Shock!

szeptember 18.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Year Of The Goat: Angels’ Necropolis

Nem tudom, egyáltalán számít-e még valamit, ha sokadszorra is leírom, micsoda bődületes retro-rock trend bontakozott ki az utóbbi években elsősorban Európában (de Amerikában is), abba meg pláne nem látom értelmét belemerülni, vajon mi lehet az oka mindennek. A lényeg úgyis annyi, hogy felbukkant egy csomó új név a színtéren, akik alapvetően a '70-es évek nagyjainak nyomdokain haladnak, vagy adott esetben még mélyebbre ásnak, és állati jó dalokat írnak – nekem ennyi igazából bőven elég is, a többi csak rizsa. Ugyan a néhol felmerülő szuperlatívuszokat sem a Witchcraft, sem a Graveyard, sem a most feloszlott The Devil's Blood kapcsán nem tartom indokoltnak – és ugyanígy az olyan metalosabb szabású versenyzőknél sem, mint a Ghost vagy az Orchid –, de bármikor szívesen hallgatom a lemezeiket, és egyelőre még kifejezetten örülök neki, hogy felfutóban van ez a vonal. Aztán hogy eljut-e a dolog addig, hogy fárasztó és irritáló legyen, az majd idővel elválik...

megjelenés:
2012
kiadó:
Ván Records
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 9 Szavazat )

Mondanom sem kell, a svéd Year Of The Goat is abszolút a fenti mezsgyén halad, és nem is nagyon lehet róluk túl sok pluszt leírni ahhoz képest, amit a fentiek kapcsán a többiekkel együtt már elmondtunk korábban. Hat svéd zenészről beszélünk, az Angels' Necropolis az első albumuk, ami ugyan mai dinamikával dörren meg, de ezt leszámítva tokkal-vonóval együtt megjelenhetett volna akár 1976-ban is. Noha a csapat frontján álló énekes/gitáros a csodaszép Thomas Sabbathi nevet viseli, ez senkit se tévesszen meg: a Year Of The Goat sokkal közelebb áll a The Devil's Blood rockosabb, elsősorban Coven, Uriah Heep és Blue Öyster Cult ihlette világához, mint mondjuk a Witchcraft doomosabb, sabbathista hagyományokból táplálkozó zenéjéhez, bár Selim Lemouchiéknál azért fajsúlyosabbak. De a hangulat néhol még a valamivel testesebb hangzáskép ellenére is egészen hasonló, így akár azt is mondhatom, hogy ha tetszenek a Devil's Blood albumok, és még nem hallottad ezt a csapatot, érdemes belehallgatnod a dalaikba, mert könnyen lehet, hogy új favoritot avatsz, és már nem is fogod annyira fájlalni, hogy Selimék bedobták a fordított kereszttel ékesített fekete törölközőt...

Önmagában persze a menő vintage érzésvilág és a ködösen okkult szövegvilág, illetve imázs sem vinne el a hátán semmilyen lemezt, ha a Year Of The Goat nem passzolna az említettek közé a zene minőségét tekintve is. De passzol, így ez a tavaly év végén kiadott album is nagy megbízhatósággal iratkozott fel a kötelező hallgatnivalóim közé az elkövetkezendő időszakra nézve. Az persze a második – vagy még inkább az azutáni – anyaggal dől majd fel, mennyire képesek kilépni hosszabb távon a fő hatások árnyékából, ez az album azonban úgy egységes hangulatilag és zeneileg is, hogy közben egy pillanatig sem válik unalmassá. A The Devil's Bloodhoz hasonlóan a Year Of The Goatnak is boszorkányos (...) érzéke van ahhoz, miként kell mézédesen fogóssá varázsolni egy dalt úgy, hogy abban még a dobhártyáról levakarhatatlan melódiák ellenére is ott kísértsen végig valami nyugtalanítóan lidérces, túlvilági lüktetés. Viszont Per Broddesson és Don Palmroos már elsőre is hallhatóan ízesebb, avatottabb kezű gitárosok, mint Selim, amit természetesen nem utóbbi ellen mondok, hanem az előbbiek mellett. Már a nyitó For The Kingben is ösztönösen elvigyorodik az ember a nyúlós, feelinges szólóbetét hallatán, és elsősorban a gitárduó markáns, végig meghatározó, fennkölt játéka az, ami miatt nekem ez a banda összességében még talán jobban is tetszik a Devil's Bloodnál.

Az anyagon a továbbiakban sincs hiba: a két tíz percnél hosszabb eposz (a címadó, illetve a záró, fekete misébe átcsapó Thin Line Of Broken Hopes) éppúgy hibátlan, mint a rövidebb, direktebb szerzemények (Spirits Of Fire, This Will Be Mine) vagy a szintén hosszú, nyolc perc fölé kúszó Voice Of A Dragon, amiben címéhez méltóan az album legsúlyosabb riffjeit rántják elő. Thomas kissé színtelen, mégis finom és megnyerő hangja, teátrális előadásmódja vajpuhán illeszkedik az alapokhoz, amiket Mikael Popovic old school mellotronja tesz még éteribbé. A csapat az ismert skandináv precizitással találta ki saját magát egészen a legutolsó nüanszokig, minden ízében vérprofi a produkció, amit akkor is muszáj díjazni, ha egyébként a korábban említett Coven, a Blue Öyster Cult, a Wishbone Ash vagy a Uriah Heep szelleme végig ott lebeg felettük, és persze más nevek is beugranak róluk itt-ott a Thin Lizzytől kezdve a '70-es évek Scorpionsán és a Pink Floydon át egészen a mindenható Sabbathig. De az utóbbi a legkevésbé jellemző, legritkábban felvillanó párhuzam a fentiek közül.

A visszafogott-visszafojtott, valahol mélyen mégis éjfekete hangulat miatt egy csomó mindenkinek garantáltan alapból ellenszenves lesz a banda, akár tudja, miről énekelnek, akár nem, és Thomas hangja, stílusa is ízlés kérdése, de ez a lemez a maga nemében voltaképpen hibátlan. Eredetinek semmiképpen sem nevezném, a dalok és a hangulat azonban mindenképpen érdemessé teszik egy próbára, ha szereted ezt a világot. Don't fear the reaper.

 

Hozzászólások 

 
+3 #2 Korpusz 2013-02-14 17:43
2012 egyik legjobb albuma! A záró, monumentális Thin Lines Of Broken Hopes-nál végleg kapituláltam! A Ghost vagy a Devil's Blood lemezek ehhez képest 'kispályás' próbálkozásnak tűnnek (legalábbis nálam).
Idézet
 
 
+5 #1 Nagy Andor 2013-02-14 10:32
Épp tegnap hallgattam kábé huszadszorra. Gondoltam is, hogy kéne róla írni valami szépet és jót, de hát a jó öreg sztahanovistát nehéz beelőzni. Amúgy én is éppen 9 pontot mértem volna ki rá, lényegében hasonló körítés mellett, úgyhogy örülök, hogy megspóroltad nekem a gépeléssel járó herce-hurcát.:)

Akkor én meg jól összedobok majd valamit a tavalyi Jess And The Ancient Ones-ról, az kábé ugyanebben a stílusban kicsivel még jobb is volt, mint ez.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.