Shock!

június 20.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Resurrection Kings: Resurrection Kings

1105reskcPárszor beszólogattam már az utóbbi években a Frontiers kiadóra, különös tekintettel az olyan szupergroupokra, amelyeket a nápolyi kiadó íróasztalánál erőltetnek össze jó- vagy majdnem jónevű régi hajmetalos arcokból, aztán a cég házi guruja, Alessandro Del Vecchio szed elő nekik még azon frissiben az egyik fiók mélyéről kész témákat. Jelen esetben szintén erről van szó, a nevek között két egykori DIO-veteránnal, Vinny Appice dobossal és Craig Goldy gitárossal, illetve két szintén kiváló zenésszel, akik azonban jobbára csak a bennfentesek számára ismertek: Chas West énekes többek között Jason Bonhammel és George Lynchcsel zenélt, Sean McNabb basszert pedig tényleg ezer Sunset Strip-bandában láthattuk az utóbbi harminc évben a Quiet Riottól a House Of Lordson és a Great White-on egészen a Dokkenig. Viszont a végeredmény egész jó lett, még ha nem is forgatja ki a sarkából a világot.

megjelenés:
2016
kiadó:
Frontiers
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

Na, vajon milyen zenét játszhatnak ezek az arcok a Frontiersnél, Del Vecchio hathatós segítségével? Úgy van, pontosan olyat: old school, '80-as éveket idéző dallamos hard rockot, ami – már csak a nevekből fakadóan is – inkább a riffesebb, gitárorientáltabb irány felé tart, és mindent felvonultat, amitől megdobban a szív, ha szereted az ilyesmit. Nem tagadom, nekem is minden egyes alkalommal jólesik szólni hagyni a lemezt, mert zsigerileg vonzódom ehhez a vonalhoz, ráadásul a Resurrection Kings albuma professzionális produkció, amihez patikamérlegen rakták össze a megfelelő hozzávalókat pont úgy, hogy ez legyen a hatás. De ezt most nem azért mondom, hogy cinikusan legyalázzam őket, mert ezekből az arcokból amúgy is ilyesmi jön, a Frontiers pedig megfelelő hátteret biztosít nekik ahhoz, hogy kiélhessék magukat. Egyszóval ha valami ilyesmire vágysz, nyugodtan választhatod akár ezt a lemezt is, még azzal együtt is, hogy se nem különösebben eredeti, se nem különösebben kiemelkedő.

Maga a muzsika egyébként nem elsősorban DIO-ízű, vagyis ha Craig és Vinny miatt erre bazíroznál, inkább a másik poszt-Ronnie-csapattal, a szintén a napokban debütáló Last In Line-nal kezdd. Az a lemez egyrészt jobb ennél (konkrétan nagyon jó), másrészt stílusát tekintve is közelebb áll a mester által vitt fajsúlyosabb, mégis végig megadallamokkal kábító irányhoz. Itt már a nyitó Distant Prayer hallatán is inkább Goldy eredeti bandája, a Giuffria ugrik be az embernek nemcsak a hangulatról, de a finom billentyűs díszítésekről is, mintsem a DIO, később pedig más kaliforniai klasszikusok neve lengedezik elő az agy hátsó rejtekéből. A korai Lynch Mob például elég sokszor felmerül (Who Did You Run To, Fallin' For You, Silent Wonder), míg máshol a Whitesnake amerikanizált korszaka kísért elég dominánsan (Never Say Goodbye, Path Of Love), és ugyan itt-ott akadnak DIO-áthallások (Wash Away), összességében nem ezek a mérvadóak, és még ahol felbukkannak, az összképet tekintve ott is inkább feloldódnak a káverdéliánus szószban (a Had Enough erre is jó példa).

Goldyért őszintén szólva a vele készült DIO-lemezeken sem vagyok különösebben oda, de a dalok által megkívánt kötelezőt itt is hozza, a szólógazdag megközelítés pedig még azzal együtt is működőképes, hogy stílusa sosem volt a kedvencem. Appice nyilván összekeverhetetlen, még ha nem is ez élete legfontosabb anyaga, Chas West pedig nem túl markáns, de kétségtelenül jó torok. Nem állítom, hogy ezer közül is akármikor felismerném, viszont tud énekelni, és érzés is van abban, amit csinál, így szívesen hallgatom. Az is nagy szerencse, hogy az album sokkal élettelibben, természetesebben szól, mint a legtöbb Frontiers-cucc. Mint mondtam, nem nevezném kiugrónak ezeket a dalokat, de egységesen korrekt színvonalú lemezt csinált a Resurrection Kings, így ha önálló zenekari karakterről nem is beszélhetünk, egy kellemes stílusgyakorlat azért mindenképp összejött. Arra persze nem fogadnék, hogy lesz folytatás is, de ha szereted ezt a vonalat, simán hallgatható a cucc.

 

Hozzászólások 

 
#2 Verebélyi Gábor 2021-05-11 10:47
Sziasztok!
Nem szeretnék ünneprontó lenni, és senki feje felett pálcát törni, de mintha nem egy lemezt hallgatnánk.

Félreértés ne essék, Vinny Appice és Craig Goldy nagyon sok kedvenc lemezemen játszanak, de ott markáns dalszerzőkkel és énekesekkel volt dolguk.

Sajnos a Frontiers beleesett önmaga csapdájába: a mennyiség a minőség rovására ment.

Legyünk őszinték: ez is egy harmatos tucatprodukció, legendás zenészekkel, egyetlen épkézláb, valamirevaló emlékezetes dal nélkül. Kétségtelenül vannak itt jó témák, de innen egyértelműen hiányzik egy markáns zeneszerző, producer. Nem ártott volna még ezeket a dalokat érlelni, dolgozni rajtuk. Nem is értem, hemzsegnek a kiváló énekesek, hogy nem lehetett ide fogni valami karakteres hangot?!

Bocs Gyerekek, ez egy összetákolt sufnimunka.
Idézet
 
 
+2 #1 methanor 2016-02-15 21:23
Gratula a cikk írónak.Tökéletesen így látom én is.Hallgatható,pro fi lemez.De semmi extra nincs.Egy igazán fogós,jó dal sem....
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.