Shock!

Ahhoz képest, hogy manapság már nem szakítja szét magát évi huszonnyolc lemezen, Jorn Lande új albuma mintha kicsit a megfáradás jeleit mutatná. A stagnálás már a két évvel ezelőtti The Duke albumnál is a napnál világosabb volt, ott azonban a jobbnál jobb nóták még feledtetni tudták, hogy a korábban mindig és mindenhol új utakat kereső, kísérletezgető főszereplő kényelmesen letáborozott egy ponton, ahonnan nem igazán akaródzik továbblépnie.

Most azonban sajnos nem ennyire lenyűgöző a végeredmény: a kiszámíthatóságon még akár simán át is ugrana az ember, mert a Lonely Are The Brave egy megbízható Jorn album a megszokott stílusban, csak éppen egyértelműen szürkébb, mint bármelyik elődje volt. Profi módon elkészített produkcióról beszélünk az utóbbi évtized egyik legfantasztikusabb hard rock hangjával, ami ugyanolyan megragadó, mint bármikor korábban, a zenészek pedig megfelelően ízlésesen dolgoznak Jorn alá. Kissé valahogy mégis olyan „hozott is meg nem is"-érzés keríti hatalmába az embert, ahogy sorjáznak a dalok.

Az emblematikus Lande-himnuszként jellemezhető nyitó címadó nóta teljesen rendben van, és ugyanígy a komótosan menetelő, borongós Night City is könnyen bemászik a fülbe kellemes akkordbontásaival, de valahogy ezeket sem cserélném el mondjuk a Tungur Knivurra, a Something Realre, a Blacksongra vagy az End Of Time-ra, hogy a minden Jorn-klisét egy hegybe halmozó War Of The Worlds-ről, az egymilliószor újrahasznosított heavy metal klisériffekre épülő Shadow People-ról vagy az igazi törzskönyves tölteléknóta Man Of The Darkról már ne is beszéljek... A doomosan görgő, a Dio-féle Sabbath gonosz pillanataira hajazó Soul Of The Wind, a zakatoló, remekül eltalált refrénnel ellátott Promises vagy a fémes The Inner Road szerencsére megfelelően ellensúlyozzák ezeket.

Félreértés ne essék, jól hallgatható, minőségi hard rock ez a klasszikus alapokra építve, de a varázslat kissé megkopni látszik. Ezek a dalok sajnos nem veszik fel a versenyt a Worldchanger, az Out To Every Nation és a The Duke szerzeményeivel, még ha önmagukban nézve simán meg is állják a helyüket. Rosszmájúan muszáj hozzátennem azt is, hogy Jorn mintha erősen takarékoskodna is az utóbbi években: legutóbb a Starfire újra felvett címadóját tette fel a lemez végére, most pedig az egyes Beyond Twilight anyag nyitódala, a Hellfire szerepel itt egy eredetihez hű, de valahogy mégis kevésbé mágikus verzióban. Ezt a nótát persze bármikor jó hallani – mekkora lemez is volt az a The Devil's Hall Of Fame, te jó ég! – , de sok teteje nincs annak, hogy ide is felpakolták, ráadásul annyira az album összképébe sem passzol.

Mivel nagyon szeretem Jorn hangját, szívesen hallgatom a Lonely Are The Brave-et is, ha éppen a többi nincs kéznél, de biztosan nem válik majd olyan mániákusan hallgatott kedvencemmé, mint az előző szólóalbumai. Legközelebb kissé muszáj lesz megerőltetnie magát, mert egy olyan arctól, akinek korábban lételeme és fő ismertetőjegye volt a folyamatos változás és megújulás, bizony nehezen veszi be az ember az efféle elkényelmesedést.