Első hallgatásra annyi jött át az új Unearth-ből, hogy Trevor Phippséknek eszük ágában sem volt finomodni, nagyívű dallamokat, slágeres refréneket építeni a zenéjükbe, mint számos pályatársuknak. A metalcore vonal valaha született egyik legjobb albumát, a két évvel ezelőtti The Oncoming Stormot leszállító massachusetts-i ötös ezúttal tulajdonképpen egy hangyányit sem változtatott a nyerő formulán, sőt, intenzitásuk talán még mintha növekedett is volna egy cseppet.
Mindez azt eredményezi, hogy az In The Eyes Of Fire eleinte megbokrosodott, szelídíthetetlen bölénycsordaként gázol át az emberen, néhány hallgatás után azonban most is kiviláglik a tika-tikás tempók, súlyos belassulások, tördelt témák mögül, hogy az Unearth tagjai baromi jó dalszerzők. Mindehhez egy olyan társ szegődött hozzájuk a stúdióban, aki klasszikus albumok egész seregén bizonyította már, hogy kevesen tudják nála jobban topra tenni egy metal anyag hangzását: Terry Date ezúttal is kitett magáért, fantasztikusan szól a lemez.
Ahhoz képest, hogy Phipps és bandája a hardcore színtérről érkezett, azt kell mondanom, kevés olyan ízig-vérig metal anyag jelenik meg manapság, mint az In The Eyes Of Fire, pedig az utóbbi években már nem nagyon van okunk panaszkodni. Itt most természetesen nem a feketébe öltöztetett, bárdokkal díszített borítóról beszélek – noha az is sokat elárul –, hanem az egész érzésvilágról, ami árad a zenéből, abból pedig még a modernség ellenére is klasszikus, patinás old school metal íz jön le. A nagy példaképek hatását persze továbbra sem tagadhatnák le, a Pantera, a Slayer, a Crowbar vagy a Meshuggah ugyanúgy tisztán és kézzelfoghatóan ott van a riffelésben, a számok felépítésében, mint eddig, akárcsak az At The Gates vagy a korai In Flames, ami nem baj, mivel ezzel együtt is létezik egy jellegzetes Unearth-stílus, amit nagyon lehet szeretni. Sokakkal ellentétben nekem a tiszta énekdallamok sem hiányoznak, úgyis mindenki ilyenekkel kísérletezik manapság ezen a vonalon, az arctalan követők garmadájáról már nem is beszélve. Az Unearth lassan már pont ettől a barátságtalanabb megközelítéstől lesz különleges.
Az In The Eyes Of Fire tehát nem forradalmasította a metalcore stílust, egyszerűen csak jó hallgatni ezeket az okosan megírt, sokriffes, tempóváltogatós nótákat, élvezetes elmerülni Mike Justian dobjátékában – tuti, hogy óriási Vinnie Paul rajongó a srác – , a borús hangulatú témákban. Trevor énekstílusát nem lehet túl változatosnak csúfolni, ezt az acsargós üvöltözést tudja, aztán kész, de ide tökéletesen passzol is a torokkínzás. Számos kollégával ellentétben Buz McGrath és Ken Susi sem nagyon mennek bele többkörös virtuóz szólóorgiákba, igaz, ahol eleresztik az ujjaikat, ott minden hang a helyén van, a riffelés pedig tényleg óriási: olyan hatást keltenek, mintha végig kellene rohannod egy hosszú, sötét folyosón, ahol mindkét oldalról benzineskannákat csapdosnak a fejedhez. Egyszerűen lereszeli a szürkeállományt a két gitár.
A dalok közül mindenképpen kiemelendő a nyitó This Glorious Nightmare, ami kitapossa a beledet szélvész tempójával, majd ami még megmaradt belőled, azt a végén előkapott középtempós riff betonozza a földbe. Szintén nagy kedvencem a gurgulázó futamokra építő Giles, a Priest-ízű gitártémát csatasorba állító Sanctity Of Brothers vagy a klasszikus harmóniagitáros So It Goes, de igazából mindegyik szám kerek és egész. Még a záró instrumentális Big Bear And The Hour Of Chaos is nagyon-nagyon rendben van a maga göteborgi riffelésével és szomorúan szép, leállós középrészével.
Előrelépés tehát nem történt, kaptunk 11 új Unearth nótát a megszokott és elvárható színvonalon. Még azt sem mondanám, hogy ez az album elmaradna az Oncoming Storm mögött, bár a hatása a hasonlóságok miatt már értelemszerűen nem lehet ugyanolyan, mint elődjéé. Mindezek miatt nem is adok maximális pontszámot az In The Eyes Of Fire-ra, de erősen sanszos, hogy az év végi listám felső felében foglal majd helyet.
