Shock!

december 06.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Fastway: „Azt hittem, a Motörhead színpadán ér majd a halál”

Az októberben 61. születésnapját megünnepelt „Fast" Eddie Clarke valószínűleg élete végéig csak a Motörhead legklasszikusabb felállásának gitárosaként él majd a köztudatban, de hiba lenne elfeledkezni arról, hogy Eddie a '80-as években egy Fastway nevű hard rock banda oszlopaként is komoly sikereket ért el (még ha szupersztárok soha nem is lettek). Több mint két évtizednyi szünet után tavaly év végén a gitáros és a Fastway egy Eat Dog Eat című új nagylemezzel tért vissza a színre, és ugyan tisztában vannak vele, hogy a fénykor diadala nem hozható vissza, a rendkívül kedélyes Eddie hangján a telefonvonalon keresztül is hallatszott: komolyan hisz a zenekar erejében. És ha már beszélhettünk vele, természetesen más dolgokról is megkérdeztük...

Eddie, miért pont néhány évvel ezelőtt jutott eszedbe feléleszteni a Fastwayt? Az 1991-es feloszlás óta azért gondolom, elég sok alkalom kínálkozott volna erre...

Amikor a '90-es évek elején a zenekar pályafutása befejeződött, sosem gondoltam volna, hogy még valaha is játszom majd ezen a néven, és igazság szerint 2007-ben sem tőlem származott az ötlet, hanem a dobos Steve Strange-től. Steve különböző fesztiválok alkalmazásában dolgozott szervezőként, és ő említette, hogy a nagy rendezvényekre fokozottan keresik a '80-as évek hard rock bandáit. A Fastway neve is felmerült, én meg úgy voltam vele: végülis miért is ne? John McManusszal jó ideje barátságban voltam, így adta magát, hogy ő legyen a basszusgitárosunk, Toby Jepsont pedig Steve javasolta énekesnek. Eleve tetszett az ötlet, hiszen tudtam róla, hogy jó énekes, és gyorsan bebizonyosodott az is, hogy emellett jó arc is. Az akkori fesztiválok végül zseniálisan sültek el, különösen a Sweden Rock bizonyult emlékezetesnek. Utána el is kezdtünk új zenéken dolgozni, mert mind láttuk, hogy életképes a banda, háromszor is összejöttünk írni a házistúdiómban. A lemezre felkerült dalok tulajdonképpen már akkor megszülettek.

És miért teltek el akkor még további évek, mire megjelenhettek?

Johnnak személyes problémái támadtak, így nem tudott időt szakítani a dologra. Steve a Coldplay stábjában is dolgozik, tehát szintén rengeteg elfoglaltsága van, Tobyt pedig három kislány várja otthon. Még amerikai ajánlatokat is kaptunk, de nem tudtunk átmenni, ami eléggé bosszantott is, hogy őszinte legyek... Toby közben ráadásul bekerült a Gunba is, így a Fastway csak akkor indulhatott be ismét teljes gőzzel, amikor az ottani együttműködésnek vége szakadt. Ismét Steve-vel kezdtünk el próbálni, ő azonban akkor már valahogy nem volt velünk egy hullámhosszon, vagy nem is tudom... Végül 2010 őszére vált teljessé a kép Matt Eldridge dobos csatlakozásával. Ezután már csak néhány hétbe telt befejezni a felvételeket. Utána persze még további egy évbe került, mire az SPV kihozta az albumot, de hát ez van.

Milyen lett szerinted az Eat Dog Eat lemez a régi Fastway cuccokhoz képest?

Számomra csakis az első Fastway albumhoz mérhető. Akár azt is mondhatnám, az Eat Dog Eat az első albumunk igazi folytatása.

A többivel eszerint problémáid vannak így utólag?

