Shock!

szeptember 27.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Chickenfoot: Chickenfoot

A Chickenfoot nemcsak amolyan kvázi-szupergroup, amire a kiadó sütötte rá ezt a csalogató bélyeget, hanem tényleg az, hiszen a vidám, bár cseppet szerencsétlen elnevezés Sammy Hagart, Joe Satrianit, Michael Anthonyt és Chad Smith-t rejti. Kell ehhez a névsorhoz bármi extra magyarázat? Ha igen, nagyon fiatal lehetsz, vagy szimplán rossz helyen jársz...

megjelenés:
2009
kiadó:
Edel / Warner
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Jó előre érdemes leszögezni, hogy a Chickenfoot nem a Sammy-korszakos Van Halen folytatása, bár néhány dal ebbe az irányba mutat. Nem is Satriani-féle gitárbűvölős zenészrock ez, bár a virtuóz tudás minden pillanatban egyértelmű, és egyetlen hangból is megállapítható, kik játszanak. És természetesen nem is Red Hot Chili Peppers-féle funkos muzsikát nyomnak, bár a végeredmény nem nélkülözi ezeket az elemeket sem. Ha össze kellene foglalnom az új projekt velejét, valószínűleg azt mondanám, amolyan jammelős feelingrockot csináltak a nagyágyúk. Tipikusan olyan a zene, amit csakis sokat látott, rutinos veteránok képesek játszani, akik tisztában vannak vele, hogy már az égvilágon semmit sem kell bizonyítaniuk, egyszerűen csak rengeteg albummal és turnéval a hátuk mögött is imádnak zenélni. Magyarra fordítva ez azt is jelenti, hogy Sammy, Joe, Mike és Chad az égvilágon semmiféle rajongói elvárással nem törődtek a dalszerzéskor, tehát nem biztos, hogy előzetesen feltétlenül arra számítasz, amit kapsz tőlük.

Ismerős ízek ugyanakkor dögivel akadnak itt. A lemez például helyből úgy indul az Avenida Revolucionnel, mintha csak a soha meg nem jelent Balance után esedékes Van Hagar lemezt hallanánk: nemcsak az izgalmas gitár- és énekdallamok, érdekesen forgó-pulzáló ritmusok mutatnak ebbe az irányba, hanem maga a megszólalás is. Satriani nyilván másképp penget, mint Eddie Van Halen, de itt még ezen a téren sem olyan vészes a differencia. A dal mindenesetre nagyon jó, beül a füledbe és nem hagy nyugodni. Ugyanezt az iskolát képviseli a fogós groove-ra alapuló, nyifogós gitártémával felvértezett Oh Yeah is, ahol Sammy megint varázslatosan jó melódiákat hoz a verzékben, és a lüktető tempójú Down The Drain refrénje hallatán sem nehéz felidézni a Van Halen vonatkozó korszakát. Nem tagadom, baromi jólesnek a fülemnek ezek a témák, nekem ugyanis mérhetetlenül hiányzik a nagy csapat, és a mai napig nem értem, miért kellett annak idején tönkrevágni valami etalonszerűt egyik pillanatról a másikra. De vélhetően Sammy és Mike is valahogy így vannak ezzel...

A fentiek mellett azonban vannak egészen más típusú nóták is. Mindjárt az első kliptéma Soap On A Rope egy szaggatott alapokra épülő, húzós rock'n'roll, igazi amerikai országúti feelingzene irgalmatlanul bivaly megszólalással, de a countrys pengetéssel indító Sexy Little Thing és a hasonló iskolát képviselő Runnin' Out is ideális autóvezetős himnuszok. Csak éppen nagyon másként, mint a Van Halen-szerű szerzemények, még Sammy védjegyszerű hangja és Anthony szintén nagyon jellegzetes háttérvokáljai ellenére is... Hihetetlen egyébként, hogy Hagar torka mennyire nem kopott meg a 62 év dacára sem, hátborzongató ráspolyossága és vidám, derűs előadásmódja egyaránt a régi.

Satrianit szintén nem lehet eleget dicsérni, de nem különféle szobagitárosok szemét megüvegesítő, lejátszhatatlan futamok miatt: Joe nagysága éppen abban rejlik, hogy a hozzá hasonló abszolút felsőkategóriás muzsikusok jelentős részével szemben képes magát alárendelni az egységes hangulatnak. Vagyis a Chickenfootban elsődlegesen nem újító gitárhősként van jelen, hanem a zenekar egyik tagjaként, akit történetesen újító gitárhős is egyben... Nem is az egyes riffek, szólók a borzongatóak itt elsősorban, hanem az, ahogy lefog, kitart, megnyújtogat egy-egy hangot. Érdekes módon a legsatrianisabb dal talán éppen az egyetlen líra, az egyébként nagyon szép és finom Learning To Fall, de a pörgős, rííívarííívázós Get It Up is Joe keze nyomát viseli magán a leginkább. A lemez csúcspontja ugyanakkor egyértelműen a záró Future In The Past, ahol a lírai bevezetésből hátborzongató, kis klimpírozással alázengetett zsíros funktémák fejlődnek ki, Sammy pedig ismét mágikus dallamokat illeszt az alapokra. Ami a további részleteket illeti, Chad Smith húzós dobolása überelhetetlen ezen a vonalon – nem véletlenül ragaszkodik hozzá annyira Glenn Hughes is az utóbbi időkben a lemezeken –, az album hangzása pedig szavakkal leírhatatlan, természetesség és erőteljesség tekintetében talán a tavalyi Extreme-hez tudnám leginkább hasonlítani. Berakod, és egyből úgy érzed, mintha ott állnának körülötted a szobában.

Nem korszakalkotó ez a lemez, nem kell tőle a rockzene forradalmát várni, de baromi jól esik hallgatni, különösen így nyáron. It's only rock'n'roll but I like it... És mivel minden várakozást felülmúlva a Billboard-lista negyedik helyén kezdtek vele, még akármi kifejlődhet ebből az egészből.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.