Shock!

július 01.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Red Lamb: Red Lamb

Dan Spitz Red Lamb projektje az év egyik nagy rejtélye számomra, méghozzá több okból is. Érthetetlen például, miért totálisan függetlenül, nulla reklámmal dobta piacra az Anthrax klasszikus korszakának szólógitárosa ezt az anyagot, miközben a zenekar neve majdnem két évtizede nem csengett olyan jól, mint a tavalyi visszatérés óta. Különösen annak fényében válik megmagyarázhatatlanná a komoly háttér hiánya, hogy az album társproducere Dan egyik legnagyobb cimborája, maga Dave Mustaine volt, aki emellett a dalok végső formába öntésébe is alaposan belefolyt. Két Big Four muzsikus együttműködése 2012-ben is komoly érdeklődésre tarthatna számot, így azonban a potenciális közönség nagyrészéhez garantáltan nem fog eljutni a lemez...

megjelenés:
2012
kiadó:
szerzői kiadás
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

Itt muszáj hozzátennem, hogy a projekt többi érintettje sem éppen névtelen senki. Don Chaffin énekes ugyan ismeretlen arc, de a dobos Patrik Johansson alaposan bizonyított már Malmsteen oldalán vagy a W.A.S.P.-ban, a sampleres megfejtésekért olyan neves figura felelt vendégként, mint Chris Vrenna (Nine Inch Nails, Marilyn Manson), a keverést pedig Johnny K (Machine Head, Disturbed, Megadeth satöbbi) végezte. Azt meg már inkább nem is említem, hogy mire a banda a kezdeti Deuxmonkey állapotból eljutott a Red Lambségig, hosszabb-rövid ideig olyan arcok is hozzátették a magukét, mint az Accept basszer Peter Baltes vagy az énekes vándormadár, Wade Black...

Dan és Dave egyaránt azt hangoztatják a lemez kapcsán, hogy nem kell feltétlenül thrashes megfejtésekben gondolkodni, mert az összkép modernebb, korszerűbb annál. Ez az egyik oldalról nézve valamennyire igaz is, de most komolyan: ki hiszi el, hogy két ilyen figura ki tud bújni a bőréből? Nos, Danny nem véletlenül játszott olyan világklasszis metal lemezeken, mint az Among The Living vagy a Sound Of White Noise: hihetetlen érzékkel facsarja elő a hangszerből a boszorkányosan laza csuklóval eleresztett, atomfeszesen zakatoló témákat, és ez a fajta nagyon jellegzetes, old school thrashes ritmusgitározás az egész anyagra jellemző.

A másik fontos tényező, hogy Spitz mellett Mustaine is egészen döbbenetes szinten hagyta ott a kezei nyomát a végeredményen. Legyen elég annyi: nem véletlenül kérdeztem rá Dannél az interjúnkban, hogy háttérvokálokkal, plusz gitárokkal nem szállt-e be a munkába a Megadeth főnöke, mert néhol szinte kísérteties a hasonlóság a saját dolgaival. Ez nemcsak egyes riffekre és a dalszerkezetek egy részére áll, hanem Don Chaffin szerepére is, ami a lemez legnagyobb részén annyira redukálódik, hogy Dave kesztyűsbábjaként énekli el a vöröshajú által megírt szövegeket és énekdallamokat. És ezt most úgy vedd készpénznek, ahogy mondom. A frontembernek eleve a hangszíne sem áll messze Dave-étől, a fojtott, szövegköpködős stílus és a gyakori beszélős részek pedig tényleg összekeverhetetlenek. Aki mondjuk a Get Up hallatán nem kezdi el a Megadeth nevét emlegetni, az szimplán süket: nemcsak a riffek, de még a refrén is simán felférne valamelyik újkori Mustaine & Co. anyagra. A Don't Threaten To Love Me is totálisan ez a vonal, hogy a többit már ne is soroljam. Chaffin néhol tényleg olyan szinten hozza Dave-et, hogy ha nem tudnám, amit tudok, biztosan megfordulna a fejemben: csupán álnévről van szó. Ennek persze semmi értelme nem lenne, de a hatás néhol tényleg megdöbbentő. Simán el tudom képzelni, hogy csak azért volt szükség Chaffinre, mert Dan turnézni akar a Red Lambbel, az meg tuti nem férne össze Mustaine és a Megadeth időbeosztásával...