Ezt így nem mondanám, de tény, hogy miután Pete Way lelépett a csapatból és ezzel jól elbaszta a dolgokat, hiába volt a második lemeznek is Eddie Kramer a producere, a hangzás ott már más irányba mozdult el. Egyszerűen elveszítettem az irányítást a dolgok fölött, ez az igazság. Ennek pedig meg is lett az eredménye, mert már az All Fired Up sem lett olyan erős, mint az első album. Utána pedig már nem történt velünk túl sok jó: meg kellett küzdenem az énekesek állandó ego-problémáival, a lemeztársaságokkal, szóval tényleg minden alaposan elbaszódott akkoriban. Ezért is mondom, hogy az Eat Dog Eat az első Fastway anyag igazi folytatása.

Bevallom, kicsit meglepett, hogy Toby Jepsonnal kezdtél el dolgozni, hiszen őt a mai napig a pop metalos Little Angelsből ismerik a legtöbben. Az Overkill és a Womankind azért elég távol állnak egymástól, ha érted, mire gondolok...

(nevet) Nem mondhatnám, hogy különösebben képben voltam Toby Little Angelsszel elkövetett dolgait illetően. Emlékszem, annak idején láttam őket Cambridge-ben, és Dave King (a Fastway első énekese, aki később a Katmanduban zenélt, ma pedig a Flogging Mollyval nyomatja az ír kocsmapunkot – D.Á.) is mindig mondta, mennyire jók. A fellépés energiája, szellemisége tetszett is, de a dalaik már kevésbé. Nekem túl popos, túl csajos volt az a zene... Toby mindenesetre óriási énekes. A legjobb, akivel valaha is dolgoztam, és ezt most komolyan mondom.

Fel sem merült benned, hogy visszahívd valamelyik régi énekest?

Azt kell mondanom, hogy egyikükkel sem szerettem volna ismét együtt dolgozni. Tudod, eleve kissé előítéletes vagyok az énekesekkel szemben, többek között éppen ezért is énekeltem én magam a szólólemezemen (utóbbi 1994-ben jelent meg It Ain't Over Till It's Over címmel, egyik dalában Lemmy is szerepelt – D.Á.). Egyszerűen úgy éreztem, képtelen lennék bármilyen énekessel is együtt dolgozni... Ma már persze tudom, hogy hiba volt nekem felénekelni azt a lemezt, nem is szeretek igazán énekelni, de mit tegyek, tényleg fáztam attól, hogy keressek oda valaki mást... Tobyval azonban igazán üdítő élmény volt a közös munka. Azt kell mondanom, ő a kivétel, akivel szívesen zenélek.

Mennyire tekintesz tartós történetként a jelenlegi bandára?

Egy új albumra való anyag már most biztosan ott van bennem, a többit meg majd meglátjuk. Ahogy mondtam, kreatív szempontból roppant izgalmas Tobyval dolgozni, tökéletes közöttünk az összhang, és ez igen inspiráló számomra.

Mit gondolsz, mit érhet el manapság a Fastway?

Nézd, nem ringatom magam hamis illúziókba: ezzel a bandával elsősorban a fesztiválokon szeretnénk mozogni. Nincs is ezzel semmi gond, nagyon szeretem a fesztiválokat. Egy önálló klubturné elég rizikós vállalkozás lenne. Semmi szükségünk arra, hogy végig feszülten, nyomás alatt dolgozzunk, és azon aggódjunk, egyáltalán eljön-e valaki megnézni bennünket! (nevet) Anyagilag még egy előzenekarként lejátszott turnét sem biztos, hogy bevállalnánk. A lemez azonban jó, ebben biztosak vagyunk, és a nóták élőben is ütnek. Így aztán reméljük, a fesztiválokon minél több emberhez eljuttathatjuk majd a hírét. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Szóval ha vannak nálatok jó fesztiválok, üzenem, hogy Eddie szívesen játszana Magyarországon! (nevet) De a '80-as évek sikerei nyilván nem hozhatók vissza, az egy másik korszak volt.

