Shock!

július 03.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Judas Priest: Nostradamus

Vess meg érte, de a Rob Halforddal újraegyesült Judas Priest három évvel ezelőtti visszatérő albumától, az Angel Of Retributiontől már akkor sem estem hanyatt, amikor megjelent, és azóta sem vált nagy kedvencemmé. A zenekar nyilvánvalóan egy definitív Priest lemezzel akart előrukkolni, ami a stílust tekintve sikerült is nekik, a végeredményt azonban eléggé matekosnak, kiszámítottnak éreztem.

megjelenés:
2008
kiadó:
Sony / BMG
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 22 Szavazat )

Szó se róla, minden egyben volt, ami csak védjegynek számít náluk, a végig kiemelkedő gitárszólóktól és egy-két daltól eltekintve azonban semmi sem utalt arra, hogy igazi tűz fűtené minden idők egyik legnagyobb és legfontosabb heavy metal bandáját. Megelégedtek egy önmagában véve korrekt, de alapjáraton pörgő albummal, és meg sem próbáltak többet nyújtani a klasszikus sound visszahozatalánál. Ezt a hozzáállást az Iron Maidentől, a Motörheadtől vagy a Saxontól simán elfogadom, a Judas Priest egyik legfőbb erőssége azonban mindig is a folyamatos megújulásban, az ismeretlen utak feltérképezésben rejlett, és ebből a szempontból bizony a Tim Owensszel készült, szanaszét fikázott Jugulator és Demolition albumok még kétségtelen fogyatékosságaik ellenére is sokkal izgalmasabbak voltak, mint az Angel Of Retribution.

Mindezek fényében csak a számat húzogattam, amikor kiderült, hogy a csapat több mint három évtized után először konceptalbummal kíván előrukkolni, ráadásul egy olyan végtelenül elcsépelt téma köré építve a sztorit, mint Nostradamus figurája és jóslatai. Én lepődtem meg tehát a legjobban, amikor már a netre kikerült első részletek, majd első teljes dalok is kifejezetten bejöttek, most pedig, hogy itt van a lemez, végleg ki merem jelenteni, hogy teljesen elégedett vagyok vele. Vitathatatlan, hogy a Nostradamus alaposan megosztja majd a tábort, itt ugyanis nem a Priestre jellemző közérthető, direkt power metal himnuszok dominálnak: egy kimondottan szövevényes, a zenekar hagyományaitól merészen elrugaszkodó, ám valahol mélyen mégis ízig-vérig jellemző albumot készítettek. És a dupla anyag összjátékideje 100 perc fölé kúszik, vagyis tényleg nem aprózták el...

A lemezhossz és az egybefüggő történet önmagában még persze távolról sem garancia arra, hogy az adott album tényleg tartalmas, Glenn Tiptonék azonban szerencsére nem estek bele abba a csapdába, aminek például a Manowar olyan tökéletes iskolapéldáját produkálta legutóbb. A monumentális atmoszféra megkívánta szimfo-ízű aláfestések, átvezetések ugyan itt vannak, de csak megfelelő arányban adagolva, és ami ennél is fontosabb, az ember egyiknél sem kezdi el szívni a fogát, mondván, hogy a hallottak leginkább valami C-kategóriás hollywoodi film panelekből építkező zenéjére hajaznak. Az efféle megoldásoknál éppúgy hallani igazi nagyzenekart, mint vastag billentyűs szőnyegeket – ezeket Don Airey játszotta fel – , de Tipton és K.K. Downing a már a '80-as években is többször alkalmazott gitárszintetizátorokat is leporolták annyi év után. A produceri teendőkért szintén a két gitáros felelt, a hangzás pedig a lemez sajátos hangulatához igazodva nem valami Painkillerre hajazó arcbamászó, durva sound, hanem finomabb, visszafogottabb és lecsiszoltabb, de hasonlóan aprólékos.

