Shock!

Viszonylag hosszú idő után, de néhány hónapja végre megjelent a budapesti prog/thrasher Ad Astra második nagylemeze, az Open Wide, rajta tíz saját dallal és bónuszként egy nagyszerűen sikerült Peter Gabriel feldolgozással. Aki nem csípte el júniusban a bandát a Stonedirttel közös lemezbemutatón, az október 19-én, a Dürerben pótolhatja a mulasztást, ugyanis az Ad Astra melegít majd a kanadai space/thrash istenség, a Voivod újabb hazai bulija előtt. Erdélyi Péter gitáros/énekessel és a bandába nemrég visszatért másik gitárossal, Spala Márkkal beszélgettünk.

Kezdjük a legaktuálisabbal: október 19-én a Voivod előzenekaraként léptek fel a Dürerben. Milyen érzésekkel készültök a koncertre?

Spala Márk: Nagyon várjuk! Számomra a Voivod mindenképp benne van a top 10-ben. Óriási kihívás a példaképeink előtt játszani, főleg ebben az alkalmi felállásban.

Erdélyi Péter: Ez a zenekar első tényleges külföldi előzenekaros klubbulija, tehát már csak ebből a szempontból is fontos, de a tény, hogy ez maga a Voivod, csak rádob egy lapáttal! (mosolyog) Én személy szerint a Negatron / Phobos felállás idején ismertem és szerettem meg őket, de hamar betalált az akkor még „régi”-nek számító felállás is, különösen a Nothingface. Azóta is nyomon követem őket élőben és lemezen egyaránt. Óriási koncertbanda, tehát ha letoltuk a röpke programunkat, én garantáltan ott fogok lent mosholni! (mosolyog) Ezen felül van még egy izgalomfaktor a buli előtt részünkről, ugyanis Mörfi, a dobosunk külföldön fog tartózkodni, ezért régi jó barátunk, a Death és Chuck Schuldiner emlékesteken is bizonyított Sasvári Feri fog a bőrökön kisegíteni minket, ami zenekar életeben az első vendégdobolós buli lesz!

Szerintetek számít-e valamit egy magyar csapat ismertsége, elismertsége szempontjából, ha fellép egy Voivodhoz hasonló név előtt?

Márk: (El)ismertebb külföldi zenekarok előtt játszani általában hálás dolog. Azon kevés dolgok közé tartozik, amiket nem, vagy csak nagyon kevéssé érintett a változás szele. Mindenki jól jár: a főzenekar azért, mert így amikor kezdenek, a közönség legnagyobb része már bent van és „be van melegítve a fülük” meg a nyakuk. (mosolyog) Több banda pedig szélesebb közönséget vonz. Ideális esetben van hasonlóság fő- és előzenekar között, de egy kicsit mégis más, amit játszanak, úgy tágítva a kört, hogy az érdeklődés még megmaradjon a másik iránt. Az előzenekarnak pedig a promócióban segít egy ilyen esemény, ezért mindenképp számít szerintem. Be tudunk így mutatkozni olyan nyitottabb ízlésű zenefanatikusok előtt is, akik csak a headlinert ismerik, minket még nem. A Voivod zenéjéhez pedig mindenképpen kell ez a bizonyos nyitottság, ez abszolút underground.

Péter: Az ismertség szempontjából nem tudom, de az elismertséghez mindenképp hozzátehet. Igazából a Voivod inkább szűkebb körben ismert legenda, mint hagyományos értelemben vett „nagy” név, mert olyan orbitális tömegeket – főleg itthon – nem mozgat meg. Régebbi generációk zenéje ez inkább, ami azért valahol iszonyat igazságtalan, hisz a hangzásuk és az egyéniségük mindig is korokat előzött meg: nélkülük nincs se Meshuggah, se a közkedvelt djent műfaj sem. Viszont aki szereti a Voivodot, annak valószínűleg hasonlóan bizarr a zenei ízlése, mint nekünk, így - ahogy Márkó mondja - mindenképp a mi célközönségünk. (mosolyog)

Hogyan tudnád egyébként jellemezni manapság a koncertezési lehetőségeket Magyarországon egy hozzátok hasonló underground banda esetében?

