Shock!

október 23.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Iced Earth: Framing Armageddon - Something Wicked Pt. I

Az előző Iced Earth lemez, a The Glorious Burden bizonyos körökben tapasztalt fogadtatása az előítéletekkel teli sznobizmus iskolapéldája volt. A szeptember 11-ei események hatására sok amerikaihoz hasonlóan a túlzott hazafiság neofita buzgalmába eső Matthew Barlow távozása sokaknál elvágta a fonalat, ami akár még érthető is, hiszen pont az ő érces, durva tónusú hangja miatt kattant rá a bandára rengeteg olyan ember is, aki alapvetően nem kedveli a tradicionális power metal muzsikákat.

megjelenés:
2007
kiadó:
SPV / Record Express
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 7 Szavazat )

Az már inkább baj, hogy aki ebbe a csoportba tartozott, a jelek szerint esélyt sem volt hajlandó adni Barlow utódjának, aki valóban hagyományosabb heavy metal hang, de hát azért mégsem Joe-ról beszélünk valahonnan külső-Montanából, hanem a műfaj egyik legnagyobb torkáról, Tim „Ripper" Owensről... Pedig a Glorious Burden zeneileg úgyszólván semmiben sem különbözött a korábbi Iced Earth lemezektől, sőt, mivel ebben a bandában mindennek Jon Schaffer a végső megmondója, még az énektémák vonalvezetésében sem akadtak igazán lényeges eltérések. Ripper persze más típusú hang, mint Matt, de az Iced Earth ettől még Iced Earth maradt.

Éppen a fent részletezett előítéletek miatt vágta nagy fába a fejszéjét Schaffer, amikor nem édesgette vissza a bandába a rendőrnek állt, haját vesztett Barlowt, hanem Timmel látott neki a régóta várt Something Wicked sztori kibontásának. Mivel egy sokrétegű konceptlemezről van szó, a végeredmény nem olyan, mint amilyenre a többség számít a klasszikus '98-as lemez záródalai alapján, sőt, tulajdonképpen minden szempontból ez az eddigi legkevésbé tipikus Iced Earth anyag. Az alapvető stílusjegyek persze változatlanok, Schaffer galoppozós riffelése összekeverhetetlen – máig hallatszik, hogy gitáros volta ellenére is Steve Harris basszusjátéka hatott rá a leginkább – , de a dallamvilág is nagyon jellegzetes. Ennek ellenére bátrabb, kísérletezősebb, szerteágazóbb az album, mint tulajdonképpen bármi, amit csak valaha is volt szerencsénk hallani ezen a néven.

A Framing Armageddont nem érdemes akkor feltenni, ha nincs sok időd zenét hallgatni. Minden pillanatban hallatszik, hogy konceptalbummal van dolgunk, egybefüggő egészet alkot a 19 track (ennek nagyjából a harmada rövidebb átvezetés hol instru, hol nem instru formában), és noha külön-külön is ütősek a dalok, istenigazából úgy működik ez az egész, ha elejétől végéig lemegy az album. Ugyanakkor sikerült elkerülniük azt a csapdát, amibe például a Manowar olyan célirányosan belesétált az utolsó lemezzel: nincsenek grandiózusnak álcázott műbombasztikus szimfo-gagyiságok, még az átkötéseket sem érzem funkciótlannak.

Az Overture nyitány után berobbanó Something Wicked Part I igazi Iced Earth-féle power téma nagyívű, himnikus kórussal, és az inkább csak hangulatfokozó Invasion – Motivation Of Man kettős után következő Setian Massacre is ezt az iskolát képviseli. Ez az egyik egyértelmű csúcspont, a szólórészek különösen figyelemreméltóak, és Ripper is hihetetlen erővel hozza magát a háttérvokálokkal vastagon megerősített fronton. Az énekes a kimértebb tempójú A Charge To Keepben is nagyot alakít, megint rácáfolva azokra, akik letudják egyszerű visítógépként. Tényleg nem tudom, mit várnak, akik folyamatosan Barlowért sírnak, ezeket a dallamokat Matt sem tudta volna színesebben visszaadni – ismétlem, visszaadni, hiszen mindennek az alapját Schaffer írja meg – , és a rövid, de nagyon finom Reflectionsre is ugyanez áll. Azt azonban muszáj hangsúlyozni, hogy Tim nem játszik kiemelt főszerepet, óriási torka sok helyen beleolvad a felhizlalt kórusokba (összesen nyolcan háttérvokáloznak a lemezen, és ez hallatszik is). Egyébként hozza a tőle megszokott szintet, hangja pengeéles, a legmagasabb fekvésekben is páratlanul erőteljes.

