Shock!

október 01.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Down: III: Over The Under

Öt év telt el a kettes Down lemez megjelenése óta, és nem mondhatni, hogy eseménytelenül rohant volna el az idő New Orleans legnagyobbjainak feje felett. Miközben a méltán legendás NOLA debüt fanatikus hívei vérre menő küzdelmeket folytattak azt illetően, vajon méltó folytatás-e az A Bustle In Your Hedgerow, a csapat lefutotta a saját kis köreit, és ismét szétszéledtek.

megjelenés:
2007
kiadó:
Roadrunner / CLS
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 28 Szavazat )

A Pantera sztori végére szép lassan pont került, Phil Anselmo minden addiginál mélyebben merült bele az önpusztítás mocsarába, aztán 2004 decemberében egy tragikus estén egy elmebeteg végzett Dimebag Darrellel, egy sor dolgot örökre megváltoztatva tettével. Háromnegyed évvel később a Down szülővárosa tulajdonképpen elpusztult a Katrina hurrikán tombolása következtében. Mindezek után senki sem lepődött volna meg, ha soha többé nem érkezik tőlük új anyag, de Anselmo, Pepper Keenan, Kirk Windstein, Rex Brown és Jimmy Bower végül megint összejöttek – nyilván lehetett ebben nem kevés terápiás jelleg is – , és most végre itt az Over The Under.

Simán borítékolható, hogy ez a hármas album is ugyanúgy örök vita tárgya lesz majd, mint az előző, de ez hasonló esetekben teljesen normális, még akkor is, ha újabb NOLA-erejű anyagot vagy pláne azt felülmúló kinyilatkoztatást várni szimplán hibás hozzáállás vagy csak vegytiszta sznobizmus. Az a lemez csak akkor és ott születhetett meg abban a formában, nála jobbat sem a Down, sem más nem lesz képes soha alkotni ebben a stílusban. Ha viszont ezen túlteszi magát az ember, szerintem nem nagyon csalódhat, beleértve ebbe akár azokat is, akik köpködni kezdtek a kettes lemez néhol kevésbé direkt, kalandozósabb megközelítése hallatán (ami szintén hibás és csőlátású hozzáállás, hiszen a Bustle mai füllel hallgatva is több mint óriási). Az Over The Under alapból valahol a két eddigi anyag között helyezkedik el: nincs olyan súlyos és arcbamászó, mint a NOLA volt, de direktebb és könnyebben befogadható, mint a Down II.

Az egyetlen és szinte mindenütt megemlített negatívum természetesen senkinek sem fogja elkerülni a figyelmét, aki nem olyan süket, mint az ágyú, ez pedig nem más, mint hogy az utóbbi 10 év legendásan egészséges életvitele alaposan rányomta a bélyegét Phil Anselmo hajdan bivalyerős torkára. Ami különösen érdekes, hogy a lemezen nyújtott teljesítménye nem is egyenletes ebből a szempontból: néhol nagyon megszenved egy-egy sorral, másutt viszont olyan erővel és vehemenciával hozza magát, hogy az embernek lúdbőrzik tőle a háta. A jellegzetes üvöltések mindenesetre szinte nyomtalanul eltűntek, ahol pedig mégis akad belőlük, ott egyből egyértelművé is válik, miért nem erőlteti őket Phil...

A nyitó Three Suns And One Star mindjárt pont az, amit várni lehet tőlük: egy olyan köpcös riff, ami csakis Kirk Windstein agyából pattanhatott ki, és egy erre épített vizibivalyként húzó, vadállat téma, ami egyből vicsorgó, léggitározó 15 évest varázsol az emberből. Nem tudok mit hozzáfűzni, nem is kell, legfeljebb annyit, hogy fogalmam sincs, mit vártak a Downtól azok, akiknek ez nem felel meg, és nagyüzemben fikázzák a lemezt a legkülönfélébb helyeken. A folytatásban érkező sűrű, morózus The Path, a baromi fogós, lendületes N.O.D. és a szintén védjegyszerű I Scream ugyanolyan méregerős nóták, mint az indítás, de a nagy sláger egyértelműen az On March The Saints, ami nálam akár a megtisztelő év dala címre is simán esélyes lehetne, ha agyalnék ilyesmiken. A King's X legjobb pillanatait idézően masszív, súlyos, ám kimondottan rockos húzású gitártémára Anselmo párját ritkítóan nagyívű, felkavaró dallamokat kanyarít. Hihetetlen pozitív energia rejlik ebben a nótában, egyértelmű koncertfavorit lesz majd.