Márk: Nem könnyű a helyzet, de nem is lehetetlen. Rétegzenét játszunk, ezt tudjuk is, de igyekszünk kihozni belőle mindent, amit csak lehet, és megtalálni azokat az embereket, akik nyitottak az ilyesmire. A tavasz és az ősz klubozással telik, ilyenkor a legtöbb koncertet vidéken adjuk, illetve egy-két határon túli klubban is megfordulunk. Erdélyben nagyon szeretünk játszani például. Nyáron a fesztiválszezonban egy koncertünk volt, a Fezenen, ami a körülményekhez képest – korai időpont, hőség, satöbbi – egész jól sikerült. Sok segítséget jelent, hogy van már egy koncertszervezőnk, akinek megvannak a szükséges kapcsolatai, és így jobb pozícióba tud minket hozni szervezés terén. Úgy éreztük, hogy elértünk egy olyan szintet, ahonnan már elég nehezen tudnánk „saját erőnkből” továbblépni. A szervezés jelentős része lekerült így a vállunkról, és a felszabaduló időnkben többet tudunk szorosabb értelemben véve a zenével foglalkozni.

Péter: Igazából ezt tőlem mindig sokszor megkérdezik, és ugyanazokat a közhelyeket tudom hangsúlyozni, mint minden más hasonló cipőben járó zenekar. Így a lényeg, hogy szeretünk és akarunk is koncertezni a cudar viszonyok ellenére is, de most már kétszer is utánajárunk, illetve meggondoljuk, hogy elmenjünk-e valahová játszani, mert ha nem fér bele a keretbe, nem tehetjük meg. Így is költünk eleget… Mínuszt csak akkor vállalunk, ha valami nagyon különleges dologról van szó, vagy tuti promóció a zenekarnak.

Néhány hónapja már kijött az Open Wide album, így bizonyára tudtok valamit arról, hogy fogadta a közönség. Hányan töltötték le a lemezt?

Márk: Eddig egész jók a visszajelzések, kritikák, itthonról és külföldről is. Pontos adataink nincsenek a letöltések számáról, de onnantól kezdve, hogy valami felkerül a netre, nem is lehet követni... Az internet meg olyan, mint egy nagy medence: ha valaki belevizel, sosem tudod, hogy épp merre mennyit sodor az ár, és kik isszák meg! (mosolyog) De most, hogy így említetted, megnéztem: a Soundcloudon összesen körülbelül kétezer körüli a hallgatottság. A YouTube-on szintén ennyi körül jár csak a klipnóta nézettsége, illetve a Blank TV-n is ott a klip plusz hétszázzal! (mosolyog) A Peter Gabriel-féle Sledgehammer feldolgozást 1657-en látták idáig, a Substitute-ra készült koncertvideó 1691-nél tart épp. De biztos felkerült még a lemez vagy egy-egy dal pár helyre, fanzinekre, web-csatornákra. Így a pontos számot egyedül Chuck Norris tudhatja. (mosolyog)

Mik a tapasztalataitok, esetetekben nem vágta-e agyon az ingyenes letölthetőség az amúgy is halódó CD-eladásokat?

Márk: Agyonvágta, de tökmindegy. (mosolyog) Alkalmazkodni kell a helyzethez. Ezért is tettük ingyen letölthetővé az albumot. Elérhető persze CD-n is, így aki támogatni akar minket, az minden gond nélkül megteheti ezt. Aki pedig ingyen szeretné hallgatni, hát hallgassa, nem sajnáljuk senkitől. Nem úgy tekintünk a zenénkre, mint egy termékre. Ha valakinek örömet okoz, netán értéket közvetítünk vele, nekünk már megérte. A támogatást pedig egyfajta bónuszként fogjuk fel.

