Shock!

október 06.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ibaraki: Rashomon

ibaraki_cMatt Heafy kreativitása már akkor is lenyűgözött, amikor felbukkant a színtéren, és a Trivium frontembere azóta is szakadatlanul töri az új utakat maga előtt. Főcsapata az utóbbi években ismét nagyon jó köröket fut, de még így is befért neki ez a régóta dédelgetett kvázi-szólóalbum. Azért nem beszélek fullos önálló vállalkozásról, mert az Ibaraki az a bizonyos évek óta formálódó projekt, amelyen Matt Ihsahnnal közösen dolgozott, és az Emperor legendás frontembere társszerzőként, zenei rendezőként elég alaposan belefolyt a végeredménybe. Mégsem nevezném közös Heafy & Ihsahn-lemeznek az Ibarakit – inkább amolyan köztes mezsgyét tapos.

Minden hasonló jellegű produkciónál adja magát a kérdés, vajon beférne-e az anyazenekar repertoárjába a sztori, vagy tényleg volt értelme más felségjelzés alatt elkészíteni. Jelen esetben mindez azért is pikáns témakör, mivel Matt a Triviummal az etalon kezdeti időszak és a szintén etalon utolsó pár lemez között rengeteg különböző irányba belekapott, ami egyfajta identitászavaros állapotot eredményezett a bandánál. Ha így nézzük, a válasz igen, a Rashomon is lehetne Trivium. Amennyiben viszont a legutóbbi lemezek ismét koherens, egységes vonalának végére akarnánk illeszteni az Ibarakit, egyértelműen kilógna a sorból. Ebből ismét arra következtetek, hogy Matt is tudja: nincs értelme tovább buherálni az ottani stílust, a mai Trivium úgy, jó, ahogy van.

megjelenés:
2022
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 22 Szavazat )

Amivel persze simán megfér, hogy az Ibaraki is jó. Meg az is, hogy Heafy természetesen itt sem tudta teljesen levetkőzni triviumos énjét, ám nem is akarta: ha nagyon markáns demarkációs vonalat akart volna húzni, nyilvánvalóan nem hívja meg a stúdióba Corey Beaulieu-t, Paolo Gregolettót és Alex Bentet. Inkább úgy fogalmaznék: bizonyos dalrészletek, témák, dallamok, riffek simán elférnének a Triviumnál is – mégis egy jellegzetes stílusú szerzőről/előadóról beszélünk –, de az összkép mégis más. Például helyből hosszabb, szövevényesebb, kiszámíthatatlanabb szerkezetű dalok kaptak helyen a lemezen, mint az anyabandában, és a japán borító- és címtematika sem véletlen, hiszen Matt családi örökségének kívánt adózni a Rashomonnal. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy kabuki-előadás aláfestését, netán j-popot kaptunk, de színesítésként felbukkannak tradicionális hangszerek, távol-keleti motívumok. Amennyiben pedig Ihsahn szerepe miatt több black metalt valószínűsítesz, ördögöd van – de azért óvakodnék leblackmetalozni a lemezt. Ez a vonal is inkább csak egy elem a sok közül.

Fontos leszögezni: slágerekre itt senki se számítson. Sőt, eleinte – a magas fokú zeneiségen túl – leginkább a lemez töménysége vágja mellbe a hallgatót. Matt nem tűrte maga körül a falakat, így az album távolról sem valami habkönnyű nyári aláfestő muzsika a lángos meg a fröccs mellé a vízpartra, ám ha időt adsz neki, meghálálja az odafigyelést. A leggyorsabban az Ihsahn mellett a My Chemical Romance frontemberét, Gerard Wayt is felvonultató Rōninnal lehet összehaverkodni, utóbbi gyakorlatilag azonnal beül a fülbe – ezzel együtt amúgy hosszabb távon is csúcspont, egyértelműen a lemez egyik, ha nem egyenesen legjobb dala. Odavág a vészjóslóan monumentális, tuka-tukás indítású, talán leginkább blackes Tamashii No Houkai is, de a Nergallal közösen végigüvöltött-énekelt Akumu riffelése mellett ugyancsak nehéz lenne szó nélkül elmenni. Klasszikusan triviumos heavy/thrash/metalcore-gitárcunami keveredik itt a Mastodont idéző súlyosságokkal meg blackesen atmoszférikus szónikus szőnyegekkel, szóval üt a dolog rendesen. Matt károgó hangszíne a lemezen hallható módon újdonság, rendben is van – az a fajta, ebben a formában szintén új, teátrálisra vett dallamoskodás viszont, ami például a Kagutsuchiban is felcsendül, már nem tetszik a modorossága miatt.

Objektíven nézve amúgy gyakorlatilag utóbbi az egyetlen negatív észrevételem, bár nem tagadom: összetettsége, besorolhatatlansága, az akár dalokon belül is meglepően hullámzó hangulati ívek meg az említett sűrűség miatt nekem egyvégtében sok végigtolni a Rashomont. De ostobaság lenne azt mondani, hogy ez a lemez hibája. Nem adok ennél magasabb pontszámot, ám biztos vagyok benne, hogy sokan csak most fedezik majd fel maguknak Heafyt, köztük olyanok is, akik idáig előítéletekkel viseltettek a Triviummal szemben.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.