Shock!

február 26.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Cult: Hidden City

1107cultcAmennyire jól indult a 2001-es Beyond Good And Evillel a The Cult 21. századi története, olyannyira megosztóvá vált később a pályaív. A 2007-es Born Into Thisnél én még többé-kevésbé tartottam a lépést Ian Astburyvel és Billy Duffyval – noha az a lemez már messze nem tetszett annyira, mint minden túlzás nélkül bődületesen jó elődje –, a legutóbbi, 2012-es Choice Of Weaponnel azonban olyannyira nem tudtam mit kezdeni, hogy azóta is csak a diszkográfia mélypontjaként emlékszem rá vissza. És az a legrosszabb, hogy igazán még csak meg sem tudom indokolni ezt: egyszerűen nem hallottam rajta határozott irányt, meg sajnos igazán jó dalokat sem, legfeljebb ötleteket, momentumokat. A Hidden City szerencsére határozottan erősebb a legutóbbi nekifutásnál, de azért bizonyos fenntartásaim most is akadnak.

Az ismét Bob Rock producerkedése mellett rögzített új album tematikáját tekintve elvileg egy trilógia befejező része (az első kettő nyilván az előző két lemez volt), amelyet a banda már jóelőre lényegesen gitárorientáltabbnak ígért a Born Into Thisnél meg a Choice Of Weaponnél, és ez végső soron stimmel is. Viszont ha ezen fellelkesülve nagy naivan valami olyasmit várnál, mint a Sonic Temple, a Ceremony vagy az említett 2001-es mestermű, lehet, hogy csalódni fogsz, a Hidden Cityn ugyanis még a hangosabb gitárok ellenére is az előző két album elvontabb, ködösebb, tüskésebb, ha úgy tetszik, alternatívabb megközelítése dominál. A Cultnál persze bőven belefér az ilyesmi, hiszen ez a csapat sosem csak egy dolgot csinált, sőt, pont arról voltak híresek, hogy mindig belekapnak valami kicsit másba, ami öregkorukra leginkább abban manifesztálódik, hogy minden korszakuk felvonul egy-egy új lemezen. Azonban ennek az anyagnak most még ezzel együtt is van határozott, önálló karaktere, amit legutóbb eléggé hiányoltam, és ezúttal a dalok is jobbak, mint négy évvel ezelőtt. Nagyon kiugró végeredményről ugyanakkor így sem tudok beszámolni.

megjelenés:
2016
kiadó:
Cooking Vinyl
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 30 Szavazat )

Szinte stonesosan alapra vett rock'n'roll-témával indul a Hidden City, ez a már egy ideje ismert Dark Energy: Ian morrisonos búgása, illetve Duffy minimálgitározása is jellegzetes, akárcsak a hangulat, és a garázsos hangzás is illik a muzsikához, de katarzist azért nem hoz a dal. A No Love Lost akkor már erősebb, ebben kicsit felsejlik a banda hozzám legközelebb álló, 1989 és 1991 közötti vonala, meg a több szempontból ezt modernizáló 2001-es visszatérés érája is, csak aztán túl gyorsan befejezik. A címéhez méltóan könnyedebb, wave-es gitárokat is felvillantó Dance The Night inkább csak jól elszólogat a háttérben, és az ember először igazából a melankolikus-keserű-lebegős In Blood dallamaira kapja fel a fejét az albumon. Itt végre tényleg megérkezik az a bizonyos Astbury-féle dráma, amit olyannyira lehet szeretni ebben a csapatban. Ian remekel ebben a finoman elkapott, melodikus, szép basszusfutamokkal kábító dalban, amely sokadik hallgatásra is a lemez legjobbja nálam.

A folytatásban aztán tényleg elég sok hangulat és íz felvonul: a megint szomorkás-lebegős, nagyjából három évtizeddel ezelőttre visszarepítő Birds Of Paradise szintén lehetne csúcspont, mert az alaptémák és Ian dallamai is erősek, csak aztán sajnos baromira elhúzzák, egyszerűen nincs benne hat és fél perc. A basszuscentrikus, csak a szóló alatt beinduló Hinterland és a Deeply Ordered Chaos elszállós, elborult, sötét, effektezett világa az általam kevésbé kedvelt 1994-es lemezt idézi, de egyébként ezek is rendben vannak, viszont utóbbiból eléggé hiányolom az igazi építkezést, egyszerűen nem fut ki semmiféle tetőpontra, pedig várnád. Úgy szintén csúcspont lehetne, így ellenben kicsit kihagyott ziccernek tűnik. Aztán írtak pár nem túl különleges, de kellemesen hallgatható, rockosabb nótát (ilyen a G.O.A.T., az Avalance Of Light és a Heathens, ahol Duffy gyilkosan kapta el a faék egyszerűségű gitártémát, csak aztán ebből sem kerekedik igazán jelentőségteljes darab), meg finomabb momentumok is. Utóbbiak közül a Lillies inkább csak kellemes-aranyos, a záró, zongorás Sound And Fury azonban sokkal több ennél, szerintem az In Blood mellett ez a lemez legerősebb szerzeménye, Astbury egyenesen csodálatosan énekel benne. Itt tényleg felvillan a Cult egykori zsenialitása, akárhányszor meg tudom hallgatni egymás után a dalt.

Mint a fentiekből is leszűrhető, nem tartom klasszikus értékű remekműnek a nagy tűz-víz páros új munkáját, de összességében jól hallgatható album a Hidden City, még ha igazán kiugró, maradandó darab csupán néhány szerepel rajta. De egy ilyen hányattatott múltú, régi csapattól talán illúzió is lenne többet várni ennyi év után. Ha szereted őket, biztos találsz majd pár kedvenc dalt itt.

 

Hozzászólások 

 
+3 #3 Mthomka 2016-02-22 03:01
Ezt még nem hallottam (rendelés alatt) végig (a 3 klipből 2 tetszik), de a Choice of Weapon szerintem klasszisokkal jobb, mint a Born Into This.
Idézet
 
 
+5 #2 shmonsta 2016-02-18 12:32
Nekem már kezd tetszeni, de nehezebben adja meg magát mint a Choice Of Weapon, az elsőre szerelem lett.
Idézet
 
 
+2 #1 Final Command 2016-02-17 22:41
Nekem egyelőre nem nagyon jön be ez a lemez, de arra jó volt, hogy a végén nem állítottam le, így a Spotify lejátszotta a Choice of weapont és rájöttem, hogy az egy kurva jó lemez, pláne ehhez képest..
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.