Eleve szerzői kiadásban gondolkodtatok? Milyen érvek szólnak ma az önálló mozgás mellett a kiadókkal szemben?

Péter: Nekünk az egyik érv az volt, hogy nem találtunk megfelelő kiadót… (mosolyog) De mielőtt cinikusabb lennék, inkább az anyagi része a döntő. Gondolom, senki előtt sem titok már, hogy a kis- és középkiadók nagy része pénzt kér egy olyan kisebb zenekartól, mint mi, ha meg akar jelentetni egy albumot. Neked kell állnod a gyártási és hirdetési költségeket, ők nem vállalnak kockázatot, és sajnos ezek egyre inkább nem a magyar pénztárcának való összegek. Külföldön különösen nem… A pénzedért pedig vagy kapsz normális promóciót, vagy nem, de semmilyen garancia nincs rá. A mi szintünkön a szerzői kiadás körülbelül feleannyiból megvolt, mint akár a legolcsóbb ajánlatok lettek volna, és ugyan így a promózást, reklámozást is nekünk kellett csinálni, még így is jobban megérte a dolog.

Külföld felé egyébként van értelme próbálkozni manapság, vagy ez csak amolyan illúzió a hazai csapatok részéről?

Márk: Mindenképp, igen. Főleg, ha azt látod, hogy azért szép számmal vannak, akiknek sikerült. A siker titka a kitartás. Meg az értékelhető kiejtés. És az internet! (mosolyog)

Péter: Szerintem meg igazából CSAK külföldre érdemes próbálkozni, amennyiben angol nyelven játszol bármilyen formában is progresszívnek vagy szokatlannak mondott metal zenét. Néhány szerencsés kivételt leszámítva ez a begubózott ország és az átlag zenehallgató közönség – a tágabb értelmű rockzenét is belevéve – egyszerűen le van maradva, és saját érdektelenségének köszönhetően el is szigetelődött mindentől, ami új, más, egyedi, vagy csak szimplán színvonalas... Az az egyszerű tény, hogy még 2012-ben is valamennyire hátrány itthon, ha angolul nyomod, mert akkor a „szélesebb” magyar közönség „nem érti”, mindent elárul. Ez is sajnos egy „hungarikum”, ami szerintem több mint szánalmas ránk nézve, mert egyrészt minősíti az átlag magyar nyelvtudási szintet és hajlandóságot, valamint így gyakorlatilag pont azt lehetőséget öli meg ez a mentalitás, hogy kis hazánk arra érdemes zenekarai megméretessenek és akár sikeresek is legyenek külföldön. Szerencsére egyre több a kivétel, ami jó jel, de még messze az üdvösség. Bele kéne gondololni ilyenkor, vajon hol lenne és hány magyar rajongó ismerné mondjuk a Pain Of Salvation, a Gojira, a Vader vagy az Amorphis nevét, ha a saját hazájuk közönsége és zenei közege nem vesz róluk tudomást pusztán azért, mert nem svédül, franciul, lengyelül vagy épp finnül énekel a frontember... Semmi bajom a magyar nyelvű zenékkel, félreértés ne essék, mi is ezzel kezdtük annak idején, és az igényes, eredeti, klisémentes (!!!), vagy épp csak poénos szövegvilágú zenekarokat műfajtól függetlenül szeretem és támogatom is. Sőt, vannak olyan zenekarok, akiknek kifejezetten ez áll jól, akár még külföld felé is kuriózumot jelenthet. De akkor is falvakarásra kényszerít, amikor azt látni, hogy nyugati színvonalon, DE angolul éneklő csapatok koncertjeiről szinte menekül a közönség, miközben kínos hangzású és még kínosabb szövegvilágú formációk meg tömegeket vonzanak, csak mert a szöveg magyar…