Annak idején egyébként melyik volt a legsikeresebb lemezetek?

Az első, de a Trick Or Treat is kiugróan jól futott. Pontos számokat viszont nem tudok mondani, mert annak idején soha senki sem árulta el nekünk, mennyi lemezünk fogyott. Nyilván a kiadók sem akartak sokat fizetni a bandáknak az eladások után... Az ugyanakkor biztos, hogy a lemezek nagyon keresettnek számítottak. Ezt az is bizonyítja, hogy normál kereskedelmi forgalomban hosszú-hosszú évek óta lehetetlen fellelni régi Fastway albumokat, mert a korabeli kiadásokat mind megvásárolták.

Elég érdekesen indult a pályátok a '80-as évek elején, hiszen amolyan szupergroupként startoltatok, de a csapat másik oszlopa már az első anyag megjelenése előtt távozott a fedélzetről. Voltaképpen miért lépett le Pete Way olyan kurtán-furcsán?

Ez egy bonyolult történet. A zenekar óriási lendülettel startolt, hihetetlen potenciált éreztünk a zenénkben, minden tökéletesen klappolt. Sajnos csak későn vált világossá mindannyiunk számára, hogy Pete-et stabil szerződés köti a Chrysalis kiadóhoz, akikhez viszont nem akartunk leszerződni, pedig a demók alapján igencsak érdeklődtek a zenekar iránt. Már megállapodtunk a CBS-szel, amikor kiderült, hogy a Chrysalis berágott, és egyszerűen nem engedték el Pete-et. Megpróbáltam közvetíteni, de akkor már hiába. Ráadásul közben bekerült a képbe Sharon Osbourne is, és az a vicces, hogy a kaput végül ez tette be, nem pedig a huzavona a kiadóval...

Szóval Pete végső soron azért hagyott ott titeket, hogy csatlakozzon Ozzy zenekarához?

Először csak az volt furcsa, hogy Pete hirtelen nem jött le az egyik próbára, pedig korábban soha nem csinált ilyet. Akkoriban ugye még nem voltak mobiltelefonok, így nem lehetett mindenkit azonnal elérni. Hívogattuk, de hiába. Aztán megtudtam, hogy három Wembley koncerten is ő játszik majd Ozzynál. Továbbra is hívogattam, de eredménytelenül. Legközelebb akkor tudtam vele beszélni, amikor 1998-ban véletlenül belefutottam az utcán! (nevet)

Mit mondtál neki?

Megkérdeztem tőle, hogy van! (nevet) Aztán persze azért tisztáztuk a másfél évtizeddel korábban történteket is... Pete két szék között a pad alá esett, Ozzy akkori dobosa, Tommy Aldridge ugyanis nem akart vele zenélni, így nem maradhatott a bandában. Aki azonban ismeri őt, tudja, milyen udvarias, csendes arc, és ez ütött vissza: nem akart minket felbosszantani azzal, hogy a patthelyzetben inkább ezt a kiutat választotta. Igazság szerint simán visszajöhetett volna az Ozzy sztori után, sőt, sokáig meggyőződésem is volt, hogy keresni fog, de nem így történt. Utána meg már késő is lett volna visszatáncolnia.

Kapcsolatban vagytok egyébként?

Igen, de ismerned kéne Pete-et ahhoz, hogy pontosan értsd, mit is jelent ez! (nevet) 2009-ben még arról is beszéltünk, hogy ismét zenélhetnénk közösen, de utána hirtelen megint egyik napról a másikra eltűnt. Felbukkan, aztán szó nélkül nyoma veszik, és csak fél év múlva kerül elő megint. De ő már csak ilyen... Mindentől függetlenül ma is jóbarátomnak tartom.

És mi a helyzet két másik híres régi kollégáddal, Lemmyvel és Phil Taylorral?

Életem legjobb éveit töltöttem velük, ez nem is kérdéses. A mai napig jóban vagyunk, a régi problémák már az ősidők homályába vesznek.