Hogy elszajkózzam a hasonló sztorizós lemezeknél kötelező közhelyet, természetesen a Nostradamus is egyben hallgatva, koncentrálva, szövegekkel a kézben tudja kifejteni teljes hatását. Nem mondom, hogy a dalok nem állják meg a helyüket önmagukban, ez ugyanis nem lenne igaz, de kétségtelen, hogy mosogatás közben kettőt-hármat végighallgatva nem igazán alkothatunk átfogó képet róluk, mert ez egyértelműen leülős, odafigyelős muzsika. A Judas Priest persze sok minden egyéb mellett a fogós dallamoknak is nagy mestere, így aztán gyorsan beülnek a fülbe a refrének, a vezérmotívumok, ami már csak azért is különösen fontos, mert a rockoperai jellegből adódóan Rob Halford ezúttal tényleg abszolút főszerepet játszik, a nótákat elsősorban az énektémák viszik előre. A Metal God adottságait nem kell külön részletezni: csodálatos hangja kristálytisztán szárnyal, ráadásul a téma remek terepet biztosít neki a színészkedéshez, amit mindig is olyannyira szeretett. Az ugyanakkor egyértelmű, hogy így, 57 évesen már Halford torka sem a régi, feltűnő például, mennyire nem erőltették most a tüdőrepesztő sikolyokat, ahol pedig mégis akad egy-egy ilyen, ott is világosabb a napnál, hogy ezekben az embertelen fekvésekben már nincs akkora erő a legendás hangszálakban. A dallamokat azonban fantasztikusan kidolgozta, ehhez nem férhet kétség.

A lemez egy sejtelmes intro után a Prophecyvel indul, ami egy lazán zakatoló, húzósabb téma ragadós refrénnel, igazán azonban a 7 perc fölötti Revelationsben adnak csak ízelítőt abból, mi is volt ezúttal a cél: ez a szimfonikus aláfestésű, rétegzett eposz kis túlzással akár egy musicalszínpadra is odaképzelhető, és Halford drámai előadásával a középpontban bizony nagyon rendben van. A War klipnótaként érdekes választás, ugyanis cseppet sem tipikus Priest, sokkal inkább a Manowar nagyzenekari dolgokkal kacérkodó oldala ugrik be a harci dobokról, a csatazajról és a vészjósló hangulatról. A csak átvezető szerepet betöltő Sands Of Time után következő Pestilence And Plague még Scott Travis kétlábdobjai ellenére is megint a musicales-rockoperás vonalat erősíti olasz nyelvű refrénjével, itt egyértelműen a nagyzenekari megoldások és Halford játsszák a főszerepet, a gitárok inkább csak rájuk erősítenek egy-egy ponton. Érdekes, sőt, elsőre kifejezetten furcsa az ilyesmi a bandától, de nem kell hozzá sok idő, hogy működni kezdjen. A lassan, doomosan görgő Death egyértelmű Black Sabbath-ízekkel vánszorog előre, de a kísértetiesen síró gitárdallamok hallatán azt is megint leszűrhetjük, hogy a Slayer is rengeteget tanult a Judastól. Kissé talán hosszú ez a dal, de ettől függetlenül nagyon odarakták. A torzítatlan Peace után érkező Conquest a '80-as évek első felére utal vissza nagy terű riffjeivel, a refrén azonban itt is musicales magasságokba csap, és az egyik legeltaláltabb szóló is itt található: Tipton és Downing nem villognak nagyokat benne, de minden egyes hajlításuk ül. Az első részt a dobok nélkül hömpölygő Lost Love ballada és a lemez egyik leghagyományosabb megközelítésű tétele, a Screaming For Vengeance korszakot megidéző Persecution zárják, de némi hangszerelési csavart azért az utóbbiba is beletettek.

A feszes zárás után kimondottan szomorúan indul a második rész a Solitude intro után következő Exiled-dal, ez mindenképpen a Nostradamus hangulati mélypontját jelenti szomorúan úszó gitárhangjaival és Halford keserű dallamaival, és óriási telitalálat, nem kelhet azonban versenyre az Alone-nal, amiből a bevezető után a lemez talán legnagyobb ívű himnusza kerekedik. Itt szintén visszaköszön a '80-as évek első felében született albumok hangulata, de a nóta a végén majdnem 8 percesre hízik, tehát nem kell valami azonnal minden részletében fogható, habos dalocskára számítani. A Visions nagyjából hasonló vonalon mozog, ráadásul itt található a lemez egyik legjobb refrénje is. A Hope-ban és a New Beginningsben ismét higgadtabb vizekre eveznek, utóbbi zongorás, finom dallamairól még akár a korai Queen is beugrik itt-ott, hogy aztán a Calm Before The Storm átvezetés után a lemez legspeedelősebb dala robbanjon a címadó képében, a csikorgó gitároknál nem kevés Painkiller feelinggel. A 8 és fél perces zárótéma, a Future Of Mankind a maga kimértebb tempójával, zakatoló riffjeivel már csak levezeti az albumot, de még ezzel együtt is az egyik legjobban sikerült dal. Összességében elmondható, hogy a kettes CD talán könnyebben emészthető, mint az első, ráadásul itt már elsőre sincs egy pillanatnyi üresjárat sem, valóban drámai az egész második fejezet. A sztoriba külön nincs értelme belemenni, de szerencsére nem az unalomig ismert nostradamusi jóslatok és áljóslatok állnak a középpontban, hanem a látnok emberi oldala.

