne igaz, amikor született, akkor viszont az volt, és ugyanígy ha egy koncerten ezt éneklem, nem is hazudok vele, hiszen aki ott van a bulin, nagyon jól tudja, hogy ez egy régi szöveg. Vagyis felvállalhatatlannak semmit sem érzek a régi szövegek közül. Az már más kérdés, hogy olyan szavak, sorok előfordulnak itt-ott, amiket ma már esetleg másképp gondolok. Ilyenkor koncerten előfordul, hogy egy-egy szóval kiegészítem ezeket, így aztán az egész kap egy új értelmezést vagy egy más hangulatot.

Megfordítva a kérdést: van kifejezett kedvenc Tankcsapda lemezed vagy dalod?

Mivel minden egyes lemezünk az életünk egy jól körülhatárolható időszakát fedi le, mindegyikhez rengeteg kellemes és kellemetlen élményem fűződik, és nagyon közel állnak hozzám. Így aztán nem tudom azt mondani, hogy ez vagy az a lemez a kedvencem, mert lehet, hogy tíz perc múlva már másként gondolnám. Ami a dalokat illeti, általában azokat kedvelem a legjobban, amik éppen az adott időszakban születnek: ezek még frissek, formálódnak, az ember még dolgozik velük, folyamatosan izgatják a fantáziáját. Amikor elkészül egy nóta, felveszed a stúdióban és kihozod lemezen, elkezdi élni a saját életét: van, amelyik olyan népszerű lesz, hogy még tíz év múlva is sláger és van, amelyik feledésbe merül. A szó eredeti értelmében véve tehát egy dal addig izgalmas számunkra, amíg nem nyeri el a végleges formáját, ezért aztán mindig az éppen készülő, formálódó nóták a kedvenceim.

A Tankcsapdának is gondot okoznak a letöltések miatt kieső bevételek, vagy Magyarországon eleve olyan kicsi a lemezeladásból bejövő pénz, hogy nem oszt, nem szoroz?

Kurvára gondot okoznak nekünk is, persze. Gyakorlatilag megállt a teljes lemezpiac.

Mennyi lemezt ad el manapság a Tankcsapda?

A mostani aranylemez-határ 7500 példány körül tántorog. A legutóbbi koncertlemezünkből elment ennyi, tehát aranylemez lett, de érted, ez egy nevetséges mennyiség, még csak meg sem közelíti azt, amit 20 vagy akár 10 éve el lehetett adni. A letöltések agyonverik a piacot – ilyen értelemben véve legalábbis. A másik értelemben véve viszont én elsődlegesen a zenében hiszek: a dalokban, a dallamokban, a ritmusokban, a szövegekben, abban, hogy össze tudja hozni az embereket az, amikor valaki énekel, gitározik vagy táncol. Az, hogy mindez milyen formában kerül a közönség elé, elsősorban technológiai kérdés. Ha valaki egyetlen gombnyomással letölti a többmillió forintos költséggel felvett lemezt, a szó szoros értelmében véve anyagi kárt okoz nekünk is és a kiadónak is. Belemehetnénk ebbe az oldalba is, de azért nem erőltetném ezt, mert a zeneipar folyamatosan változik: én megéltem a szalagos magnós korszakot, a bakelitkorszakot, a kazettás korszakot, a CD-set és most az mp3-at vagy mp4-et, azt sem tudom, hol tart most éppen ez a történet. Mindig lesz egy technológia, amin keresztül a zenekaroktól eljut a közönséghez a zene, a többi innentől fogva már csak szervezés kérdése.

Követed egyébként a mai zenéket?

Nekem is vannak olyan lemezeim, amiket ismerősök írnak át, hogy na, ezt hallgasd meg, ilyen értelemben véve tehát én is lopom a zenét, de ha egy zenekar új albuma tetszik, akkor bemegyek a boltba és megvásárolom. Így voltam például legutóbb az új Scorpionsszal, de így vagyok az új Mötley Crüe-vel is: már hallottam, de szeretném megvenni, mert egy tök jó lemez. A régi nagy kedvenceken pedig nem is gondolkodom, ha kijön egy új Motörhead vagy AC/DC, azt kapásból megvásárolom, ez teljesen egyértelmű. Egyébként igyekszem úgy beosztani az időmet és az energiámat, hogy képben legyek a friss zenéket illetően, de nálunk elsősorban Cseresznye az, aki mindig vadászik az új dolgokra, és nekem is rendszeresen adagolja ezeket. Ezek között vannak tök jók, átlagosak meg szarok is. Az utóbbi években igazából nem nagyon találkoztam olyan új rockzenekarral, amitől hátast dobtam volna. Ennek több oka is lehet: abban az értelemben, ahogyan mondjuk egy 15 éves rajong, én már nem teszem ezt. Ettől persze továbbra is zenerajongónak tartom magam, és ha beindulok egy koncerten, még ma is simán bemegyek előre. Egy Ektomorf bulin például biztosan tudnék pogózni a harmadik sorban… Utoljára rajongója viszont az eredeti felállású Guns N’ Rosesnak voltam, és ennek már ugye 20 éve.

Elég sok csapaton egyértelműen érződik a Tankcsapda hatása a Depressziótól kezdve a Rómeó Vérziken át egészen a Roadig. Ezekről a zenekarokról mit gondolsz?

Amikor a Tankcsapda elkezdte csinálni, amit csinált, nekünk is megvoltak a magunk hatásai. Ha meghallgatod a Punk’n’rollt, egyértelműen érezni benne például az Aurórát vagy a Beatricét. Ezt annak idején persze meg is kaptuk: „hát ez nagyon aurórás!”, és valóban az. Kár is lenne tagadni, nem is tagadtuk soha, sőt, mind a mai napig a maximális tisztelettel viszonyulok Vigi vagy Nagy Feró irányába, de szövegileg említhetném az URH-t, az Európa Kiadót, a Kontroll Csoportot is. Ha valaki fiatalon gitárt fog a kezébe és éppen a Tankcsapda a kedvence, törvényszerű, hogy kicsit tankcsapdás lesz, amit csinál, ezzel nincs is semmi gond. Vannak ugyanakkor olyan produkciók ma Magyarországon – és neveket szándékosan nem mondok, mert senkit sem akarok bántani – , ahol az attitűd, a színpadi kiállás, a zene egyértelműen tankcsapdás, és amikor valaki rákérdez erre, ők letagadják azt, ami egyébként teljesen nyilvánvaló, csak a vak nem látja és a süket nem hallja. Ma, úgymond befutott rocksztárként simán megtehetném, hogy azt mondom, az Auróra sosem volt rám hatással, de hát miért tennék ilyet, amikor pont az ellenkezője igaz?

Mi minden idők három legjobb lemeze?

A három nagyon kevés, de akkor szűkítsük le ennyire. Az AC/DC Back In Blackje azt gondolom, mindenképpen alapmű… Legyen még az Appetite For Destruction, ha már úgyis szóba került a Guns, és mondjuk a Pink Floydtól a Wish You Were Here.

Mi az élet értelme?

Tanulni, tanulni, tanulni. Nem azért, mert ezt Lenin mondta, már ha ő mondta egyáltalán, hanem mert az élet értelmét ennél jobban nem lehet összefoglalni.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.