A Phantom 5 a tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetését jelentette számomra. Semmiképpen sem volt tökéletes a német csapat bemutatkozó albuma, akadtak rajta töltelékek is, de a hangulatával olyannyira elkaptak valamit, hogy azóta is rendszeresen hallgatom az All The Wayt, a Blue Dogot, a Don't Touch The Nightot, a Renegade-et és társaikat. A Play II Win című folytatás viszonylag gyorsan érkezett, de ennek ellenére szó sincs a kreatív energiák megfogyatkozásáról: stílusában és színvonalában is elődjéhez hasonló az album, én pedig ugyanolyan élvezettel hallgatom, mint azt.
Ha esetleg kimaradt volna az első lemez, a Phantom 5-ban a német melodikus hard rock nagy veteránjai egyesítették erőiket. A projekt agya Michael Voss gitáros (Mad Max, Casanova), arca Claus Lessmann énekes (Bonfire), a hátuk mögött pedig Robby Boebel gitáros (Talon, Frontline) és Axel Kruse dobos (Mad Max, Jaded Heart) nyomul. Francis Buchholz, a Scorpions klasszikus korszakának basszere tavaly óta eltűnt a csapatból, de a zenén mindez nem hagyott nyomokat, hiszen a fő dalszerző eddig is Voss volt (ezúttal a basszust is ő nyomta fel), Lessmann pedig karakteres hang, aki egyből fazont ad egy számnak, ha megszólal benne. Ismét a '80-as éveket idéző dallamos rockzenét kapunk tehát, amelyről két lemez fényében most már ki merem jelenteni: a bandára jellemző stílusban tálalják. Claus jellegzetes hangja miatt nyilván sokszor beugrik a klasszikus Bonfire, de Voss gitárjátékával, dalszerkesztési megoldásaival együtt mégis más az összkép. Mondjuk azt, hogy phantom5-os, és akkor mindenki elégedett lehet.
Sok okosságot tényleg nem tudok hozzáfűzni ahhoz, amit tavaly nyáron leírtam a debütről. Amennyiben szereted a pozitív hangulatú, de az öncélú vidámkodástól teljesen mentes, melodikus rockzenét, annak is azt a jellegzetesen német változatát, amelynek a fentebb említett csapatok a letéteményesei, nem nagyon tévedhetsz a Phantom 5-val. Elfogadom, hogy egyeseknek akár anakronisztikusnak is tűnhet ez a zene, teljesen nyilvánvaló, hogy a mai tizenévesek tömegei sosem fogják Lessmannékat hallgatni, viszont ebben a stílusban ez egy kimondottan jó album. Ha valaha is hallgattál Bonfire-t vagy Jaded Heartot, nem tudom elképzelni, hogy ne értékeld Claus ma is roppant hatásos, érzelemgazdag orgánumát vagy Voss szépen, okosan megírt dalait és ízléses, finom gitárjátékát. Főleg, hogy noha a hangzás egyáltalán nem mogorva vagy agresszív, Michael ezúttal is egészen gyilkos riffeket villant itt-ott, még akkor is, ha mondjuk az adott nóta összességében nem ezekről szól. Ott van például a Do You Believe In Love, ami inkább majdnem-ballada, mégis az a fénypontja, ahogy belecsap az elején abba a bizonyos perfekt témába. A szólókat szintén csak dicsérni tudom, de ez már az előző anyag esetében is kiemelkedő pontnak számított. Akárcsak a vokálgazdag refrének, amelyekre megint elég alaposan rágyúrtak. Az a fajta lemez ez, amelyről bizonyosan egy az egyben átemelne néhány témát, kórust a Lord, a Bikini vagy a Sing Sing, ha most 1990-et írnánk.
A legjobb számok közé ezúttal olyanok kívánkoznak, mint a csont nélküli nyitó négyes (The Change In You, Crossfire, Baptised, Read Your Mind), a roppant ragadós Had Enough vagy a harapósabb Shadows Dance. Pár kevésbé kiemelkedő darab most is akad, de a lemez egészébe passzolva ezeket is kellemes hallgatni, szóval sem okom, sem kedvem nincs belekötni a Play II Winbe. Igazi békebeli muzsika ez olyan arcoktól, akik a mai napig érzik egy rég letűnt korszak zenei fogásait, és 2017-ben is képesek ezekből olyan dalokat írni, amiket élvezetes hallgatni.
