Shock!

február 26.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

ReVertigo: ReVertigo

revertigo_cA ReVertigo elnevezés Mats Levén énekest (Candlemass, Krux, Yngwie Malmsteen) és Anders Wikström gitárost (Candlemass, Treat) – illetve sessionistaként Thomas Broman dobost (Electric Boys, Michael Schenker) – rejti, ám ha ebből kiindulva egyből valami dúsan hangszerelt, monumentális megszólalású, nordikus dallamorgiára számítanál, akár pofára is eshetsz a formáció első lemeze hallatán. A dallamok és az északi ízek a helyükön vannak, a lemez megközelítése, megszólalása azonban alapvetően más karakterű, és előzetesen, a nevek alapján én sem feltétlenül erre számítottam. És ugyan szeretem, ha valaki nem a papírformát követi, sőt, a lemez is tetszik, összességében úgy gondolom: egy hajszálnyit hagyományosabb megközelítéssel még jobb eredményre juthattak volna.

Levén és Wikström a felvezető promóban valami olyasmit mondtak, hogy nem találták fel újra a kereket, de új gumit tettek fel rá. Ez valahol találó megközelítés, bár a szóban forgó gumi igazából nem új, csak más szabású, mint amiket efféle verdákra pakolni szokás. Most is adottak az aranytorkú Mats továbbra is elsőrangú, bármilyen környezetben tökéletesen érvényesülő dallamai, sőt, végig abszolút főszerepet játszanak, a hangszeres alapok terén azonban sokkal szimplább, nyersebb, és igen, például egy Treathez képest lebutítottabb megközelítés érvényesül. Természetesen ne kétkvintes dzsunga zúzdákat képzelj el, de sokkal modernebb, néhol amolyan modern rádiórockos, sőt, besúlyosítottan power/popos a gitáralapok megközelítése. Még digitális ütemek is felütik a fejüket itt-ott, így aztán a végeredmény ebben a formában cseppet sem tipikus. Jól rímel minderre a borító is, ami hangulatában és megvalósításában egyaránt a '90-es években kényszermodernizáló egykori hajmetalosok munkáit idézi.

megjelenés:
2018
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 3 Szavazat )

Kényszerről itt persze nincs szó, Levén és Wikström nyilvánvalóan direkt mozdult most ebbe az irányba, hiszen alighanem a Frontiers is könnyebben tudna promózni egy 1990-es Talisman-, Treat- és Malmsteen-panelekből összehordott retro-anyagot, ráadásul akkor a megtérülés is biztosabbnak tűnne a finnyás dallamrocker közönség körében. Tetszik, hogy juszt se így gondolkodtak, hogy mertek mást csinálni, jól el is lehet hallgatni a lemezt. Viszont ezzel együtt is például pont Wikström hangsúlyosabb, tradicionálisabbra vett szerepe hiányzik belőle ahhoz, hogy még jobban lelkesedjek érte.

A Hoodwinkeddel pont úgy startol a lemez, mintha csak egy hajbanda által a '90-es években írt, kiadatlan nóta ma felvett változatát hallgatnánk: húzós, kicsit borongós, de rejlik benne nem kevés ősrockos pszichedelia is, amit akkoriban akár grunge-osnak is lehetett titulálni. A Sailing Stones-ban klasszikus északi dallamosság keveredik 21. századi rádiórockkal – a végeredmény érdekes, a refrén íve pedig kimondottan briliáns. Viszont a gitárszóló-torzó hallatán itt tudatosult bennem először, hogy van ennek az egész vállalkozásnak egy kis „se hal, se hús" jellege, ami nekem nem feltétlenül gond, a két arc iránt érdeklődők többségének viszont garantáltan az lesz. És ez ellen akár látszólagos apróságokkal is sokat lehetett volna tenni. Amikor például az egyik csúcspont False Flagben végre úgy istenigazából elsül Wikström keze, és nyom egy virgázós, tekervényesen ízes gitárszólót, egyből minden a helyére kerül – pedig önmagában nézve ez a dal is komorabb, abszolút mai arcélű szerzemény.

Nem sorolom fel egyenként az összes számot, a False Flag mellett egyértelmű befutó nálam a lassan hangulatos, szintén mai rádiós érzésekkel ellátott Unobtainium, a briliáns refrénnel ellátott, kalapálós ütemű Luciferian Break Up vagy a nordikus AOR-t korszerű rockká szögletesítő Break Away is. A záró névadó nótában pedig még groove-os, staccato modernmetalos riffeken zakatolva is képesek működőképessé tenni a melódiákat (Wikström szólója viszont lehetne sokkal hosszabb). De mint mondtam, tetszik az egész anyag, Levénnel eleve nem lehet mellényúlni, és jók a dalok is. Azonban még inkább bejönnének ugyanezek a dallamok, refrének, komplett számok több finomsággal, kicsit simább, szövevényesebb hangszereléssel, izgalmasabb zenei alapokkal. És itt most nem feltétlenül 1988-as módon visszhangos dobokra, száz sávon támadó gigakórusokra meg Axel F-szintihangzásra gondolok. De egy nyolcast azért így is simán megér a lemez Levén elsőrangú melódiái és a jól megírt nótaalapok miatt.

 

Hozzászólások 

 
+3 #1 metanor 2018-05-26 17:50
A ma megjelenő lemezek többsége az egyik fülemen be,a másikon ki...Ezt a lemezt gyakran hallgatok.Nem az a kimért profizmus,amiko r csuklóból kiráznak dalokat.Nem is a rutin lemez-halmozó produktum.Friss,modern hangzású e,emészthető,él vezhető minden dala....A Parkway Drive és ez jelenleg az év eddigi legjobb zenéi.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.