A maxiról már ismert Ten Thousand Strong is komoly vállalkozás, tipikus Maiden-olvad-a-Metallicába jellegű Schaffer szerzemény szikár riffekkel és mézédes ikertémákkal, a Timet erősítő vastag kórus pedig továbbra is domináns marad, akárcsak a súlyos Order Of The Rose-ban. Az igazi meglepetés azonban csak ezek után következik a több mint 9 perces The Cloudinggal. Az Iced Earth-nek eddig is születtek nagyon jó lírai nótái, de ez mindet veri. Halványan még a Pink Floyd képe is felrémlik az ember előtt a dallamoktól, aztán valamivel a fele után bejön egy harangozós effekt által kísért kimért, középtempós riff, majd egy újabb monumentális kórus, és véged van. Ez bizony mestermű a javából. Utána két alaposan megtördelt, de mégis grandiózus refrénű speedes témával kapcsolnak magasabb fokozatba (Infiltrate And Assimilate, Retribution Through The Ages), ezek talán a legkiszámíthatóbban Iced Earth-ös szerzemények az egész lemezen. Jó mindkettő, de csodaszámba azért nem mennek.

A perkás, latinos Something Wicked Part II átvezetés szintén meglepő dalnak ágyaz meg: a The Domino Decree-ben Hammond színesíti a súlyos gitártémákat, elég sajátos ízeket vegyítve Ripper gonosz, ármánykodó előadásmódjához, sőt, még egy rövid billentyűs szóló is hallható itt. Érdekes megoldás az Iced Earth-től, de cseppet sem rossz. A címadó Framing Armageddon megint hagyományosabb vizekre evez, emblematikusan vágtázó Schaffer-féle power/thrash téma Tim dobhártyaszaggató sikolyaival, ebben is roppant erősre sikeredett a síró-sivító gitárszóló, csak rövid. A kimért, lassú középtempóban menetelő When Stars Collide (Born Is He) egyenesen rockoperás jelleget ölt, a záró The Awakening pedig már csak egy levezetés női énekkel, templomi jellegű, éteri háttérvokálokkal.

A sztorinak még nincs vége itt, hiszen márciusban érkezik a Revelation Abomination: Something Wicked Part II. Szerintem simán kiadhatták volna dupla lemezként ezt az egészet, bár az azért gyaníthatóan tényleg sokak gyomrát megfeküdné – a tábor egy részének így sem lesz türelme ehhez a rétegzett, összetett anyaghoz. Nincsenek olyan direkt, azonnal üvölthető power metal himnuszok, mint a The Hunter vagy a Burning Times, kétségtelenül sok odafigyelést és némi nyitottságot igényel ez a 69 perc, de a minőség megkérdőjelezhetetlen. Más idők járnak ma már, mint az ezredforduló tájékán, amikor az Iced Earth az egyik legnépszerűbb underground névnek számított, de igazából csak a körülmények változtak, Jon Schaffer nem. Ugyanolyan remek ez az anyag is, mint a többi.

 

Hozzászólások 

 
+1 #1 csferi 2014-02-02 12:51
Lehet, hogy az új lemez és a Dystopia direktebb, de a legjobb dalok a The Dark Saga-n és ezen a lemezen vannak az biztos! Ripper pedig szokás szerint felülmúlhatatla n. Ezekkel a dallamokkal azért lehet majd birkózni élőben (bár nem valószínű, hogy előveszik őket). Már csak az a kérdés, hogy mit is jelent a -1 pont, (?) mert ez a "kritikából" nem derült ki... ;(Csak nem a Ripper kirúgása váltotta ki?:))
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.