Shock!

június 06.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

KISS: Monster

Ahhoz képest, hogy 1998 és 2009 között mennyire nem akaródzott lemezt készíteniük, a KISS eléggé belelendült a dalgyártásba, hiszen három év várakozás egy ilyen mamutbanda esetében igazán nem sok idő egy új albumig. (Utoljára nekik is a Hot In The Shade és a Revenge között sikerült ilyen gyorsan beügyeskedniük a labdát a kapuba, és akkoriban azért még erősen más idők jártak.) Külön súlyt ad a dolognak, hogy a zenekar közben szinte folyamatosan turnézott – többek között ugye nálunk is újból megfordultak 2010 késő tavaszán –, és akárcsak legutóbb, ezúttal sem vontak be a melóba külsősöket, pedig ez egyébként mindig is jellemző volt rájuk. Vagyis én sem tudok más következtetést levonni, mint Paul Stanley és Gene Simmons: ez a mostani felállás valóban fokozottan működőképes.

megjelenés:
2012
kiadó:
Universal Music Entertainment
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 49 Szavazat )

Mivel az előző évtizedben az ember lassan kezdte bepakolni a KISS-t a múltjukból élő, reménytelen nosztalgiahaknizók állott szagú fiókjába, a visszatérő Sonic Boom ereje némileg váratlan volt a hézagos előzmények fényében. Az első hallgatás előtt már kábé az is csodának tűnt, hogy egyáltalán új KISS dalokkal ismerkedhetek meg, és már azt is bónusznak tekintettem volna, ha legalább közepes a végeredmény, aztán úgy kentek vele a falhoz, hogy csak lestem. Az igazat megvallva ma sem értem, mi a francért vesztegettek el tizenegy hosszú évet lemez nélkül (akármekkorákat is kaszáltak közben a folyamatos turnékkal), amikor a napnál is világosabb, hogy Tommy Thayer és Eric Singer tényleg a legjobbat hozzák ki a két nagyfőnökből. Mivel a 2009-es albummal fényesen bizonyították, hogy ma is képesek összehozni egy állati jó albumot, most legfeljebb annyi lehetett a kérdés, vajon kitart-e az energia a következő menetben is. A válasz szerencsére egyértelmű igen, bár a hatás ezúttal nyilván nem lehet ugyanolyan, mint legutóbb. Az azonban a Monster dalain is tisztán hallatszik, hogy Stanley és Simmons – sok kortárssal ellentétben – hatvan körül sem fogyott ki a puskaporból, és ma is állati erős, karakteres, megjegyezhető dalokat írnak. És persze ne feledkezzünk meg Thayerről sem, aki a normál verzió tizenkét nótájából nyolcban szerzőként is benne volt, és ezzel még a hat témában érintett Simmonsnál is aktívabban vette ki a részét a munkából.

Ami a zene stílusát illeti, a Monster irányvonala leginkább a Sonic Booméhoz hasonlítható: a zenekar hangos rock’n’roll oldalát domborítja ki, amelyben a ’70-es évek feledhetetlen KISS alapvetései ugyanúgy ott kísértenek, mint a ’80-as évek elejének kiműveltebb, de még nem popmetalosított ízei. Ez azonban csak az ábra egyik fele, a hangzás ugyanis annyira sokat tesz hozzá az összképhez és a hangulathoz, hogy muszáj külön is méltatni. A banda az elejétől fogva nyers anyagot emlegetett, és be is tartották ígéretüket. Már a Sonic Boomnál is érezhetőek voltak ezen a téren a „vissza a gyökerekhez” törekvések, most azonban még tovább haladtak az úton, és teljes egészében analóg cuccokon rögzítették a zenét. A végeredmény egy olyan album, ami ugyan a mai kor követelményeinek megfelelően, vagyis hangfalakat repesztő erővel dörren meg, ám egyszerre ott rejlik benne valami szívmelengető vintage íz is. Simmons négyhúrosát muszáj külön is kiemelnem, mert ugyan a KISS-ben mindig is domináns módon szólt a basszusgitár, ennyire tökéletesen talán még egyetlen albumukon sem sikerült kidomborítaniuk. Egy Gene-hez hasonlóan üzleti szemlélettel gondolkodó, másik neves New York-i basszer például nyugodtan kérhetett volna tanácsokat a KISS-től az új lemeze kapcsán arról, miként kell úgy előtérbe tolni a bőgőt, hogy az közben ne gyilkolja halomra a többi hangszert meg úgy általában véve a teljes összképet…