A fentiekből már sejtheted, hogy amennyiben szereted az Anthrax komolyabb, sötétebb anyagait, illetve az utóbbi néhány Megadeth lemezt, olyan nagyon már nem lőhetsz mellé a Red Lamb albummal. Az összkép itt-ott kicsit tényleg modernebb ezeknél, de azért nem annyival, hogy az bárkit is zavarjon. Emellett is jó hír, hogy a dalok között szép számmal akadnak kiválóan sikerült darabok. A már említett The Cage mellett ide sorolom például az autizmusról szóló Puzzleboxot, a lendületes Watchmant, a legdallamosabb Warpaintet vagy a záró, tanítanivalóan kibontott Keep Pushing Me-t. Ezek mellé ugyanakkor becsúsztak jellegtelenebb, egysíkúbb szerzemények is, amikből nem sok marad meg, miután lementek. Viszont az általános energikusság, Danny szikrázó játéka és a dinamikus, zúzós hangzás miatt ezeket is jó hallgatni. Spitz annak idején szerintem pont addigra érett be igazán szólógitárosként, mire kikerült az Anthraxből, utána meg jó tíz éven át semmit sem csinált, így aztán hatalmasat néztem 2005-ben Mezőtúron, az újjáalakult klasszikus felállás vihar sújtotta magyar buliján, mennyivel gyilkosabban játszik, mint a régi anyagokon. Nos, a Red Lambben is baromi jókat penget, a pofás riffek mellett szólói is végig izgalmasak, dallamosak, ütősek.

Mivel két olyan muzsikus állt itt össze, akiknek munkássága óriási hatással volt rám, kicsit elfogult vagyok velük szemben, ezt nem is akarom tagadni. Az a zenei világ is közel áll hozzám, amelyben a Red Lamb mozog, így biztos, hogy jó néhányszor lepörög majd nálam ez a lemez a jövőben, még ha klasszikus értékűnek nem is nevezném. Bemutatkozásnak, visszatérésnek ugyanakkor több mint megfelelő. Most már csak az kéne, hogy ne sikkadjon el, és akkor remélhetőleg Dan sem tűnik majd el újabb hosszú évekre...

 

Hozzászólások 

 
+3 #4 Draveczki-Ury Ádám 2012-06-27 08:46
Szerintem meg inkább csak korrekt volt a játéka a klasszikus korszak lemezein, mintsem igazán kiemelkedő, a White Noise-ra azonban már tényleg egészen különleges játékossá fejlődött. 2005-ben Mezőtúron pedig tényleg padlóztam tőle, annyira zseniálisan játszott, és a Red Lamb lemezen is nagyon jókat penget.

Seggbe azért ne rúgj, ha nem muszáj.
Idézet
 
 
-1 #3 denpatrik 2012-06-27 00:12
"Spitz annak idején szerintem pont addigra érett be igazán szólógitároskén t, mire kikerült az Anthraxből"

ezt az idézetet nem tudom szó nélkül hagyni,ígazán megérdemelnél ezért 1 seggberúgást!Da n Spitz nálam simán befér a TOP 5 gitárosaim közé! A játéka egészen különleges a műfajban.A bolondos tangós szólamokat úgy ötvözi az összetett gyors játékkal mint senkimás,főleg azért mert nagyon jó a ritmus érzéke.Koncerteken pedig mindig őrült gyorsan és nagyrészt tisztán játszotta a szólóit,de mégsem egyoldalú a stílusa,pl.blúz skálán is lehettet már hallani játszani,de főleg az improvizálás az erőssége,ahogy az 1 igazi szólóstól ez elvárható,de mégsem túlzó a játéka,mégis meglepően kreatív,és mindehhez megvan a kellő technikai tudása.Az egyik leg alábecsültebb gitáros akit valaha láttam!
Idézet
 
 
+4 #2 degradalt 2012-04-15 09:35
hasonlóság. mer' azér nem olyan égő :D
Idézet
 
 
+4 #1 degradalt 2012-04-15 09:34
alapvetően nem rossz a lemez, jóféle hangzás, hogy időtálló azt csak az idő dönti el.. viszont ez a mustaine hasonlóség tényleg nagyon jelen van, és ez azért egy cseppet zavaró, miközben arról beszél hogy mennyire eredetinek szánta az egész "vonalat".
de a lemez tényleg jóféle metal. reális pontszámmal.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.