Shock!

május 26.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Corrosion Of Conformity: No Cross No Crown

coc_cA túl messzire nyúló árnyékokat többnyire lehetetlen átugrani, márpedig a C.O.C. esetében kétségtelenül ilyenről beszélünk. Tizenhárom év telt el az utolsó Pepper Keenannel készült lemez, az In The Arms Of God megjelenése óta, de azon ugye Reed Mullin már nem játszott, szóval ha a sokat látott raleigh-i csapat legklasszikusabb felállását vesszük alapul, tizennyolc év utáni visszatérést jelent a No Cross No Crown. A lecke ezek után adott, és nem is túl egyszerű, még azzal együtt sem, hogy új Deliverance-et nyilván csak a valóságtól teljesen elrugaszkodott arcok várnak tőlük. Én sem reménykedtem ilyesmiben, viszont a friss lemez ennek fényében sem hoz többet az alapjáratnál.

Pepper, Reed, Woody Weatherman és Mike Dean a nyilatkozatok szerint még annak ellenére sem agyalta igazán túl a visszatérést, hogy pontosan tudták, miféle elvárásoknak kell megfelelniük. Ez a hozzáállás önmagában dicséretes, viszont azt kell mondanom: spontaneitás ide, nyers-mocskos-varacskos stílus oda, ezt az albumot még érlelni kellett volna ahhoz, hogy igazán nagyot üssön. Kétségtelenül C.O.C. így is, amit hallunk, már a Novus Deus intró első gitárhangjai hallatán hátradől az ember, és elmosolyodik: hát igen, egyetlen másik csapat sem szól így. Aztán beindul a műsor, sorjáznak egymás után a nóták, és azon kapod magad, hogy nincs katarzis. Már elsőre sem volt, de ezt még betudtam annak, hogy majd szokom egy kicsit a cuccot, és később megérkezik a libabőr. De nem érkezett. És bőven van annyi rutinom, hogy bő egy hét ismerkedés után ki merjem mondani: most már nem is fog.

megjelenés:
2018
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 43 Szavazat )

Vagyis érdemben nem tudok sokkal többet elregélni az albumról annál, mint hogy igen, ez a Corrosion Of Conformity, megint itt vannak, játszanak. Nincsenek nagy gondok az anyaggal, csak éppen a No Cross No Crown – hogy ne szaladjunk nagyon vissza az időben – semmiben sem ugorja meg mondjuk a Stanton Moore-ral készült In The Arms Of God szintjét. Ahol szintén akadt pár kiugró téma, kicsivel több korrekt stílusgyakorlat, meg töltelékek is. Itt nagyjából ugyanerről beszélünk. Ha ez a négy ember együtt játszik, az már persze alapból hoz egy bizonyos szintet: Reed összekeverhetetlen dobolása, Mike finom basszusjátéka, Pepper és Woody gitármunkája önmagában is kedves a fülnek, ez tény. Még azzal együtt is, hogy Keenan hangja például nem a régi már, itt-ott határozottan erőtlenebbül, bizonytalanabbul szól, mint annak idején. Viszont hiába élvezem a hallottakat, amikor szól az anyag, ezzel együtt sem érzem úgy, hogy reggeltől estig pörgetni akarnám a lemezt. Megint csak a szokásos mantrámmal tudok előjönni: hiába száz százalékos C.O.C. a muzsika, ha egyszerűen nem elég izmosak a dalok.

Különösen furcsának tartom, hogy épp a kezdés – örülj: az A oldal – alatt köhögősebb a motor. Az első néhány dal kis túlzással úgy rohan el az ember mellett, hogy még köszönni sincs idő nekik, ahhoz meg nem elég karakteresek, hogy utánuk rohanj. Beleértve ebbe a két előzetes számot és a klipdalt is... Bár kétségtelen, hogy a Cast The First Stone feelinges szólóbetétje nyomokban azért felvillantja a régi szép idők fogásait. De az erősebb témák igazából a lemez második felében sorakoznak. Számomra ezek közül is a Nothing Left To Say poros, érzelemgazdag hat és fél perce jelenti a csúcspontot, ahol a banda olyan dalainak hangulata éled újjá, mint a Goodbye Windows vagy a 13 Angels, a finom verzetéma kiindulópontja meg alighanem a Sabbath Solitude-ja lehetett. Vagyis nagyon jellegzetes, C.O.C.-féle epikus power/líráról beszélünk, amely alighanem mindenkit telibe kap majd, aki csak valaha is szerette őket. Az amúgy elég masszív, tüskés A Quest To Believe (A Call To The Void)-ra és szépen megfogalmazott, refrénszerűen alkalmazott gitárrészeire ugyanez áll, ez is igazi csúcspont. Bejön a Forgive Me lendületes, döngetős southern metal'n'rollja, de az Old Disaster vagy az E.L.M. súlyosabb groove-ossága, netán a záró Queen-feldolgozás, a Son And Daughter ősmetalja is meggyőzőbb a már említett felvezető tételeknél.