Márk: Hát igen… Erről meg az jut eszembe, hogy a közönség ízlésének formálásában óriási szerepe van a médiának. A legszomorúbb, hogy nem kizárólag maguk az emberek tehetnek arról, hogy érdektelenek, nem nyitottak az egyéni dolgokra és megelégszenek a sablonokkal. Az átlagember azt tartja realitásnak, amit nap mint nap lát-hall. Álszent kamudumának tartom, amikor a média képviselői a színvonalat firtató kérdésekre válaszul arra hivatkoznak, hogy „De hát ez kell a népnek, mi csak az igényeiket szolgáljuk ki, blabla...”. Nem. Ez egy oda-vissza történet. Az embereknek igenis lenne igényük a színvonalra, a változatosságra. Ha egyfolytában ugyanazt a pár akkordot hallod, meg olyan dallamokat, amiket a legműveletlenebb, legtehetségtelenebb ember is vissza tud énekelni, azt fogod hinni, hogy az a zene, és minden más, ami több akarna lenni, „furcsa”, „ciki”, vagy „túl bonyolult” lesz. A népet lehet művelni és lehet műveletlenségben is tartani. Azoknak az embereknek, akik pozícióban vannak, jobban képviselniük kéne azt, aminek valódi értéke van. Még akkor is, ha ez – rövid távon – anyagi kockázattal jár. De nem is megyek bele jobban, mert ez már lerágott csont. (mosolyog)

Kicsit beszéljünk a lemezről is! Szerintetek miben hozott újat az Open Wide az előző albumhoz képest?

Márk: Hangzás terén mindenkképp nagy előrelépés, tisztán, érthetően hallatszik minden részlet. Vári Gábor stúdiómágus-producer barátunk keze és füle munkáját dicsérve… (mosolyog) A dalok lényegretörőbbek lettek talán, önmagukban egységesebb egész mind, egymástól viszont jobban különböznek. A fő koncepciót meg lehet úgy is fogalmazni, hogy legyen a lehető legváltozatosabb a lemez, minden dal felismerhető egyéniségként szerepeljen, de közben azért az egység is maradjon meg.

Péter: Jobban kidomborítottuk az egyes dalokon belül a főbb zenei hatásainkat. Most nem egy dalon belül szerepel hét-nyolcféle téma, hanem inkább a hét-nyolcféle témából írtunk egy-egy külön dalt. Persze úgy, hogy az összekötő kapocs meglegyen, és ne azt az érzetet keltse, mintha különböző zenekarok játszották volna fel.

Hogyan álltak össze a dalok? Mennyiben zajlik nálatok zenekari és mennyiben egyéni munka?

Márk: Témákat, ötleteket általában mindenki hoz, aztán pedig Petya csinál ebből a káoszból valamiféle rendszert, aminek ezután lesz eleje, közepe, vége és mondanivalója.

Péter: Bizony-bizony, én vagyok egyben a könyörtelen végrehajtó szerv, aki folyton porba tiporja a többiek önmegvalósítási álmait! (mosolyog) Komolyra fordítva a szót: tényleg én rázom gatyába a dalötleteket, már csak amiatt is, mert én kanyarintom a végén a szöveget és az énektémákat is rá, és ez sokszor teljesen felül tudja írni az addigi koncepciót. Mostanában ez inkább egyszerűsödést és letisztulást von maga után, ami persze mind nekünk, mind a zenehallgatónak jobb. (mosolyog) Nagyon jó példa erre a Borderline című dal, ami egy iszonyat súlyos hangulatú, mégis, hozzánk képest tök egyszerű szám, és gyakorlatilag egy nyomasztó dallamra épül az egész. Ezt a motívumot például Csabi találta ki basszusgitáron, majd beírta valami midi programba, és elküldte nekem. Még a vicces gépzongora hangzás ellenére is olyan ütős volt, hogy jól megihletett, és így lett belőle egy egész szám! (mosolyog)

Miért pont Peter Gabriel egyik dalát dolgoztátok fel?

