Shock!

január 21.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Primal Rock Rebellion: Awoken Broken

Érdekes, hogy pont Adrian Smith rukkolt elő ezzel a projekttel, hiszen az Iron Maiden gitárosa egy jóval karcosabb modern rock/metal banda egykori torkával egyesítette erőit a Primal Rock Rebellionben. A brit SikTh és Mikee Goodman errefelé annyira nem ismertek, noha a sokszínű, izgalmas muzsikájáról elhíresült zenekar hatása elég sok modern bandánál mutatható ki (itthonról például a Subscribe is ilyen), ám egy dolog biztos: Goodman semmiképp sem lett volna az első jelöltjeim között, ha tippelnem kell, kivel zenél majd Adrian, akit a Maidenben elsősorban a legdallamosabb nóták felelőseként ismerhetünk. Eleinte nem is nagyon mertem volna fogadásokat kötni arra, mi sül ki ebből az egészből, Smith azonban minden túlzás nélkül zseniális dalszerző (most komolyan, kell valakinek jobb ajánlólevél a Wasted Yearsnél meg a Stranger In A Strange Landnél?), így bíztam a duóban. A lemez pedig igazolta is a várakozásaimat, bár borítékolni merem, hogy két szék között a pad alá esnek majd vele.

megjelenés:
2012
kiadó:
Universal / Spinefarm
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 20 Szavazat )

Miért is mondom ezt? Mert ahogy azt a páros összeállításából is sejteni lehetett, a Primal Rock Rebellion épp egy olyan sajátos határterületet választott tevékenysége színhelyéül, ahová csak kevés arcot tudnak majd magukkal rángatni a két főcsapat táborából. Mivel nagy Iron Maiden rajongónak tartom magamat, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a szörnyeteg táborának egy jelentős része ugyanolyan konzervatív és fafejű, mint maga Steve Harris. Ők soha az életben nem akarnak mást hallani kedvenceiktől, mint amit azok az anyabandában játszanak, és ezt nemcsak Bruce Dickinson kísérletezősebb szólóalbumainak bukása példázta jól, hanem az az érdektelenség is, ami Adriannek a Maidenből történt kiválása után készített hard rockosabb lemezeit övezte. Pedig mind az A.S.A.P. 1989-es anyaga, mind a két Psycho Motel lemez komoly értékeket rejtett – csak hát mások voltak, mint a Maiden. És az előbbihez még a megfelelő üzleti háttér is adott volt az EMI-nál, méghozzá a stadionrock-korszak kellős közepén... A SikTh tábor preferenciáit nem ismerem ilyen behatóan, de gyanítom, hogy ott meg túlságosan is tradicionálisra szabottnak minősül majd az Awoken Broken.

Engem persze mindez különösebben nem befolyásol. Smith stílusát azóta imádom, hogy csak megismertem a Maident (igazság szerint mindig is ő volt a kedvencem a csapatból), és ezen az albumon rengeteget ad magából, még ha nem is feltétlenül úgy, ahogy azt megszokhattuk tőle. A zene persze alapból harapósabban és modernebben dörren meg, mint a brit metal intézmény, ritmus- és groove-orientáltabb is az egész, de senki se számítson nagyon nekivadult lánccsörgetésre, netán valami érthetetlen, agyonkísérletezős bizarrságra. Az Awoken Broken legfőbb szépsége pont abban rejlik, hogy teljesen hagyományosra szabott nótákat rejt, csak éppen Goodman stílusa és a korszerű hangzás miatt elsőre nem feltétlenül így jön le. Pedig Adrian olyannyira jellegzetesen fűzi a dallamokat, építi egymásra a témákat, és persze nem utolsósorban olyan összekeverhetetlenül gitározik, hogy valahol a legmélyén még akkor is maidenes a muzsika, ha egyébként igazából nem az. Ezt sokkal értelmesebben nem tudom elmagyarázni, de az első kliptéma No Place Like Home hálistennek ékesebben beszél nálam: hallgasd meg ezt a zakatolós riffre épülő, kiirthatatlan refrénnel ellátott témát, és remélhetőleg érted majd, mire akarok kilyukadni. De ugyanígy mondjuk a White Sheet Robes refrénjénél is pontosan kihallani, mi lett volna ezekből az ötletekből a Maidenben, ha Adrian megmutatja őket a többieknek.

