Shock!

március 07.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Philm: Fire From The Evening Sun

philm_cJó sok minden történt Dave Lombardóval, mióta két éve kihozta a Philm első lemezét, így nem is megyek most bele az események taglalásába, nagyjából úgyis mindenki tud mindent. A lényeg, hogy a side-projektként működtetett trió mára Dave főcsapatává vált, a kérdés már csak az, elegendő-e ez a bizarr banda ahhoz, hogy Lombardo megálljon vele a lábán. Szerintem nem feltétlenül. Hogy miért mondom ezt? Mert a Philm már a Harmonic alapján is amolyan igazi side-projektnek tűnt, és most sem tűnik másnak: tipikusan olyan kísérleti muzsika, amit a súlyosabb műfajok képviselői jellemzően főzenekaraik mellett szoktak játszani, hogy ne tokosodjanak be túlságosan egy adott zenei világba. Ezen túlmenően viszont Lombardo hallhatóan baromira meg akarta mutatni, hogy továbbra is számolni kell vele, mert a Fire From The Evening Sun egyértelműen erősebbre sikeredett, mint a Harmonic. Olyannyira, hogy számomra egyenesen az év egyik legkellemesebb meglepetését jelenti.

megjelenés:
2014
kiadó:
UDR
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 18 Szavazat )

Ha nem hallottad volna a bemutatkozó albumot, a trió nagyon spontán hatású, jammelős, bekategorizálhatatlan világban mozog: akad benne egy jó adag avantgarde, noise rockos fésületlenség, némi poszt-hardcore-os elborult dallamosság, amolyan Jane's Addiction-féle beteg, drogos agyasság, fűszerként hol több, hol kevesebb jazz, meg még egy rakás egyéb hatás – és mint ebből is sejthető, ahhoz túlságosan furcsa ez az elegy, hogy a közönség valaha is tömegesen rákattanjon, mert ehhez egyszerűen nincs benne elég fogódzó. Gyanítom amúgy, hogy nem is elsősorban a különálló számokon van itt a hangsúly, hanem a már említett jammelős feelingen, az utaztatós, hangulatfestő jellegen – és ezen a téren bizony baromi jó munkát végeztek, ezt ostobaság lenne elvitatni. Ennek eredményeként sokkal inkább hallgattatja is magát ez az anyag, mint a talán túlságosan is szerteágazó Harmonic, és ha egyszer beszippantott, már nem nagyon lehet leállni vele.

Eleve súlyosabb, koszosabb, energikusabb az összkép most, mint a debüt esetében, amiért metalos fejjel mindenképpen könnyebb belekapaszkodni a zenébe, de ezen túlmenően is izmosabbak ezek a dalok, mint az első eresztés szerzeményei. A nyitó Train kalapáló-dohogó funk/punk/jazz ritmusai a beszívottan radírozó gitártémákkal helyből jól indítják a műsort, de az üvöltözős-zúzós címadóval, a melodikusabb, a bandához képest még akár slágeresnek is nevezhető Silver Queennel vagy a transz-szerűen repülő, elszállós Turn In The Skyjal sem nehéz összehaverkodni. Az olyan pillanatok pedig még izgalmasabbak, mint a kaotikus, kakofón zúzdába jazzt oltó Luxhaven vagy a fajsúlyos, bizarr módon elborult, minden tüskéssége és Dave brutális pörgetései dacára is sajátos, túlvilági szépséget rejtő Lion's Pit. Utóbbi számomra egyenesen a Philm legjobb dala eddig, tényleg rejlik benne valami transzcendens mágia. Ez az érzésvilág egyébként az első album legjobb pillanataiban (például a Way Downban) is ott kísértett már, most viszont sikerült végleg megragadniuk azt a bizonyos fonalat.

