Matt Heafy kreativitása már akkor is lenyűgözött, amikor felbukkant a színtéren, és a Trivium frontembere azóta is szakadatlanul töri az új utakat maga előtt. Főcsapata az utóbbi években ismét nagyon jó köröket fut, de még így is befért neki ez a régóta dédelgetett kvázi-szólóalbum. Azért nem beszélek fullos önálló vállalkozásról, mert az Ibaraki az a bizonyos évek óta formálódó projekt, amelyen Matt Ihsahnnal közösen dolgozott, és az Emperor legendás frontembere társszerzőként, zenei rendezőként elég alaposan belefolyt a végeredménybe. Mégsem nevezném közös Heafy & Ihsahn-lemeznek az Ibarakit – inkább amolyan köztes mezsgyét tapos.
Minden hasonló jellegű produkciónál adja magát a kérdés, vajon beférne-e az anyazenekar repertoárjába a sztori, vagy tényleg volt értelme más felségjelzés alatt elkészíteni. Jelen esetben mindez azért is pikáns témakör, mivel Matt a Triviummal az etalon kezdeti időszak és a szintén etalon utolsó pár lemez között rengeteg különböző irányba belekapott, ami egyfajta identitászavaros állapotot eredményezett a bandánál. Ha így nézzük, a válasz igen, a Rashomon is lehetne Trivium. Amennyiben viszont a legutóbbi lemezek ismét koherens, egységes vonalának végére akarnánk illeszteni az Ibarakit, egyértelműen kilógna a sorból. Ebből ismét arra következtetek, hogy Matt is tudja: nincs értelme tovább buherálni az ottani stílust, a mai Trivium úgy, jó, ahogy van.
Amivel persze simán megfér, hogy az Ibaraki is jó. Meg az is, hogy Heafy természetesen itt sem tudta teljesen levetkőzni triviumos énjét, ám nem is akarta: ha nagyon markáns demarkációs vonalat akart volna húzni, nyilvánvalóan nem hívja meg a stúdióba Corey Beaulieu-t, Paolo Gregolettót és Alex Bentet. Inkább úgy fogalmaznék: bizonyos dalrészletek, témák, dallamok, riffek simán elférnének a Triviumnál is – mégis egy jellegzetes stílusú szerzőről/előadóról beszélünk –, de az összkép mégis más. Például helyből hosszabb, szövevényesebb, kiszámíthatatlanabb szerkezetű dalok kaptak helyen a lemezen, mint az anyabandában, és a japán borító- és címtematika sem véletlen, hiszen Matt családi örökségének kívánt adózni a Rashomonnal. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy kabuki-előadás aláfestését, netán j-popot kaptunk, de színesítésként felbukkannak tradicionális hangszerek, távol-keleti motívumok. Amennyiben pedig Ihsahn szerepe miatt több black metalt valószínűsítesz, ördögöd van – de azért óvakodnék leblackmetalozni a lemezt. Ez a vonal is inkább csak egy elem a sok közül.
Fontos leszögezni: slágerekre itt senki se számítson. Sőt, eleinte – a magas fokú zeneiségen túl – leginkább a lemez töménysége vágja mellbe a hallgatót. Matt nem tűrte maga körül a falakat, így az album távolról sem valami habkönnyű nyári aláfestő muzsika a lángos meg a fröccs mellé a vízpartra, ám ha időt adsz neki, meghálálja az odafigyelést. A leggyorsabban az Ihsahn mellett a My Chemical Romance frontemberét, Gerard Wayt is felvonultató Rōninnal lehet összehaverkodni, utóbbi gyakorlatilag azonnal beül a fülbe – ezzel együtt amúgy hosszabb távon is csúcspont, egyértelműen a lemez egyik, ha nem egyenesen legjobb dala. Odavág a vészjóslóan monumentális, tuka-tukás indítású, talán leginkább blackes Tamashii No Houkai is, de a Nergallal közösen végigüvöltött-énekelt Akumu riffelése mellett ugyancsak nehéz lenne szó nélkül elmenni. Klasszikusan triviumos heavy/thrash/metalcore-gitárcunami keveredik itt a Mastodont idéző súlyosságokkal meg blackesen atmoszférikus szónikus szőnyegekkel, szóval üt a dolog rendesen. Matt károgó hangszíne a lemezen hallható módon újdonság, rendben is van – az a fajta, ebben a formában szintén új, teátrálisra vett dallamoskodás viszont, ami például a Kagutsuchiban is felcsendül, már nem tetszik a modorossága miatt.
Objektíven nézve amúgy gyakorlatilag utóbbi az egyetlen negatív észrevételem, bár nem tagadom: összetettsége, besorolhatatlansága, az akár dalokon belül is meglepően hullámzó hangulati ívek meg az említett sűrűség miatt nekem egyvégtében sok végigtolni a Rashomont. De ostobaság lenne azt mondani, hogy ez a lemez hibája. Nem adok ennél magasabb pontszámot, ám biztos vagyok benne, hogy sokan csak most fedezik majd fel maguknak Heafyt, köztük olyanok is, akik idáig előítéletekkel viseltettek a Triviummal szemben.