Péter: Az első lemezhez készített U2 feldolgozás után felbátorodtunk, hogy kellene még ilyet csinálni, bár elég nehezen tudtunk megfelelő alanyt találni hozzá. Mindenképpen ismét valami alapvetően popzenének minősülő, de szegről-végről rockzenéhez kötődő dalt akartunk, és persze olyat, amelyiknek az eredetijét is szeretjük és felvállaljuk. Nekem kattant be a Pöröly, meg úgy általában Peter Gabriel neve, és több dalt is számba vettünk tőle. Végül egyértelműen ez nyert, amikor az eredetileg fúvósok által játszott nyitótémából próbaképpen egy otromba doom riffet prezentáltam! (mosolyog)

Az Into Sour videóklip meglehetősen professzionálisra sikeredett. Milyen visszajelzések érkeztek rá? Ti hogy látjátok, mennyire számítanak még manapság a klipek?

Péter: Szerintünk is kiváló munka, a dicséret a Frisk Media srácait, Süle Tomi és Kögét illeti, odatették magukat nagyon. Jól elkapták a dal hangulatát, és igazából abban rejlik a varázsa, hogy viszonylag nagyon egyszerű alapokból építkeztünk. Nem kellett semmi csilivili díszlet vagy raklapnyi CGI, csak egy jó alapötlet, némi fantázia, meg jó sok türelem. (mosolyog)

Márk: Egy jól eltalált klip nagyon sokat hozzá tud adni egy dalhoz, az ember egy nagyon vizuális állatfajta. (mosolyog) Manapság, az internetkorszakban pedig bármi megtörténhet: akár vírusvideóvá is válhat egy jól eltalált témájú klip, onnantól pedig már csak pár céltudatos lépés a sóbiznisz! (mosolyog)

Márk, nemrég térték vissza a zenekarba. Annak idején miért távoztál, és hogyan vezetett vissza az utad az Ad Astrába?

Péter: Nagyjából úgy zajlott a visszatérés, hogy már 2011 folyamán is akadt pár olyan bulink, ahova Speki (Specker Balázs, a volt gitáros) nem tudott velünk jönni, és Márkó ugrott be kisegíteni. Spekiről tudni kell, hogy sokat zenélt hajón még azelőtt, hogy hozzánk beszállt, és újra hasonló lehetőségei adódtak neki ezen a téren 2011-től. Ő ezeket a közismerten megbízható és jól fizető hazai munkalehetőségek hiányában azonnal meg is ragadta… Ez egyre több szabadidejét emésztette fel, majd jött az első komolyabb hajóút, ami után már nem tudta normálisan összeegyeztetni a két dolgot, ezért távozott. Márkó meg a kisegítő bulik miatt is kézenfekvő megoldás volt, így átbeszéltünk pár dolgot, aztán ment minden a maga útján. De inkább mesélje tovább ő... (mosolyog)

Márk: A kiválásom oka lényegében a motivációvesztés volt. Olyan szintre jutott a dolog, hogy az már a zenekart is hátráltatta, és senki se érezte magát jól ebben a szituban. Egyrészt túl sok helyen játszottunk akkoriban túl kevés sikerrel. Kicsit lesarkítva, amikor elmegy az egész hétvégéd utazással, pénteken az ország egyik felében három, szombaton az ország másik felében négy embernek játszol, és még rá is fizetsz, az bizony lehangoló tud lenni. Szerencsére ez a probléma azóta megoldódni látszik. Másrészt pedig úgy éreztem, nem igazán tudtam kibontakozni, ami a kreatív részt érinti. Egy idő után már nem is nagyon volt kedvem témákat, dalvázlatokat hozni. Ezen a téren annyi változás történt részemről, hogy nem ragaszkodom már annyira görcsösen ahhoz, hogy az ötleteim 100 százalékig olyan formában valósuljanak meg, ahogy eredetileg elképzeltem. Azalatt a három év alatt, amíg távol voltam, és leginkább Roxette-et, Bryan Adams és Twisted Sister dalokat játszottam (mosolyog), volt időm kicsit lelazulni, rápihenni az egészre és feltöltődni újra. Így amikor tavaly felkértek a srácok, hogy segítsem ki őket az erdélyi turnén, örömmel mondtam igent. Kíváncsian várom azt az időszakot, amikor befejezzük az Open Wide bemutatását és elkezdünk új dalokat írni. Bízom benne, hogy a többiek is nyitottabban fogadják majd az ötleteimet, amiből már jó párat „felszájgitároztam” a telefonomra, a villamosra várva. (mosolyog)