A hangzás szintén izmosabb, mint két éve, és csak még inkább kiemeli, mennyire boszorkányos dolgokat zenélt össze Lombardo és két társa, Gerry Nestler gitáros/énekes, illetve Pancho Tomaselli basszer, az ember néha tényleg üveges szemekkel hallgatja őket. És itt most nem csak a dobolásra gondolok, hiszen az olyan, amilyen: legyen elég annyi, hogy aki szerint Dave kizárólag azért lett márkanév a szakmában, mert boszorkányos gyorsasággal tudja taposni a pedálokat, az elég nagyot fog nézni, ha meghallgatja ezt az anyagot. Kétlábdobok itt egyáltalán nincsenek, Lombardo összekeverhetetlen stílusa azonban így is mindenütt átüt a dalokon, és még annál is sokkal többet, sokkal markánsabbat mutat magából, mint az e téren szintén roppant komoly első lemezen. Miket üt már a Lady Of The Lake-ben már például? Tényleg páratlan a faszi... Ugyanakkor igazságtalanság lenne csak rá kihegyezni a dolgokat, mert nekem Nestler sajátos minimálgitározása is nagyon bejön: koszos, szétkent riffjei és elszállt, éteri futamai is jók, de ahogy a szólókban el-elkap egy-egy hangot, az egyenesen szívbemarkoló tud lenni. Fahangja továbbra sem egy csoda, de az üvöltősebb témákban kifejezetten jól teljesít, és pár hallgatás után a monoton dallamokra is rááll a fül, főleg, mivel a zenei alapok tényleg roppant frissek és izgalmasak.

Bevallom, elég szkeptikusan álltam előzetesen ehhez a lemezhez, mert az elődje inkább csak részleteiben győzött meg, Dave nyilatkozatait pedig enyhén szólva is felhúzott szemöldökkel figyelem, mióta megint otthagyta a Slayert. Viszont végül nem tudtam ellenállni, rákattantam erre a nehezen körbeírható világra, és meggyőztek. Nem mondom, hogy innentől fogva a Fire From The Evening Sunnal kelek és fekszem majd, ehhez azért túl elborult és különös ez a muzsika (épp ezért nem is adok rá egyelőre magasabb pontszámot, amit lehet, hogy pár hónap múlva már bánni fogok), viszont az értékeit nem lehet elvitatni. Nem egy szokványos lemez ez, nem is gyorsfogyasztó háttérhallgatásra készült, ellenben garantáltan nem fogod félredobni egy hét múlva azzal, hogy unalmas és kiszámítható – a megfelelő hangulatban rendkívül jólesik a fülnek az egyéniségtől, mindenféle érdekességtől mentes tucatzenék dömpingjében. Ez ugyanis tényleg valami más, valami valóban izgalmas. Lombardo meg továbbra is a legnagyobb.

 

Hozzászólások 

 
+1 #5 ujper 2014-10-20 21:02
Ezer köszönet ezért az írásért. Egyszer láttam egy Philm klipet, az annyira nem fogott meg. Ez az album viszont nagyon gyorsan felzárkózott az új Opeth mellé az éves toplistán. Érdekes mennyi íz van ezen az albumon. És érdekes, hogy a Necropsia és a Kispál is beugrott egyes témákról :)
Idézet
 
 
+6 #4 Anomander 2014-10-20 11:03
Kicsit szkeptikusan álltam hozzá, de meglepően jó lemez lett!
Egyáltalán nem Slayer, de megvan a maga hangulata, és Lombardo óriási.
Idézet
 
 
+5 #3 Sárvári Gábor 2014-10-20 10:32
Nekem feküdt az első albumuk is, de ez jobban bejön. Szerintem nagyon jó lett!
Idézet
 
 
-3 #2 neal and jack and me 2014-10-19 19:06
biztos velem van a baj, de a harmadik számnál tovább a negyedik próbálkozásnál sem sikerült továbbjutnom.
Idézet
 
 
+8 #1 Final Command 2014-10-19 07:35
Ritkán van ilyen, de 100%-ig egyetértek a kritikával, mintha az én gondolataim lennének.
Fasza lemez.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.