A szinte lélegző, organikus hangzás persze vajmi keveset érne jó dalok nélkül, de ahogy azt már említettem, a KISS-nek szerencsére ma sem kell a szomszédba mennie ütős refrénekért vagy olyan tempókért, amikre ösztönösen bemozdul a láb. Az album helyből elementárisan indul a tempós, erőteljes Hell Or Hallelujah rockhimnusszal, de a folytatás sem gyenge a hatalmas Simmons riffre épülő Wall Of Sounddal, ami akár a Creatures Of The Nighton vagy a Lick It Upon is simán szerepelhetett volna. És a személyes kedvenc Freak még csak e kettős után érkezik… Vérbeli megadallamos KISS téma ez Stanleytől akkora adrenalinpumpáló, együtténeklős refrénnel, hogy az ember már lát is maga előtt egy minimum húszezres amerikai arénát, ahol még az ülőhelyeken is mindenki állva tombol a csapatnak. A kor persze már Paul hangján is nyomokat hagyott, néhol kifejezetten olyan benyomást kelt, mintha kicsit megfázott volna, a dallamérzéke azonban továbbra is páratlan. Az album másik himnusza azonban meglepő módon egyszemélyben Tommy Thayertől érkezett – ő is énekli –, és az Outta This World címet viseli. Szimpla, tehénkolompos KISS rockertéma ez a ’70-es évek hozzáállása mellett, de valami hatalmasat üt!

Paul a nyitónóta és a Freak mellett a Shout Mercyben is nagyot alakít, itt már a testes basszushangokkal kábító, utcaszagú kezdéssel is azonnal az ujjuk köré csavarják az embert, de a ’70-es évekbe visszarepítő tapsolós, húhúzós refrén is óriási. Simmons keze szokás szerint az album legmorózusabb, legvadabb darabjaiban volt benne, ezúttal ezt a vonalat képviseli például a Back To The Stone Age (olyan ősi keleti parti rock’n’roll, hogy még a New York Dolls mocskossága is beugrik róla a klasszikus KISS mellett), az Eat Your Heart Out (benne azzal a bizonyos összekeverhetetlen szaggatott témával) vagy a szintén nagyon jellemző The Devil Is Me, aminél viszont az I Am An Animal azért erősebbre sikeredett legutóbb. Ugyanígy a Stanley-féle melodikusabb Long Way Down hallatán is ott motoszkál az emberben, hogy valami plusz még hiányzik belőle, de az album egészébe simulva igazából nincs vele baj. A könnyed, lelazult All For The Love Of Rock & Roll-lal sincs, de ez sem lesz soha a kedvencem, és nem azért, mert a szerző Stanley átpasszolta benne a mikrofont Eric Singernek, hanem mert kicsit indokolatlanul tinglitanglinak érzem a refrént a lemez erőteljességéhez képest. A KISS-től persze sosem állt távol az efféle megközelítés, de ha már ezerszer elmondták előzetesen, hogy márpedig balladát nem írnak, akkor ilyesmik nélkül is meglennék… Tragédiáról persze nincs szó, pláne, hogy a Monster zárása egyenesen elementáris a Simmons énekelte, kissé AC/DC-s riffet csatasorba állító Take Me Down Below-val és az ismét megalázóan jó, zengő vokálos refrénnel kábító, tempós Last Chance-szel. Naná, hogy ebben meg Stanley viszi a prímet…

Ahogy nézem az első visszajelzéseket, most is lesznek olyanok, akik szerint az előző lemez jobb volt ennél (a régi ugye mindig jobb, különös tekintettel a demókra), de én még ezt sem feltétlenül állítanám. A Sonic Boom letaglózó erejére senki sem számított, de épp emiatt a Monstertől már mindenki minimumnak tekinti az extra erőt, nem is beszélve a banda múltjáról – az elvárások ilyenkor mindig megugorhatatlanok. Természetesen teljesen értelmetlennek tartom összehasonlítani ezt az albumot mondjuk a Dressed To Kill-lel vagy a Destroyerrel, de egy 60 és egy 63 éves arc által vezetett, jövőre már négy évtizede folyamatosan (!) létező zenekartól igenis állati komoly teljesítmény a Monster. Simán 2012 egyik legjobb hard rock anyaga, ehhez nem férhet kétség.

 

Hozzászólások 

 
+10 #3 TomAce 2012-10-18 14:15
Korrekt lemezhez korrekt vélemény :)
Idézet
 
 
+9 #2 bogar 2012-10-18 02:32
Én is így voltam vele. Elsőre egy kicsit fanyalogtam, de ahogy hallgatom jobban tetszik.
Idézet
 
 
+13 #1 Necromancer 2012-10-14 14:23
Állati jó lemez! Minél többet hallgatom annál jobban tetszik:-)))
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.