A címadóban az egyik korábban felbukkanó instru átvezetést bontják ki, itt kicsit olyan a feeling, mintha valaki a Wherever I May Roam alaptémáját akarta volna áthangszerelni Morricone stílusába, Pepper meg lidércesen suttog-szaval-játszik a hangjával – nem rossz a végeredmény, de kicsit befejezetlennek tűnik. Sajnos nem egyedüliként... A totál felesleges üresjáratok között a furcsán gajdolós kórusú Little Man viszi a prímet, amit lazán le lehetett volna hagyni az anyagról, akárcsak a hagyománytisztelő, de az összképhez voltaképpen semmit hozzá nem tevő kis átvezetéseket is. Amúgy sem lett volna hülyeség kicsit rövidíteni az albumon, mert ugyanúgy elnyújtják, mint az In The Arms Of Godot. A Deliverance, de még a Wiseblood esetében sem éreztem hosszúnak a majdnem egy órát karcoló játékidőt, itt viszont egyértelműen nem tudják végig kellő tartalommal megtölteni az 57 percet.

Rossznak azért persze semmiképpen sem nevezném a No Cross No Crownt, az előző két, trióban készített mű aranyos, de dalhiányos jellegéhez képest például mindenképpen előrelépést jelent, azokat sajnos nem igazán tudtam megkedvelni. Viszont most sem tudom mire vélni azokat a hozsannázó, a csapatot magukból kivetkőzve istenítő értékeléseket, amik főleg amerikai metaloldalakon jelennek meg sorra a lemezről. Pedig hiba (és sajnos én is beleestem már nem egyszer), ha automatikusan térdre esünk egy meghatározó zenekar legendáriuma előtt, és nem azt nézzük, mit hoztak magukkal, hanem a dicső múltat meg az emlékeinket pontozzuk. Szó se róla, nálam is a középsulis évek soundtrackjének alapvető részét jelentette a Corrosion, a mai napig imádom a régi lemezeiket, és azokat az albumokat bizony az idő vasfoga sem kezdte ki. Ez a mostani viszont már a jelenben sem tűnik megkerülhetetlennek, pedig ahogy említettem, tényleg nem vártam tőlük új Deliverance-et. És igen, a fanboy énem végső soron adhatna akár nyolcast is, de ezúttal nem szeretnék belesétálni ugyanabba a csapdába, mint a 2005-ös anyagnál, amelyről már a kritika megírása után pár hónappal is úgy gondoltam, hogy bőven elég lett volna neki eggyel kevesebb is. Mivel ez az album nagyjából az In The Arms Of Goddal focizik egy ligában a diszkográfiából, reálisan nézve elég lesz rá egy hetes. Viszont állati jó lenne, ha valaki elhozná őket Magyarországra ebben a felállásban.

 

Hozzászólások 

 
+1 #27 GTJV82 2018-07-04 19:27
Hát, nekem úgy tűnik, mintha picit összecsapott lenne.. tényleg úgy átrohan a lemez emberen, és valahogy kevés a kapaszkodó benne.
Valahogy a sok acsarkodás között eltűntek a refrének....
Abszolút korrekt a 7 pont sajnos.
Idézet
 
 
-2 #26 Equinox 2018-02-03 20:59
Csalódás nem volt, mivel nem tudtam, mit várjak. De nekem a trióban készült, szar énekkel (Mike) készült névadó lemez jobban tetszik mint ez. ha CoC kell, még mindig Blind, Deliverance, Wise-hoz nyúlok, nagynéha In the Arms. Ezen ez az új se változtatott.

kelleme,s hallgatható, a véresszájú csalódásozók is túloznak, és azok is, akik klasszikusként emlegetik (ez a kisebbség). Olyan jóféle 6-7-es ez nálam.
Idézet
 