Többször is utaltatok már rá, és közhelyszámba is megy, mennyire szenvednek az érdektelenségtől a hazai színtér zenekarai. Nektek milyen tapasztalataitok vannak ezen a téren, és mi az, ami ilyen környezetben hajtóerőt tud biztosítani egy csapat számára?

Márk: Ami egy ilyen környezetben motiválni tud, azok pont a kivételek. Amikor valaki odajön koncert után, hogy „Hú, tökre tetszett, nem is értem, hogy eddig miért nem hallottam rólatok”, vagy az, ha játszhatunk egy pozitív hozzáállású klubban, ahol szívesen látnak minket és partnerként kezelnek. Az, ha tényleg figyel, hallgat, sodródik a zenénkkel a közönség, és nem a terem túloldalán ül unottan sörözgetve. Ha valaki odajön utána és vesz egy CD-t, mert igenis fontos neki, hogy támogasson, vagy hogy be tudja rakni otthon a hifibe, ezáltal megadva a módját a zenehallgatásnak.

Péter: Sok-sok éve, amikor stagnálós időszakban volt a zenekar az első koncertjeink, illetve EP-nk előtt, és évek teltek el úgy, hogy nem tudtunk kiállni, mert nem volt megfelelő dobos vagy énekes. Egy akkor már hozzánk képest „befutott” zenészcimboránk mondta, hogy mennyire tisztel és becsül minket, hogy így kitartunk a választott műfajnál és koncepciónál, mert ő már rég feladta volna. Bármikor megtehettük volna, hogy irányt váltunk, másfajta zenéhez keresünk más embereket, „népszerűbb” zenét csinálunk, de nem tettük, mert ezek vagyunk mi. Ennek bizonyítéka az Open Wide is, amire mindig büszke leszek, akárhová is jut a zenekar. És sokkal többet jelent ez, meg az a néhány, de tartalmas dicséret, mintha másfél évenete rottyantanánk magunkból semmitmondó „hangzáscentrikus” lemezeket, fogósnak csúfolt, de valójában kiszámítható, középszerű dalokkal és olcsó, hatásvadász zenei megoldásokkal, amik lehet, hogy ideig-óráig melléd állítja a közönséget, csak épp egy-két év után keresheted megint az új „egyéniséged”. Tisztában vagyok vele, hogy mai mércével az Ad Astra „lassú” zenekar, de mi csak akkor zenélünk vagy írunk dalt, ha azzal mondani is akarunk valamit.

Kikkel éreztek rokonságot zeneileg és „szellemileg” úgy itthonról, mint külföldről?

Márk: Szellemileg inkább a magyar zenekarokkal, a „zenei kutatómunkát” meg többnyire a külföldieken végezzük. (mosolyog) A hazaiak közül az egyik legnagyobb kedvencem az Eclipse. A Remorse mellett ők is „sorstársaink” abból a szempontból, hogy régóta kitartanak amellett, amit játszani szeretnek, bármilyen külső körülmény ellenére is. Rájuk jellemző leginkább az a fajta zenei egyéniség, amikor a zenekar túl tud nőni a hatásain, nem másolja őket, hanem építkezni tud belőlük, saját stílust kialakítani, személyes mondanivalóval. Fontos a saját mondanivaló. Lehet milliós nézettségű tehetségkutatót is nyerni, majd végighaknizni az országot és kiadni pár olyan lemezt, ami külső dalszerzőkkel, szövegírókkal készül a jól bevált recept szerint, de így szinte semmi sem marad abból, ami csak a sajátod. A külföldiek közül a Faith No More-t említhetném a változatosságuk, kiszámíthatatlanságuk miatt. Az is tetszik bennük, hogy nem vesznek mindent halálosan komolyan, az irónia pedig nálunk is jó barát. A Psychotic Waltzot is nagy példaképnek tartjuk a külföldi zenekarok közül: náluk atmoszférája, hangulata, „lelke” van a daloknak. Amikor először meghallottam a Bleeding albumot, majd az Into The Everflow-t, a hideg futkosott a hátamon, és nem hittem el, hogy ilyen jó zene létezhet egyáltalán! (mosolyog)

