Shock!

december 05.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

U2: No Line On The Horizon

Sosem voltam kifejezett U2 rajongó, Bono messianisztikus küldetéstudatát pedig a világ egy számottevő hányadához hasonlóan mindig is rémesen ellenszenvesnek találtam, de ostobaság lenne vitatni, hogy minden idők egyik legfontosabb rockzenekara letett az asztalra néhány olyan lemezt, amik mellett egyszerűen nem lehet elmenni.

megjelenés:
2009
kiadó:
Universal Music
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 15 Szavazat )

Konkrétan az 1987-es The Joshua Tree nélkül például egyetlen gyűjtemény sem lehet teljes, de majdnem ennyire kedvelem a másként jó 1991-es Achtung Babyt is. Kortársainak többségéhez hasonlóan persze mára Bonóék is jócskán túl vannak a zeniten, utolsó igazán érdekes albumuk az 1997-es Pop volt, de a tökéletestől az is messze járt, és ugyanígy a No Line On The Horizon is csak azért kiemelten fontos album, mert ők csinálták. Vagyis ez sem az a mindent elsöprő, évekre utat mutató kinyilatkoztatás, amit a hasonló státuszú csapatoktól általában várni szokás, de nem is kell annak lennie. A U2 már bőven lefutotta a saját örökkévalóságnak szóló köreit, az utolsó közmegegyezéses tökéletes lemezük a már említett Achtung Baby volt, és ezen a téren már gyaníthatóan sosem lesz változás.

Előzetesen egyszerre ígérték rockosabbnak és elektromosabbnak ezt a lemezt az előző kettőnél, így aztán kíváncsian vártam, mivel rukkolnak elő majdnem 5 év szünet után. Azt illetően nem egyértelmű a válasz, hogy melyik ígéret állja meg a helyét – valahol mindkét dolog igaz –, de ahhoz nem fér kétség, hogy a No Line On The Horizon a U2-ra jellemzően kiérlelt, kidolgozott munka, amiben ráadásul érezni valami olyan plusz ihletet, ami az All That You Can't Leave Behindban és a How To Dismantle An Atomic Bombban nem feltétlenül volt meg. Konkrétan nehéz megfogalmazni, miben is nyilvánul meg ez a többlet, de organikusabb, lélegzőbb, természetesebb, sőt, bizonyos szempontból mélyebb is ez az album, mint azok voltak.

Kellemesen légies hangulattal indítanak a címadó számban, amit a második verzében egy elég konkrétan Led Zeppelin-ízű gitárszólammal turbóznak fel kissé, a hipnotikus hatás azonban megmarad. Az összkép elég nyilvánvalóan a '90-es évek első felének U2-jára hajaz és nagyon rendben van, akárcsak a következő Magnificent, ahol összekeverhetetlenül csilingelő gitárdallamok és pulzáló basszustémák húzzák az ember száját „na ez az!" mosolyra. A 7 perc felé kúszó, kesernyésen áradó Moment Of Surrender már jobban megosztja majd a híveket, de ettől még Bono szenvedélyes előadása és The Edge minimál gitárdíszítései is ott vannak a szeren. Egy kis világjobbító patetikus felhang persze rejlik a dalban, de aki nem tudja túltenni magát az ilyesmin, az vélhetően világéletében köpködött a U2-tól. Utána viszont kicsit sok a jóból a szintén igen hosszú, 6 perces Unknown Caller, még annak ellenére is, hogy az óóó-zós refrén azonnal megragad a fülben. Fele ennyi is elég lett volna belőle... A vastagon hömpölygő elérzékenyülések után jót tesz a fülnek az energikusabb I'll Go Crazy If I Don't Go Crazy Tonight, még akkor is, ha Bono ebben a dalban elsüt pár olyan magasan hozott frazírt, amiket inkább nem kellene erőltetnie, mert kifejezetten kínosak. Akárcsak a szöveg egyes sorai, ezek talán még a Depresszió repertoárjába is beférnének fájdalmas banalitásukkal... Ha viszont ezekre nem figyelünk oda, jól sikerült szerzeményről van szó.

A klipesített Get On Your Boots érdekes választás, ugyanis sem önmagában véve, sem a lemez többi dalához képest nem kiugró. Az egyszerre riffes és elektroeffektes megközelítés kissé a Pop lemezt idézi, húzása és táncolható ritmusa egyaránt van, de ez még önmagában kevés az üdvösséghez. Élőben biztosan jobban működik majd (a pécsi főtéren például, muhaha). Az ismét totálisan zeppelines riffet csatasorba állító Stand Up Comedy akkor már sokkal izgalmasabbra és erősebbre sikerült, bár a virággyerek love-love-love szöveg hallatán az ember előtt azért megjelenik a hawaii mintás ingben feszítő Bono szörnyű rémképe is. Viszont remekül készítik vele elő a terepet a No Line On The Horizon talán legizgalmasabb szerzeményéhez, a FEZ – Being Bornhoz, ami sajátos hangszerelésével, ringató, pszichedelikusan lüktető dallamaival elvarázsol és magával ragad. Egyszerre figyel benne ott a klasszikus U2 és valami egészen más, és ékesen bizonyítja, hogy ha akarnak, akkor bizony még mindig nagyon tudnak. A népdalfeldolgozás White As Snow nem is érvényesül utána annyira, bár a maga egyszerűségében ennek is igéző a hangulata. A Breathe megint rockosabb darab, benne valami halvány kísérlettel arra, hogy hozzanak némi mai tutit is az indie-sen retrós gitártémával, a dal építkezése azonban nagyon hatásos, a refrénről nem is beszélve. A záró Cedars Of Lebanon is ül így levezetésként, amolyan klasszikusan „szép" dal, amiben kiválóan érvényesül Bono hangja.

Összességében nincs szó sem visszakanyarodásról, sem különösebb előrelépésről, a No Line On The Horizon egyszerűen csak egy olyan zenekar új lemeze, akik már mindent elértek, amit lehetett, mindenhol jártak, ahol csak ember járhatott. Enyhén középutas, néhol kissé ellaposodik, de megvannak a maga pillanatai, még ha nem is lesz belőle örök hivatkozási alap. Bármelyik U2-hoz hasonló dinoszaurusztól ennél többet várni illúzió, kevesebbel viszont sokan előrukkoltak már közülük. Összességében legyen mondjuk 7 pont, amit bizonyos pillanatokban nyugodtan felhúzhatunk 8-ra is, de a számok igazából másodlagosak: ez itt a U2, ahol ugyanúgy értelmüket vesztik a hagyományos kategóriák és a hétköznapi léptékek, mint a Metallicánál, a Depeche Mode-nál, a Bon Jovinál, a Red Hot Chili Peppersnél és a könnyűzene roppant szűk csúcselitklubjának minden egyes tagjánál.

 

Hozzászólások 

 
+5 #1 GTJV82 2012-07-09 08:30
Szerintem az All That You Can't Leave Behindbés a How To Dismantle An Atomic Bomb ennél jobb voltak, mert őszintébb, nyersebb, rockosabb lemezek voltak, sokkal közelebb állva a klasszikus '80-as évekbeli albumaikhoz.
Ez egy kicsit olyan lassabb, szétfolyósabb lemez, ami nem rossz, de nekem picit már fásult.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.