 
-4 #25 NOLA 2018-01-22 13:04
Nagyon vártam ezt az albumot, és nagyon orulok, hogy újra egyutt nyomják a "veteránok", de akárhogyis, muszály vagyok egyet érteni a kritikával.
Ez egy "jókis" album, de semmi tobb..., annak viszont nagyon is az (jókisalbum) :-)
Nekem amúgy egy nagy problémám van a dalokkal, mégpedig az, hogy Pepper "elfelejtett" énekelni. Soha nem volt az a nagy dalospacsirta, de a régi dalok tele voltak elsore megjegyezheto dallamokkal, refrénekkel..., itt jóformán végig kiabálja az egész albumot, ugyanúgy mint az In the Arms of God-on is.
Mindenki szidja az America's Volume Dealer-t, pedig szerintem azon az albumon nagyon is karakteres, fasza southern "slágerek" (Congratulation s Song, Diablo Blvd, Zippo, Who's got the fire) sorakoztak egymás után, itt semmi olyat nem hallok.
Naaa..., a lényeg a lényeg, sokat fogom még porgetni mostanában ezt az albumot, de én sem hiszem már, hogy változna a véleményem.
Egy koncert viszont NAAAGYON fasza lenne :-)
Jaaa..., amugy nekem a Little Man-el nincs semmi bajom..., abban legalább mintha akarna lenni valami refrén féleség :-)
Idézet
 
 
#24 Mano de Mono 2018-01-20 17:16
Ez a lemez közepes. Szeretném szeretni de nem megy pedig a Wiseblood óta hallgatok CoCt.
Idézet
 
 
+1 #23 notreadam 2018-01-20 12:52
Ezt még emészteni kell, eddig én is laposnak érzem, de hátha.
Idézet
 
 
+15 #22 drughi 2018-01-20 12:28
Kicst úgy érzem mint ha erős fásultság lett volna úrrá a közegen. Újra a "nem elég erős dalok" című történet pedig szerintem nem félig üres a pohár hanem inkább félig tele van. NYILVÁN nem lehet még egy Deliverance/Wiseblood atombombát várni, amit amugy respektálok hogy direkt elakartatok kerülni és objektíven tekinteni a dalokra de azért most igen igen fasza számokat irtak. De "csak" simán nagyon jó dalokat, nem a klasszikusokkal felérő zsenialitásokat . Ez tény. Kis részben egyet is értek azzal hogy kicsit lapos az anyag de talán amiatt mert hangulatfüggő a dolog. Hosszú a lemez és túl sok a jóból ha nem konföderációs zászlóval a hátadon ülsz le meghallgatni. De ennyi az egyetlen "bűne". Viszont ha végigveszem a dalokat mindegyikben jön folyamatosan egy kurvajó riff vagy döngölés, egy nagyon jó ének rész és bizony sokat számit ám az is hogy Pepper barátunk nem a régi - de így is iszonyú királyul tolja, szóval abszolút nincs hiányérzetem. Mindegyik dalnak megvan a karaktere, pl a negativan kiemelt Little Manban is, az a szóló ahogy kezd mekkora feel atyaég, aztán a magyarázós verze és végül az iszonyú király kórus majd vissza megint a überhangulatos ultratipikus southern szólózásba... Nem tudom ebben mi a kifogásolni való. :) Maximum annyi hogy ez rutinszerű, már hallottuk tőlük. Vagy ott van az Old Disaster, simán ráférne minőségben is a Wisebloodra, annyira az a lemez az a szám. Aztán utána az E.L.M. meg már tiszta Deliverance de végigvehetném az egész lemezt számonként, pl a címadót ami egy istentelen hangulatos katarzis élmény... Még ott vannak az átkötő számok, lehet hogy istenkáromlás amit mondok de kohézió szempontjábol jobbak is mint a Delivernacen lévők, ha más nem hangulatilag biztosan ütnek, semmi feleslegességet nem érzek rajtuk. Azt gondolom hogy túl van gondolva a történet, hagyni kell hogy hassanak a dalok, ha beszélhetünk olyanról hogy a nosztalgia szellemében túlpontozunk egy anyagot akkor szerintem arról is hogy a múlt tükrében valami olyasmit várunk el ami már nem hozható elő újra olyan minőségben. Nade: részemről az In The Arms Of Godnál mindenképpen sokkal jobb (na azon tényleg voltak üresjáratok) de ha az mondjuk 7 akkor az új anyag simán egy 8-as. Természetesen csak ha a 10/10-es klasszikusokhoz mérjük őket, mert a mai szintéren a No Cross No Crown egy isteni southern rock/metál kinyilatkoztatá s, hogy a COC visszatért és ők a kibaszott királyok. A turné meg alap hogy elérje magyarországot is! COC FKIN RULE! \m/
Idézet
 
