Shock!

szeptember 18.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Annihilator: „Kevesen voltak olyan állhatatosak, mint mi”

AnnihilatorEgy európai metal rajongó számára talán hihetetlen, hogy az Annihilator a '90-es évek első fele óta egyáltalán nem játszik Észak-Amerikában, és a lemezeiket is kizárólag az öreg kontinensen, illetve Ázsiában forgalmazzák, de Jeff Waters a jelek szerint már beletörődött a dologba. Különösen annak fényében, hogy az utóbbi években végre megtalálni látszik állandó énekes partnerét Dave Padden személyében, akivel már a negyedik közös stúdióalbumot jelentették meg idén tavasszal. A kanadai thrash/speed legenda gitáros főnökét a küszöbön álló őszi európai turné apropóján hívtuk fel.

Ahogy nézegettem az őszi turnémenetrendeteket, szemet szúrt, hogy kilenc brit állomásotok is lesz. Elég rég játszottatok ilyen sokat Nagy-Britanniában, főzenekarként talán már te sem emlékszel rá pontosan, mikor...

Örülök is a dolognak rendesen! De azért nem teljesen igaz, hogy olyan túl rég lettek volna headliner bulijaink Angliában. Amikor pár éve a Trivium vendégeként tényleg nagyon hosszú idő után végre sikerült visszajutnunk az országba, az üres napokon csináltunk egy-két önálló koncertet is. De Svédországban és Norvégiában is játszunk most, ahová szintén ritkán jutunk el.

Mi ennek az oka?

Angliában egyértelműen a médiatámogatás hiánya miatt alakult ki ez a helyzet valamikor úgy a King Of The Kill után. Az az album még jól futott ott is, utána azonban egyszerűen nem vettek rólunk tudomást, mintha csak nem is léteztünk volna. Sajtó és reklám híján persze a lemezek sem fogytak, a koncertszervezők pedig nem mertek hívni minket. A Trivium turné nagy segítség volt ebből a szempontból, hiszen egy csomó olyan rajongónak mutatkozhattunk be, aki előtte nem is tudott az Annihilator létezéséről. Vagyis olyanoknak, akik 21 év alattiak! (nevet) És persze a régi arcok is borzasztóan örültek nekünk, hiszen sokáig nem láthatták élőben a bandát.

Nagyjából négy hónapja kapható az új album, ami szerintem kicsit thrashesebb, gyorsabb, mint az előzőek. Számítanak még ezek az kisebb zenei eltérések, vagy alapvetően minden Annihilator lemezt ugyanúgy szeretnek a rajongók?

Országonként is eltérő, melyik lemezt tekintik a rajongók „A" klasszikus Annihilator lemeznek. A fő terepünkön, Németországban egyértelműen a Never, Neverland a legnépszerűbb, de Kelet-Európában is azt szeretik leginkább, Japánban pedig a King Of The Killt. Az olaszok a Set The World On Fire-re esküsznek, a dél-amerikaiak pedig az Alice In Hellre. Hol mi működik... Ebben nyilván az is közrejátszik, hogy mindig elég változatosak voltunk. Ami egyébként az új albumot illeti, nem feltétlenül értek veled egyet. Valóban agresszívebb, nyersebb és zajosabb most a hangzás, és az is igaz, hogy az első pár dal alaposan letámadja a hallgatót, de ezen a lemezen is ugyanúgy ott vannak a dallamosabb, lassabb dolgok, mint a többin. Elég, ha csak a Van Halen feldolgozást említem a végén... Én mindenesetre elégedett vagyok a dalokkal, de általában nem szoktam utólag elemezgetni a lemezeinket, mert inkább előre szeretek tekinteni. Már most is akad néhány riffem, ötletem a következő albumhoz. Valószínűleg a turnén össze is rakok majd pár dalvázlatot, ha lesz rá idő.Annihilator -Jeff Waters

Ilyenkor teljesen egyedül dolgozol, vagy azért megmutogatod az ötleteket Dave Paddennek is?

A zenét mindig én írom, de ha valamivel elkészültem, meg szoktam mutatni Dave-nek, hogy elkezdhessen agyalni a szövegeken, az énektémákon. Az alapok azonban mindig tőlem jönnek.