Péter: Konkrétan zenei stílusban itthon nem jellemzők a „rokonok”, szerintem különcnek számítunk, viszont van jópár hasonlóan különc zenekar, aki kitartóan a saját útját járja mindenféle kompromisszum nélkül, és csakis a zene szeretete vezérli. Ezek között ugyan akad, amelyiket hozzánk hasonlóan progresszívnek (is) mondanak, bár mindegyik más-más zenei koncepció: Mytra, Dreyelands, Angertea, Eclipse, Dystopia, OneHeadedMan… De van olyan is, aki nem ide tartozik, ám a hajtóerő ugyanaz, például a Remorse vagy a Stonedirt. Velük érzünk rokonságot itthonról elsősorban, a külföldiekről meg szerintem eleget árulkodnak a zenénkben fel-fel bukkanó hatások. (mosolyog)

Mik a terveitek a közeljövőre nézve?

Márk: Még ismertebbé, hozzáférhetőbbé tenni az Open Wide-ot, koncertezni sokat, jó arcokkal együtt turnézni. Eljutni néhány külföldi klubba. Szeretnénk az Into Sour mellett még egy dalhoz videóklipet csinálni. Ezek után meg újra elkezdődhet a kreatív időszak, amit új dalok írásával, csiszolgatásával töltünk.

Hol látjátok a zenekart öt év múlva?

Péter: Remélem, a harmadik lemezünkkel a hátunk mögött, miközben éppen a negyediket írjuk! (mosolyog) Az eddigi lemezkiadási tempónkat tekintve ez még reális is… (mosolyog) Ezenfelül jónéhány külföldi koncerttel, sok jó bulival és új ismeretséggekkel felvértezve.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Péter: Egy huszas lista se lenne elég, de mondjuk csípőből a Psychotic Waltztól a Bleeding, a Death-től a Symbolic és az AC/DC-től a Back In Black.

Márk: Ez a lista nálam is mindig változik, de a legtöbbet most ezek forognak: Psychotic Waltz – Into The Everflow, Alice in Chains – Dirt, Faith No More – King For A Day, Fool For A Lifetime.

Mi az élet értelme?

Péter: Maga az élet. Az, hogy itt vagy és kezdhetsz magaddal valamit, ami lehet pozitív vagy negatív. Hozzátehetsz vagy elvehetsz valamit a világból, a te választásod, de értelmet csak akkor adsz neki, ha az előbbit választod. Ehhez elég lehet annyi is, hogy nem vagy gyökér, hogy figyelsz másokra, és úgy érzed jól magad, hogy azzal másoknak ne legyél a terhére, törődsz azokkal, akik neked fontosak. Meg persze az is lehet, hogy küldöd a metalt egy zenekarban, és dalokat írsz… (mosolyog)

Márk: 42. (mosolyog) Nincs neki. Vagy ha van, akkor az extázis rövid pillanatai. Egy olyan koncert, ahol elkezdesz játszani és egyszercsak arra eszmélsz, hogy „hé, már vége is?” Amikor lefutottad a maratont, de fogalmad sincs, hogy merre jártál közben. Amikor gyerek vagy és önfeledten játszol. Vagy mesét hallgatsz. Amikor megszűnik az idő. A szex is ilyen. Van, akinek a drog is. De a „rákkenroll” az biztos! (mosolyog)