 
+1 #21 III. Rambó János 2018-01-20 11:33
Idézet - III. Rambó János:
A Son and Daughter egy Queen feldolgozás.


Gondolom, az alternatív tények kedvelői minuszolták ezt a hozzászólást :D
Idézet
 
 
+24 #20 Draveczki-Ury Ádám 2018-01-20 06:35
Idézet - III. Rambó János:
A Son and Daughter egy Queen feldolgozás.

Én meg egy hülye vagyok. Párszor még agyaltam is, hogy honnan ismerős ennyire. Bocsánat, ez most kimondottan ciki volt, javítottam.
Idézet
 
 
+4 #19 III. Rambó János 2018-01-20 01:52
A Son and Daughter egy Queen feldolgozás.
Idézet
 
 
-9 #18 DéeL 2018-01-20 01:52
Voltam olyan hülye, hogy Deliverance-et vártam, nagyon nem az lett, de még egy Wiseblood sem. Nekem is uncsi sajnos, ettől függetlenül ezt a felállást bárhol, bármikor megnézném.
Idézet
 
 
-16 #17 imi 2018-01-19 22:20
Pedig Debrecen egyik fő COC-ialistája vagyok :D
Idézet
 
 
-18 #16 imi 2018-01-19 22:03
A 7 ponthoz is nagy jóindulat kell. Különben ha erre hetet adok, a Living Colourra tizenötöt.
Idézet
 
 
#15 Venomádi 2018-01-19 16:42
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Venomádi:
A borító nagyon megölt. A színei kurvajók. Tudjuk, könyvet ne a borítójáról... de tuti nem gáz ez a lemez.

Nem tudom, ezt nekem szántad-e vagy sem, de ilyet nem is írtam. Egyáltalán nem gáz, simán elszólogat. De NEKEM nem több ennél, pedig rajongó vagyok.


Természetesen nem. Inkább az olyanoknak, akik csalódásként írták le. Nemcsak itt kommentben, máshol is.
Idézet
 
 
-2 #14 pumpika666 2018-01-19 16:41
Idézet - CChutney:
Kb. 45 percre meghúzva, a gyengébb dalok kiszórásával simán mehetett volna rá a nyolcas. A világot akkor sem váltaná meg, de ez így tényleg kicsit gyenge.
Nehéz ügy amúgy, nekem pl. a Down is egyre érdektelenebb, pedig itt is nagyon szerette mindenki mindkét EP-t, lehet, a fiatalkori emlékekkel szemben egyetlen visszatérő albumnak sincs sok esélye.

1enlőre még csak mp3-ban fülelem és ugyanez a véleményem: túl hosszú lett a lemez, sokáig 1ben hallgatva fárasztó kicsit
a 2 down ep-nek is nem kicsit jót tett a fél óra körüli játékidő, relative gyorsan lepörög, nem fárasztja az ember fülét, agyát olyan szinten, mintha 55-60 percig ordibálna phil bátyó a füledbe, de azért azok sem zseni anyagok
nagyon sok zenésznek tudni kéne megállni a dalírással, ill. lemezre vitelükkel, ink 6-7 kiváló nóta, mint 10-14 dal, amik közül ki kell csipegetni a jókat, a többit meg ott kerülgeted, mint [email protected] a parkban séta közben :)
Idézet
 
 
-2 #13 CChutney 2018-01-19 16:12
Kb. 45 percre meghúzva, a gyengébb dalok kiszórásával simán mehetett volna rá a nyolcas. A világot akkor sem váltaná meg, de ez így tényleg kicsit gyenge.
Nehéz ügy amúgy, nekem pl. a Down is egyre érdektelenebb, pedig itt is nagyon szerette mindenki mindkét EP-t, lehet, a fiatalkori emlékekkel szemben egyetlen visszatérő albumnak sincs sok esélye.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.