Dave lassan hét éve az Annihilator tagja, ami abszolút rekordnak számít. Mit tud, amit a többi énekes nem tudott?

Alapvetően mindenkinél más ok vezetett ahhoz, hogy végül kenyértörésre került a sor: alkoholizmus, drogok, erőszakos természet, formán kívüli teljesítmény a koncerteken... És persze olyan is volt, aki nem tudta tovább vállalni a turnézást, mert családot alapított, vagy éppen a polgári hivatásával bizonyult összeegyeztethetetlennek, hogy az év bizonyos szakaszaiban hetekre, hónapokra eltűnjön. Dave-nél semmiféle ilyen nehézség nincs. Bennem is csak néhány évnyi közös munka után tudatosult, hogy tulajdonképpen teljes jogú partnerré érett. Mondhatjuk, hogy ma már mi ketten alkotjuk az Annihilatort, a kettőnk zenekaráról van szó. Bár most egyébként sikerült találnunk egy olyan ritmusszekciót, akikről el tudjuk képzelni, hogy akár tartósan is a csapatban maradjanak.

Vagyis ki mered jelenteni, hogy Dave Padden a végleges megoldás, és nem lesz több énekesváltás?

Azt hiszem, igen. Dave is jól érzi magát velem, elégedett a helyzetével, minden tökéletesen működik. Jelenleg nem látok olyan okot, ami bármiféle változást indokolna.

Ha már szóba kerültek a régi énekesek: az ősz folyamán hat régi Annihilator lemez újrakiadása is megjelenik majd az Earache-nél. Miért éppen az 1994 és 2002 között megjelent albumaitokra esett a választás?

A jogok sokáig az SPV-nél voltak, utána azonban visszavásároltam őket, az Earache-nél pedig úgy álltak a kérdéshez, hogy akkor kiadják őket. Miért is ne? Így legalább megint kaphatóak lesznek.

Látsz arra esélyt, hogy az Egyesült Államokban és Kanadában is boltokba kerülhessenek végre akár ezek a lemezek, akár az új?

Nem igazán. De ma már lényegesen jobb a helyzet, mint az internet előtti korszakban, hiszen digitális formában, az iTunes-on például az új album is kapható Amerikában, és elég jól is megy. Fizikai formátum viszont most sem lesz.

Érdekel ez még egyáltalán, vagy már beletörődtél abba, hogy a zenekar tevékenysége Európára és Ázsiára korlátozódik?

Hogy is mondjam... Ez nem arról szól, hogy engem érdekel-e vagy sem. Amikor a '90-es évek első felében beütött az alternatív zene, a metal tiltólistára került Amerikában. A kiadókat egyszerűen nem érdekelte egy olyan banda, mint az Annihilator: nem kaptunk szerződést, nem jelent meg lemezünk, így aztán turnézni sem tudtunk, hiszen nem állt a hátunk mögött senki. Ez egy ördögi kör, amiből esélyünk sem volt kikerülni. Miután ezt beláttam, azt mondtam, oké, akkor innentől kezdve Európára és Ázsiára koncentrálunk, ezeken a területeken ugyanis mindig volt igény a zenekarra. Ebben máig sincs változás: Európa és Ázsia játszik, Észak-Amerika nem. Nem mondanám, hogy egyáltalán nem zavar a dolog, a banda azonban így is stabilan működik.

Méghozzá nem tegnap óta...

