Shock!

október 23.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Tokyo Motor Fist: Lions

tokyomotorfist_cA Ted Poley énekes (Danger Danger), Steve Brown gitáros (Trixter), Chuck Bürgi dobos (Rainbow) és Greg Smith basszer (Alice Cooper, Rainbow) nevével fémjelzett Tokyo Motor Fist első lemezéről nem írtunk három évvel ezelőtt, ami talán mulasztás, talán nem – a lemez nem volt rossz, hallgatgattam akkoriban, de megkerülhetetlennek azért távolról sem éreztem. Noha a csapat kipróbált tagjai a felvezető nyilatkozatokban a szeletelt kenyér feltalálása óta létrejött legnagyszerűbb dologként méltatták a második anyagot, maradjunk annyiban: nagyon komoly változás nem történt 2017 óta. Vagyis dallamrock-fanok számára bőven élvezetes lesz a cucc, de az érdekesség-faktor ennyiben ki is merül.

A Tokyo Motor Fist stílusát már a két főember is behatárolja. Ted Poley kissé nyafogós orgánuma eleve annyira jellegzetes, hogy a hallgató önkéntelenül a Danger Dangerhez köti a muzsikát, még akkor is, ha a zenei alapok adott esetben nem feltétlenül abba az irányba húznak a popmetálos kereteken belül. Technikailag messze nem ő a világ legjobb énekese, de ahogy az amerikaiak mondani szokták, true original a faszi: egyből felismered, régi haverként üdvözöl, és rejlik a torkában valami extra plusz, valami olyasféle autentikusság, amit nem lehet tanulni. Ha valaha is hallgattad azt a bizonyos Klasszikushockba kívánkozó két első albumot, netán a kellemes, de sajnos folytatás nélkül maradt Revolve visszatérést, már csak Poley jelenléte miatt is kizárt, hogy ne tetsszen legalább egy kicsit a Tokyo Motor Fist. Pláne, hogy Steve Brown személyében tapasztalt és megbízható dalszerző áll Ted barátunk oldalán. Steve-re Poley-val ellentétben nem mondanám, hogy ezer közül is felismerem, de kétségtelenül kiváló zenész, nyilván a Def Leppard sem véletlenül riasztja egyből őt, ha beugró gitárosra van szükségük.

megjelenés:
2020
kiadó:
Frontiers
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 18 Szavazat )

A közös munka eredménye tehát egy kellemesen ismerős, kellemesen limonádé, de szépen összerakott dalokkal teli album, amit nyugodt szívvel merek ajánlani így a vénasszonyok nyarában. A promószövegeket persze egy pillanatra sem kell komolyan venni: különösen mókás például, ahogy Chuck Bürgi is „egész pályafutásom egyik legjobb albuma"-jelleggel tette hozzá a kötelezőt a reklámkampányhoz, miközben itt aligha játszott élő dobos. A dob(gép) sajnos elég puffogósan is szól, de rááll a fül egy idő után, főleg, mert a nóták alapvetően jók. Nem akarom őket egyenként kielemezni, de a Youngblood, a Monster In Me, az After Midnight, a Decadence On 10th Street vagy a Winner Takes All már pár hallgatás után is beköltöznek az agy dallamközpontjába. Ennél többet pedig egyetlen lemeztől sem igazán várhat manapság sokkal többet az ember ezen a vonalon, hiszen egy virágkorán harminc éve túlesett irányzatról beszélünk, amely ma már – a legnagyobb egykori sztárok nosztalgiaturnéit leszámítva – csupán egy maroknyi emberhez szól világszerte. Akadnak töltelékek is az albumon, de ezeket sem éli meg tragédiaként a hallgató.

Lehet, hogy objektíven nézve egy hetes is elég lenne, de egy szubjektív féllel még megtoldom a verdiktet, mert régi Danger Danger-hívőként nem tudok nem rokonszenvezni a Tokyo Motor Fisttel. De a másik kvázi-utódbandával, a The Defiantsszel azért határozottan nincs egy ligában a csapat.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.