Voltaképpen mi is történt az Iron Fist lemez után, ami miatt megszakadt a kapcsolatotok? Elég sok verzió kering ezzel kapcsolatban a köztudatban...

A váltáshoz vezető első lépés az volt, amikor Phil kilépéssel fenyegetőzött a turné előtt, ha nem játszunk több nótát az Iron Fistről. Lemmyvel engedtünk neki, és hat új dalt is bevettünk a programba. Ez egyértelmű hiba volt, az album ugyanis messze nem lett olyan sikeres, mint a korábbiak. A dalokat tulajdonképpen senki sem ismerte, így életünk legpocsékabb turnéja lett az a kör. Eleve rossz volt emiatt akkoriban a szám íze, és amikor elkezdtünk Wendy O'Williamsszel közösen dolgozni, csak tovább romlott a hangulatom. (Lemmy és a The Plasmatics néhai énekesnője közösen hoztak ki egy Stand By Your Man című EP-t 1982-ben, szinte párhuzamosan az Iron Fisttel, amin a Motörhead egy Plasmatics dalt is eljátszott – D.Á.) Szemetet csináltunk, kibaszott szemetet! Életemben nem hallottam akkora rakás szart, mint az a kiadvány. Ennek az egésznek semmi köze nem volt Eddie Clarke-hoz vagy a Motörheadhez, és ezt meg is mondtam a többieknek, miközben Torontóban dolgoztunk a stúdióban. Erre az volt a válasz, hogy húzzak a picsába. Pár nappal később persze megkerestem Lemmyt, hogy nem felejthetnénk-e el ezt az egészet, ő azonban azt válaszolta: „Nem, haver, húzz a picsába!" (nevet) Vagyis akármit is mondanak ma már a sztoriról, nem én léptem ki a Motörheadből, hanem ők rúgtak ki. Pedig azt hittem, a Motörhead színpadán ér majd a halál...

Manapság azért néha vendégként fellépegetsz velük itt-ott, ha épp úgy alakul...

Igen, és mindig zúg is utána a fülem napokig! (nevet) Mindig arra gondolok, micsoda kibaszott őrültek még mindig, hogy ilyen hangerővel nyomják! (nevet) Nézd, nagyon szeretem a srácokat, szóval ha hívnak, mindig boldogan megyek. Mindig is imádtam azt az energiát, ami a Motörheadnél felszabadult a deszkákon. Nem volt bennem harag a régebbi tagokkal szemben sem. Brian Robertsonnal például kölcsönösen nagyon tiszteltük egymást annak idején. Szerintem amikor a helyemre került, azt hitte, könnyebb dolga lesz, aztán rá kellett döbbennie, hogy élőben cseppet sem egyszerű kellő minőségben megszólaltatni ezeket a hangos, gyors, kompromisszummentes nótákat. Würzel halála pedig óriási veszteség. Őt is nagyon szerettem, néha zenéltünk is közösen. És persze a mostani felállás is hatalmas. Mikkey Dee és Phil Campbell nagyszerű muzsikusok, és nem utolsósorban jó cimboráim is.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Lássuk csak... John Mayall és Eric Clapton közös lemeze, a The Beano Album, az Are You Experienced Jimi Hendrixtől, is a Humble Pie Rockin' The Fillmore-ja.

Mi az élet értelme?

Ha tudnám, nagyon gazdag és híres lennék! (nevet) Számomra a zene, az, hogy szeretek játszani a gitáromon. Tulajdonképpen össze kellett akadnom Tobyval ahhoz, hogy megint rájöjjek, mennyire imádom ezt az egészet. Már el is felejtettem, micsoda bizsergést okoz elkészíteni egy nagylemezt...

 

Hozzászólások 

 
+3 #1 Venomádi 2012-03-24 18:25
Hát ezt adom, szerintem is egy szar a Stand by your man.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.