Shock!

Újabb több hónapos restanciánkat pótoljuk az alábbiakban. Túl sokan persze nem reklamáltátok, hogy még mindig nem írtunk a tavasszal kiadott új HIM lemezről, mi pedig nem is lepődtünk meg ezen, hiszen jó nagyot fordult a világ úgy 2000 óta, amikor a Razorblade Romance albummal a banda Európa ügyeletes tinédzserkedvence lett. A mai tizenévesek falán már nem Ville Valo posztere virít, arról pedig nincs túl sok elképzelésem, hogy aki akkoriban szerette a finn love metalosokat (...), vajon kitartott-e mellettük. Pláne, hogy a zenekar nem is nagyon erőltette meg magát az utóbbi időben. Eléggé alapjáraton köhög a motor náluk, ezt nyugodtan bevallhatjuk az utóbbi lemezek alapján.

Persze az is erősen nézőpont kérdése, mennyire volt különleges a HIM a maga úgynevezett hőskorában. Lehet, hogy ezzel most magamra vonom egy csomó mindenki gyűlöletét, de én igazság szerint tizenakárhány éve sem nagyon tudtam mire vélni azt a hisztériát, amely akkora durranássá tette Valóékat. Illetve rosszul fogalmazok: pontosan értettem, miért lehet a zenekart jól eladni, azt azonban ma is tartom, hogy a metal magazinokban is bő kézzel szórt kilenc-tíz pontokat, évlemeze címeket az égvilágon semmi nem indokolta. Ha most azzal jönnél, hogy „de az első lemez igen", félbe kell szakítsalak: nem, az sem. Olyan szinten legalábbis semmiképpen sem, amekkora hozsannázást kaptak érte. A dolog másik oldala pedig az, hogy akármennyire is volt az ezredfordulón kiscsajmágnes, örökös Sziget-fellépő, a csipkekesztyűs vámpírromantika felkent papsága a HIM, ma már igazából az égvilágon senkit sem érdekel, mi volt azelőtt, hiszen 1998 és 2000 a múlt ködébe vész, olyan régen volt, hogy talán igaz sem volt. Az egyetlen adekvát kérdés annyi, képesek-e olyat mutatni 2013-ban, ami jelentőségteljes.

Ha a saját rosszindulatomra hallgatok, természetesen azt vágom erre válaszként, hogy nem, ez viszont igazságtalan lenne. Noha Valo még mindig csak 37 éves lesz novemberben, a HIM viszonylag régi motorosnak számít a színtéren, a Tears On Tape pedig pont olyan, mint azt az ember egy hasonló korú, hasonló hosszúságú diszkográfiával rendelkező zenekartól várná. Hozza a kötelező, megbízható paneleket, amelyeket mindannyian unalomig ismerünk, és ebben nagyjából ki is merül a műsor, viszont összességében van annyi rutin a dolog mögött, hogy a végeredmény így sem válik hallgathatatlanná. Ville előzetesen Roy Orbison és a Metallica nászát emlegette az új dalok kapcsán, amelyből inkább az előbbi köszön vissza például a Love Without Tears vagy az Into The Night búgós énekfrazírjai hallatán, de ez sem igazi újdonság náluk – összességében semmi olyat nem tudunk meg a HIM-ről a lemezről, amit eddig ne tudtunk volna betéve. Ez azonban éppen az említett bejáratottság miatt abszolút nem gond. Itt vannak régóta, a nevük, a logójuk és Ville feje is bejáratott brand, hová változtatnának ennyi év után, és főleg minek?

Attól persze az elhajlásmentesség ellenére is óvakodnék, hogy definitív HIM lemeznek tituláljam a Tears On Tape-et, ehhez ugyanis egyszerűen nem elég erősek a dalok. Viszont ez sem kell, hogy bárkit is „hát igen, ezek is mennyivel jobbak voltak régen!"-ezésre indítson, ugyanis egy szemmel sem találom gyengébbnek ezt a friss anyagot, mint annak idején például a Deep Shadows And Brilliant Highlightsot. Ami ugye elvileg a finnek fénykorában jelent meg... A tábor vágyait pedig bizonyosan kielégítik az olyan friss témák, mint a radírozós gitárokkal támadó, majd a verzékben részben visszaakusztikosodó All Lips Go Blue nyitás, az említett Love Without Tears (pláne, hogy itt még egy kellemesen sabbathos szólóbetét is figyel), a sajátos hangulatú I Will Be The End Of You, vagy a szolidan zakatolós gitárok tetejébe a szokásos melodrámát adagoló Drawn & Quartered. Nem is beszélve a W.L.S.T.D. doomos, még a Type O Negative-ot is felidéző darabjáról a vége felé, amely talán az egész eresztés legtetszetősebb darabja. Aki szereti őket, garantáltan szívesen hallgatja majd e dalokat, és ez így is van rendjén. De hogy új rajongókat nem fognak szerezni egyikkel sem, az holtbiztos.

Könnyű lenne megköpködni a HIM-et, pláne, hogy pár jól eltalált dal kivételével soha nem is kedveltem őket, de nem akarok elmenni ebbe az irányba, mert a hozzájuk hasonló cipőben topogó saját kedvenceimnél abszolút nem élem meg tragédiaként egy-egy efféle produkció megjelenését. Arról meg ugyebár senki sem tehet, hogy ők nem tartoznak ebbe a körbe... Szóval maradjunk annyiban, hogy a Tears On Tape egy soklemezes zenekar sokadik lemeze, ennek minden velejárójával együtt. Nem vált világot, semmilyen szempontból sem nevezhető fontosnak, sőt, a kívülállók számára kicsit unalmas, érdektelen is, arra viszont teljesen jó, hogy ennek örvén a zenekar ismét turnézhasson két-három évig. Tehát ha csíped a HIM-et, biztos találtál magadnak itt is pár kedvenc dalt, ha meg nem, garantáltan nem ez az album jelenti majd a vízválasztót.