A fentiek azért ne tévesszenek meg: bőségesen akadnak itt olyan riffek, dallamfordulatok is, amelyek hallatán egy zenekari ötletbörzén Harris valószínűleg még a basszusgitárt is leakasztaná a nyakából, hogy pár percre kimenjen a friss levegőre és lehiggadjon. Emellett Mikee sajátos orgánuma is kölcsönöz a daloknak egy olyan ízt, ami markánsan elhatárolja a Primal Rock Rebelliont Smith anyabandájától. Azonban amellett, hogy Goodman ezer különböző hangon szólal meg az Awoken Brokenen, úgy tud durva és hisztérikus lenni, hogy közben mégis nagyon dallamos marad – ilyesmire kevesen képesek, és Adrian dalaiban a dolog tökéletesen működik is. És hallhatóan baromira élvezték is megírni és felvenni a lemezt...

Eleinte akadnak témák, amik összefolyósabbnak tűnnek, de pár hallgatás után szépen összeáll a kép, és minden nóta megmutatja a maga valódi arcát. A nyitó, talán legzúzósabb No Friendly Neighbour, az epikus érzetű, érdekes hangulatú I See The Lights vagy a súlyosan menetelős témák szigorát maidenesen gördülékeny tempóváltásokkal oldó Bright As A Fire egyaránt kiválóan sikerültek, de a lassabban ható darabokra sem lehet panasz: ilyen például a beszélős-hadarós verzék után egy tökéletesen felépített és ismét mérgezően fogós refrént bedobó Snake Ladders. Ha pedig lassabb, elmélkedősebb pillanatokra vágynál, a Tortured Tone-t vagy a záró Mirror And The Moont tudnám ajánlani. Előbbire akár még azt is rásütném, hogy klasszikus power-líra (a refrén alatti szintetizátor hangzása itt egyenesen a '80-as éveket idézi), utóbbi pedig egy kevésbé nyilvánvaló, a gitároknál halványan még némi Led Zeppelin párhuzamot is felvillantó hangulattéma.

Az album hangzásáról sok helyen olvastam rosszakat, de szerintem nincs vele nagy gond. Az persze ízlés kérdése, szereti-e valaki ezt a fajta digitálisabb megszólalást vagy sem. A SikTh dobos Dan „Loord" Foord dobjainál én biztosan nem bánnám, ha élőbb hatásuk lenne (ez a kérdés az utóbbi pár Ozzy lemezen vagy a Five Finger Death Punchnál sem véletlenül osztja meg a közönséget), de összességében semmit sem von le az Awoken Broken élvezeti értékéből. Ahogy mondtam, ezúttal tudom, hogy kisebbségben leszek a véleménnyemmel, de nálam nagyon bejön ez az anyag. Ha egyszerre szereted a Maident és a modernebb, zorallabb muzsikákat, szerintem érdemes megpróbálkoznod vele. Még akkor is, ha erre a béna és semmitmondó névre egyszerűen nincs mentség.

 

Hozzászólások 

 
+2 #3 Neondreamer 2012-03-29 02:04
A klippes nóta iszonyat ismerős valahonnan, nem adták már ki korábban? Tisztára olyan érzésem van, mintha már többször is hallottam volna.
Idézet
 
 
+5 #2 björn 2012-03-28 06:57
Annyira nem nagy meglepi ez a modernebb karcos közeg. Adrian Smith Dickinson szólólemezein az (Accident to Birth-től felfele) iszonyat mélyre hangolt gitárokon nyomult, basszusgitárhúr okkal :)
Idézet
 
 
+8 #1 ighyylien 2012-03-27 10:08
Adrian most is kitett magáért! Bár az A.S.A.P. és a Psycho Motelek az abszolút favorit, ez a lemez is megmutatja Adrian sokoldalúságát és tehetségét! Akkor mostmár jöhetne egy Dickinson szóló is megint!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.