Na igen... Amikor elkezdtem ezt az egészet, csupán annyi volt az álmom, hogy legyen egy bandám és egy lemezem. Hallgattam az Exodust, a Slayert, a Razort, a Metallicát meg a többieket, és kizárólag addig tekintettem előre, hogy mi is megcsináljuk a magunk albumát. A Roadrunnernek köszönhetően ez elég gyorsan valóra is vált, az Alice In Hell pedig hatalmas sikert aratott. Akkoriban még Észak-Amerikában is baromira futott a szekér, a Testamenttel turnéztunk, Európában pedig az Onslaughttal játszottunk. Utóbbi turné közben szóltak a kiadótól, hogy lassan elkezdhetnénk gondolkodni a következő lemezen is. Én meg: „Csinálnunk kell még egyet?" (nevet) És ez nem vicc, tényleg ennyire nem terveztem előre. Egy album volt a cél, összejött, és ezzel minden álmom valóra vált. De a hozzáállásom egyébként azóta sem változott, minden egyes új lemez megjelenésére ajándékként tekintek a mai napig. Olyan megtiszteltetés ez, amiben a zenészek jelentős részének sosincs része. Az persze kétségtelen, hogy ehhez szükség volt némi kitartásra is. A '80-as években kezdtük, és soha nem álltunk le, soha nem tartottunk szünetet. Manapság is sok régi banda alakul újjá, az Annihilator azonban mindig létezett, még akkor sem adtuk fel, amikor tényleg baromi nehéz volt életben maradni. Kevesen mondhatják el magukról rajtunk kívül, hogy ilyen állhatatosak voltak: a Testament, a Nevermore, meg még páran... Én ezt fogom csinálni, amíg csak élek.Annihilator -Jeff Waters

Azért gondolom, néha neked is megfordult a fejedben, hogy feladod.

Három kiemelten nehéz periódusra emlékszem a zenekar életéből. Az első akkor ütött be, amikor személyes problémáim támadtak: a feleségem lelépett, és otthagyott egy kicsi gyerekkel, akire vigyáznom kellett. Ebben a helyzetben érthetően nem tudtam az Annihilatorre koncentrálni. A családom azonban mellém állt, támogatott, és ennek köszönhetően idővel normalizálódott a helyzet. Nem kellett szögre akasztanunk a hangszereket, hiszen amikor turnéra indultunk, a rokonok gondoskodtak a fiamról. Zenei szempontból pedig úgy 1997 tájékán éreztem kilátástalannak a helyzetünket. Talán akkor játszottam el egyedül komolyabban azzal a gondolattal, hogy feloszlatom az Annihilatort.

Eszerint nem véletlen, hogy minden idők legvitatottabb Annihilator lemeze, a Remains is akkor jelent meg...

Az egy halott időszak volt a heavy metal számára. Amerikában körülbelül húsz banda mozoghatott komolyabb szinten, de lehet, hogy akkor már sokat mondok. Nem léteztek metal klubok, metal rádiók, jóformán még metal magazinok is csak alig. Úgy éreztem, ha a heavy metalnak vége, nekem is végem van. Totálisan elbaszott állapotba kerültem, a Remains lemez pedig ebben a hangulatban született meg. Mondhatjuk, hogy az egy Jeff Waters szólóalbum volt, amiről ma már pontosan tudom, hogy abban a formában nem lett volna szabad Annihilator néven kiadni. Eleve dobgéppel dolgoztam, emellett pedig bőszen kísérletezgettem a különböző effektekkel is. Mai fejjel biztos, hogy élő dobbal csinálnám meg azokat a dalokat... Szerencsére az utána következő Criteria For A Black Widow kicsit helyrebillentette a mérleget. Az egy jó agresszív, karcos thrash album volt. Nem véletlen amúgy, mert a Slayer adta vissza a hitemet, tőlük fogtam ismét tüzet! (nevet)

Mikor kezdődött a harmadik nehéz periódus?

Amikor nem sokkal a 2004-es szerződtetésünk után meghalt az AFM kiadó igazgatója. Ezt követően szintén kilátástalannak éreztem a banda helyzetét. Meggyőződésem, hogy a 2005-ös Schizo Deluxe ott van a valaha született három legjobb Annihilator album között, csak éppen nem jutott el mindenkihez, aki számára érdekes lehetett volna. A kiadó eleve nevetségesen kevés CD-t nyomott belőle, és még azt a keveset sem volt képes reklámozni. Egyszerűen hervasztó volt, amit műveltek velünk... Aztán persze valahogy ezen is túllendültünk. Lehetsz beteg, támadhatnak anyagi problémáid, leléphet a barátnőd, mindig az a lényeg, miként tudsz szembenézni a rossz dolgokkal, hogyan tudsz küzdeni ellenük. A metal is a küzdelemről szól.

Mi volt a legnagyobb hiba, amit valaha elkövettél a zenekarral kapcsolatban?