Roppant nehéz egy ilyen alapos és átfogó lemezről értelmeset mondani, de a Judas Priest szerintem még akkor is jó irányba indult el a Nostradamusszal, ha a rajongótáborból sokan garantáltan nem értik majd ezt a szerteágazó, rengeteg hallgatást igénylő művet. És persze az is nagy kérdés, hogy a zenekar státuszához mérten legendásan béna és töketlen menedzsment mennyire tudja majd eljuttatni az albumot az ilyesmire fogékony tömegekhez... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy pár hetes ismerkedés elég volt a Nostradamus minden egyes részletének alapos átfogásához, és éppen ezért nem is merek maximális pontszámot adni, de az azért elég biztosnak látszik, hogy Halfordék az eddig egyébként elég vérszegény év egyik legjobb lemezét készítették most el. Nem Sad Wings Of Destiny, nem British Steel, nem Screaming For Vengeance és nem is Painkiller, hanem valami egészen más, de garantáltan meghálálja majd, ha nem sajnálod rááldozni az időt.

 

Hozzászólások 

 
#1 fehérfarkas 2020-06-03 22:10
Ez a Priest egyik legjobb lemeze. Nem a legsikeresebb, hanem az egyik legjobb. Más mint az összes többi. Nekem a Defenders a legnagyobb kedvenc, aztán Stained, Ram, Painkiller, Firepower, British, Sin, Sad. Ez a lemez teljesen elüt ezektől. De ez nem is baj. Pont ez a jó, hiszen a Priestnek nincsen 2 egyforma lemeze, hanem mindegyik más.

Ezen a lemezen a JP más stílusok felé kacsingatott, de máshogy mint a Turbo esetében. Itt a Heavy Metal megtartása alap volt, csak egy sokkal monumentálisabb , epikusabb formában, ami az egész lemezt magában foglalja. Mintha a Loch Ness, Beyond the Realms of Death, Cathedral Spire vagy a Blood Red Skies egész lemezen át elnyújtva lennének. Persze csak mintha, mert azért itt kapunk painkilleres vadságot is néhány számban, annak ellenére, hogy ez a lemez nem erről szól.

Halford éneke sokszor operás, amivel a monumentális hatást csak tovább erősíti, és a hangzást nagyzenekar (ez szintetikus) és hegedű (ez igazi) is kíséri.
És nagyon okos a szöveg. Nem Nostredamus jóslataival foglalkozia, amivel más zenekarok, festők, írók szoktak, hanem magával Nostradamus életével. Az Ő életét dolgozza fel: feleségbe szerelem esés, feleség halála, gyermekei halála, üldözés, pestis, majd az elismertség.

Nem egy könnyű lemez. Nem adja magát elsőre. Sokadszorra mutatja csak meg az igazi erényeit. Viszont pont ezért fejhallgatóval hallgatva az 50. hallgatás után is tud olyan apró finomságokat felfedezni az ember, ami felett korábban átsiklott. Az 50. hallgatás után is tud újat mutatni.
12 év távlatából ez a lemez kiállta az idők próbáját. Nem a zenekar legsikeresebb lemeze, nincsenek rajta sem nagy rádióslágerek, sem nagy közönségénekelt etős koncertdalok, sem hipergyors Speed Metal himnuszok. Ezt a lemezt odafigyelve kell hallgatni, és zeneileg az egyik legigényesebb művük.
Akik szeretik a Priest munumentális és epikus oldalát azoknak kötelező, de akik a minőségi zenét szeretik azoknak is kötelező.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.