A Pepper és Rex által összehozott Never Try egy kellemesen belazult bluesos, ősrockos téma, ami a kettes lemezre üt, ez az első kvázi pihenő az anyagon, és nagyon rendben van. A Mournban a Bustle album Dog Tired-jének riffje éled újjá egy gonosz, sötéten zakatoló formában, a szöveg pedig elég konkrétan utal vissza Dimebag halálára és az egész Pantera szituációra („I miss my second home"). Irgalmatlanul odavág, szintén a nagy csúcspontok közül való. A Beneath The Tides zenei szempontból könnyedebb húrokat penget, témája azonban a Katrina, így a súlyos hangulat itt is adott. A His Majesty The Desert egy amolyan Jail-meets-Odd Fellows Rest féle lassú, hangulatos hömpölygés, de nem bontják ki teljesen, inkább csak átvezetőként szolgál a Pillamydhez, ami Creeping Death-szerű gyilkos riffjével és a végén előkapott zsíros belassulással pusztán zeneileg talán a legintenzívebb dal a lemezen, mégis ez az egyetlen szám, amit ebben a formában biztosan nem tettem volna fel a végleges verzióra. Mindennek nagyon egyszerű oka van: Anselmo néhol olyan hamis benne, hogy az már-már Kurt Cobain-i mélységeket idéz. Ez a nóta egyébként már a netre először kikerült ótvar minőségű mp3-as kalózverzióban is másként szólt, mint a többi, és a gyári CD-n is kilóg egy kicsit az összképből – gyanítom, hogy teljesen élőben nyomhatták fel, de Warren Riker producernek itt kellett volna közbeszólnia és visszazavarnia Philt a süketszobába, hogy szépen énekeljen csak fel újra néhány sort. Tisztában vagyok vele, hogy ez itt a Down, vagyis maga a megtestesült doom/sludge pokol, nem pedig valami steril, entellektuel hangszermaszturbátor alakulat, de lemezen azért bizonyos szintek alá nem szabad lemenni.

Az énekes szerencsére rögtön kiköszörüli a csorbát: az In The Thrall Of It All egyszemélyes Anselmo szerzemény, riffje olyan, mintha összekevertek volna egy Hendrix és egy Iommi témát, de az énekdallamokat is nagyon odatette benne, nem is beszélve a szövegről. Mindig is kedveltem Anselmo sajátos sorait, de ebből a szempontból az Over The Under egy-két dala minden korábbinál személyesebbnek és lélekcsupaszítóbbnak tűnik, amiben persze semmi meglepő nincs azt követően, miken is ment keresztül az énekes az elmúlt években. A friss fotók, felvételek alapján mindenesetre úgy fest, a nehezén azért már túl van... A záró Nothing In Return (Walk Away) egy lassan építkező, hipnotikus, zeppelinesen epikus és felkavaró nóta, amiben Phil megint valami hátborzongatóan adja elő magát, tényleg mindent kihoz a torkából, amit csak lehet. Ez egy igazi mestermű, de a speciális kiadáshoz hozzácsapott bónusznóta Invest In Fear is több mint kellemes a maga még a szokásosnál is nyíltabban sabbathos felhangjaival.

Noha csak módjával van kedvem mást hallgatni, mióta megérkezett az Over The Under, sokáig vacilláltam, hogy megadjam-e a maximális pontszámot Anselmo mellééneklései miatt, de aztán belegondoltam, hogy ezt a lemezt nagy valószínűséggel még akkor is rendszeresen hallgatni fogom, amikor az idei termés 90 százalékára már nyomokban sem emlékszem majd. A Down ma is kivételes zenekar, és hacsak valami csoda nem történik, nálam simán biztosították az évvégi dobogós helyüket ezzel az albummal.

 

Hozzászólások 

 
+3 #2 GTJV82 2017-02-01 21:23
Érdekes, Phil hangjának hanyatlása nekem nem annyira tűnt fel, de lehet azért, mert már a Bustle... albumra is sokat romlott a hangja a NOLA-hoz képest.
Viszont zeneileg nekem jobban bejött, mint a túl kísérletező Bustle, ez valahogy tényleg befogadhatóbb.
10/10.
Idézet
 
 
+5 #1 Ric$ 2014-12-11 13:05
Hibátlan írás Ádám!
Szerintem ez a legjobb Down lemez, és a Mourn az abszolút csúcspont!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.