(gondolkodik) Nyilván az én agyamban is mindig ott motoszkál, hogy ebből vagy abból a dalból többet lehetett volna kihozni, meg lehetett volna jobban is keverni egy albumot, és így tovább. De ez csak abból fakad, hogy mindig a legjobbra törekszem, és nem jelenti azt, hogy elégedetlen lennék a korábbi dolgainkkal. És szerencsére általában tanulok is a hibáimból. Például elég hamar rájöttem, hogy a zeneiparban nem nagyon szabad semmit elhinned csak azért, mert valaki egy kiadónál megígérte. Gyorsan felismertem, hogy ezekben a körökben nem divat igazat mondani, így egy idő után már nem is szaladtam bele olyasmibe, amiből utólag bajom lehetett volna. A tagcseréink is mindig okkal történtek... AnnihilatorÍgy aztán azt bánom a legjobban, hogy rászoktam a dohányzásra! (nevet) Ha csak egy dolgot változtathatnék meg utólag az életemben, az biztosan a cigarettázás lenne. Egy időben elég rendesen piáltam is, de szerencsére nem szenvedtem autóbalesetet, és a májamnak sem lett semmi baja. Viszont majdnem 20 évig dohányoztam, és hosszú évek távlatából már pontosan tudom, mekkora hülyeség volt.

Nem furcsa érzés, hogy ma már te is a nagy öregek közé tartozol, akikre fiatal muzsikusok sora hivatkozik folyamatosan?

Hatalmas megtiszteltetés, amikor ismert zenészek keresnek meg, és elmondják, hogy rájuk is hatással volt az Annihilator. A srácok a Slipknotból például többször is említették nekem, mennyire szerették annak idején az Alice In Hellt meg a Never, Neverlandet, de ott van a Trivium is, vagy éppen Howard Jones a Killswitch Engage-ből. Sőt, még olyan lényegesen dallamosabb zenét játszó muzsikusok is kerestek már meg e-mailben vagy személyesen, mint például Ville Valo a HIM-ből, netán a Nickelback vagy a 3 Doors Down tagjai. Ők is mind hallgattak valamikor Annihilatort, és ez fantasztikus érzés. Az meg pláne, amikor olyanok mondják, hogy hatottam rájuk egy bizonyos időszakban, akik maguk is alapvető szerepet játszottak a zenekarom létrejöttében. Ilyen például Dave Mustaine vagy David Ellefson a Megadeth-ből.

A fiatalabb gitárosok közül van olyan, akire esetleg felkaptad a fejed?

Sokan vannak ilyenek. De a kedvenceim azért a mai napig azok, akiknek a hatására játszani kezdtem: Angus Young, Dave Murray és Adrian Smith, Glenn Tipton és K.K. Downing, Kerry King és Jeff Hanneman, Kirk Hammett és James Hetfield, Gary Holt az Exodusból, Akira Takasaki a Loudnessből vagy éppen Lips az Anvilből.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Nem sorrendben mondom, csak ahogy eszembe jut. A Back In Black az AC/DC-től mindenképp a legjobbak közé kívánkozik. Aztán ott az ...And Justice For All a Metallicától, ami a zenémre már nem hatott, csak simán egy óriási lemez. És persze a Reign In Blood a Slayertől, mi más! De még órákig sorolhatnám a legjobbakat: az Iron Maiden The Number Of The Beastje, a Screaming For Vengeance és a Defenders Of The Faith a Judas Priesttől, a Fabulous Disaster az Exodustól... Számos hatalmas album pedig teljesen alulértékelt. Ilyen például a Riot Fire Down Underje, ami egyike a valaha készült legfantasztikusabb heavy metal mesterműveknek, és közben alig ismeri valaki. Az első Anvil album, a Hard'N'Heavy is óriási kedvencem. Ez még rockosabb, lazább zenét rejtett a Metal On Metalnál, és minden dala baromi erős.

Mi az élet értelme?

Segíts másokon, cselekedj jót, amikor csak alkalmad van rá, és tanulj meg szembenézni a rossz dolgokkal is.

 

Hozzászólások 

 
+4 #1 Csaby 2014-03-14 22:25
Szimpatikus fickó, alulértékelt zenekar....
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.