A Dann Huff gitáros/énekes/stúdiós multitalentum alapította Giant alapműveket tett le az asztalra 1989-es Last Of The Runaways és 1992-es Time To Burn lemezeivel, személy szerint a valaha megjelent legjobb AOR / dallamos hard rock albumok között tartom számon ezeket. Igazán nagy sztárbanda ugyan nem lett belőlük – az első lemez idején inkább a Guns N' Roses-féle utcaibb vonal futott, a másodiknál meg már beütött Seattle és a grunge –, de a stílus hívei a mai napig könnyes szemekkel emlegetik ezeket az anyagokat.
2001-ben, a hasonszőrű bandák rehabilitálásának időszakában aztán a Giant is visszatért egy III című lemezzel, ami hozta az összes rájuk jellemző elemet, a dalokat tekintve azonban már nem tudott versenyre kelni az előzményekkel. Egy félig akusztikus élő anyag után ismét évekre csend lett körülöttük, de most megint itt vannak.
Nagyon vártam ezt az albumot, de némi kétkedés is vegyült a várakozásba, ennek pedig egy oka van: az amerikai country főváros, Nashville egyik legkeresettebb producerének számító Dann Huff (aki amúgy tényleg a komplett szakmával dolgozott már ilyen vagy olyan minőségben, Michael Jacksontól Whitney Houstonon át egészen a Megadeth-ig) teendői annyira bokrosak, hogy zenekari tagként nem tudott részt venni a munkában. Társszerzőként ugyan belefolyt a melóba több mint az anyag felénél, hangját azonban nélkülöznünk kell, és szenzációs gitárjátékát is mindössze két nótában villantja meg vendégként. Most mit mondjak erre? Mivel a Giant lelkét elsősorban ő adta, ez még akkor is furcsa így, ha David Huff dobos és Mike Brignardello basszusgitáros nem pelyhedző állú amatőrökkel pótolták vezérüket, hanem sokat látott veterán harcosokkal. A gitárnak a Wingerből ismert John Roth feszül neki, a mikrofont pedig az a Terry Brock ragadta magához, akit a Kansasből, a Seventh Keyből vagy Mike Slamer legutóbbi albumáról ismerhetnek a dallamrock-fanatikusok.
A lényeget mindjárt az elején szögezzük le: a Promise Land minőségébe nem lehet belekötni, a Giant továbbra is magas szintet hoz. Hajlamos vagyok azt mondani, hogy még több is a kiugró dal ezen a lemezen, mint a harmadikon volt, töltelék meg gyakorlatilag alig csúszott be. Az egyéniség azonban némileg csorbát szenvedett Dann nélkül. A nóták egy részében még így is összekeverhetetlen a feeling, a dallamvilág, a hangzás, a lemez egy része viszont inkább amolyan sima Frontiers-féle melodikus rockmuzsikát rejt, mintsem igazán gianteset. Ezek is jó dalok, de az a mágia nincs meg bennük, ami a mai napig felborzolja a karomon a szőrt, ha meghallgatom az első két albumot, és ettől sajnos nem tudok eltekinteni. Hogy Huffhoz közeli példával éljek, kicsit olyan hatást kelt ez az anyag, mintha egy olyan Megadeth lemezt hallgatnék, aminél Dave Mustaine csak a dalok egy részének megírásába folyt bele, de a feljátszásban, a végső formába öntésben már nem vett részt. Szóval hiába jó nagyon is a végeredmény, folyton ott motoszkál a fejemben egy hang, hogy még jobb, még védjegyszerűbb is lehetne, csak ahhoz itt kellene lennie valakinek, aki nincs itt...
Ettől eltekintve azonban az album végig magas színvonalú, boszorkányosan jól meghangszerelt dalokat rejt. A Last Of The Runaways 1989-ben kifejezetten modern megdörrenésű, friss felfogású lemeznek számított ezen a vonalon, de ma már a Giant sem újít a műfaji kereteken belül. Vagyis ne számíts olyan kísérletezősebb, előremutatóbb anyagra, mint amilyen mondjuk az utolsó Toto vagy a már említett Slamer lemez volt, itt alighanem az lehetett a cél, hogy Dann nélkül is bizonyítsák a banda életképességét. A Believer, a Promise Land, a személyes favorit Prisoner Of Love, a Two Worlds, a Plenty Of Love vagy a Complicated Man hallatán nincs is kérdés azt illetően, van-e helye a mai melodikus mezőnyben a Giantnek, teljesen egyértelmű az igenlő válasz. Roth játéka talán nem olyan egyedi, mint Danné, de már a Wingerben is elég alaposan letette a névjegyét, így aztán nem meglepő, hogy a gitármunka fantasztikus. Terry Brock is hibátlanul hozza a néhol szimplának tűnő, de valójában nagyon is fifikás dallamokat, itt vannak a várt megavokálok, és a legjobb pillanatokban az a visszafogott, mégis adrenalinnal robbanásig töltött hangulat is áthatja a lemezt, ami többek között annyira emlékezetessé tette a korai darabokat. Az ízléses borító méltó folytatója a hármas albumon megkezdett hagyományoknak, és szépen, arányosan, telten is szól a lemez.
Nagy probléma tehát nincs, vérprofi muzsikusok vérprofi munkája a negyedik Giant nekifutás. A csapat őszinte rajongójaként egyelőre még kicsit barátkoznom kell azzal, hogy Dann Huff nélkül játszanak, kizárólag ezért nem is adok magasabb pontszámot. De azért ne lepődj meg túlságosan, ha az évvégi húszas listámon viszontlátod majd a Promise Landet, mert lehet, hogy addigra a most még átlagosabbnak tűnő részletek is a helyükre kerülnek.
