Shock!

július 06.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Carpenter Brut: Leather Terror

carpenterbrut_cKevés lemezt hallgattam annyit az utóbbi években, mint (a) Carpenter Brut Leather Teethjét. A művésznév mögött rejtőző Franck Hueso olyan tökéletes mesterművet tett le az asztalra négy évvel ezelőtt, amiről már akkor is tudni lehetett, hogy nehéz lesz rá gombot varrnia. Nagyon okosan nem is akarta megpróbálni: a tematikailag is az előző album folytatását jelentő Leather Terror némileg más irányt vesz, és úgy viszi tovább a sorozatgyilkossá váló srác sztoriját, hogy hangulatilag és a zene egészét tekintve is önálló arcéle van.

Ami az első és legfontosabb: nem kizárólagosan ugyan, de a Leather Terror összességében – már a koncepcióból is következően – az eddigi legmetálosabb, legsúlyosabb, legsötétebb Carpenter Brut-lemez. Az intró után robbanó, kalapáló gépdobokkal és súlyosan elszállt, zsigerforgató szintetizátoros fortyogással operáló Straight Outta Hell esetében például akkor sincs kérdés, ha egyébként egy hang gitár sem szólal meg benne, mint ahogy az anyag egészén sem. A dal építkezésén pedig természetesen nem lehet fogást találni.

megjelenés:
2022
kiadó:
No Quarter Prod / Virgin
pontszám:
9,5 /10

Szerinted hány pont?
( 15 Szavazat )

A leggyorsabban persze az énekes dalokkal lehet most is összehaverkodni, és ezen a téren megint csak felsőfokban tudok beszélni Hueso dalszerzői vénájáról. A synthwave-színtéren igen jól ismert Gunshippel megerősített The Widow Maker pulzáló-pumpáló elektro-rockja is gyorsan a fülbe ragad, az igazi sláger azonban az elsőként megismert Imaginary Fire, ami nálam eddig csont nélkül az év dala. Greg Puciatót eleve nagyon bírom, és a The Dillinger Escape Plan volt frontemberével közösen olyan fajsúlyos, érzelmekkel csordultig telített himnuszt alkotott Hueso, amit egyszerűen muszáj ismétlőre állítani. A dal húzása, megtisztító ereje jóformán páratlan, Greg végig hatalmasakat énekel (a mindig a legjobbkor, gyilkosan megnyomott ordításokról nem is beszélve), és a szöveg is telitalálat. Kénytelen vagyok magamat ismételni: hiába nincs benne gitár, ez a szám izmosabb rockzene, mint a mai felhozatal jelentős része. Kábé ennyit a műfaji skatulyákról meg a kényszeres címkézésről... Tulajdonképpen csodaszámba megy, hogy ha egyvégtében hallgatjuk a lemezt, még egy ekkora mestermű után sem indulunk meg lefelé. Igaz, ehhez a már fix partnernek tekintett Garmra volt szükség. Az Ulver agytrösztje ismét úgy fakaszt könnyeket az elképesztően ragadós Good Night, Goodbye-ban, ahogy csak ő tud – egy komplett Carpenter Brut-lemezt vele a mikrofonnál, de azonnal!

A folytatásban pedig szó szerint végigzongorázunk mindenen, ami csak carpenterbrutos. A Day Stalker, a Night Prowler és a Color Me Blood védjegyszerűen stroboszkópos darkwave-outrun-rock-metál-akármilyen hibrid kalapálása a Trilogy lemezt idézi, bár a középsőben nem kevés Jilted Generation-korszakos Prodigyt is érzek. Ezek közé remek hangulati érzékkel illeszkedik a Lipstick Masquerade '80-as évekbeli, mézédes diszkóslágere, amitől még Giorgio Moroder vagy Michael Cretu is elmorzsolna egy könnycseppet, míg a korabeli Sandra alighanem féltékenyen feszengene az itt hallható énekesnő, Persha előadásmódja hallatán. Az avantgarde-atmoszférikus üdvöske, Sylvaine a skála másik szakaszát képviseli a leülősebb, sötétebb, de azért a végére így is popos ragadósságig fejlődő, szépen felépített Stabat Materben, a fináléban pedig ismét sikerült igen jelentőségteljeset gurítani. A Paradisi Gloria azzal a bizonyos jellegzetes kimértebb, sötéten elborult, szintén Carpenter Brut-védjegynek számító húzással vezeti fel a címadót. Utóbbiban a Tribulation frontembere, Johannes Andersson vendégbömböl, és a végeredmény nagyjából olyan, mint amilyennek ennek alapján elképzeled: egy kifejezetten rockos húzású death/black-darab szintetizátorokkal előadva, ahol a dús szintitémákkal alábúgatott szakaszok körülbelül két hallgatás után beülnek a fülbe. Jonkát a Tribulation kapcsán sem feltétlenül szokás külön méltatni, holott bőven megérdemelné. Ez a hörögve éneklés – vagy énekelve hörgés – külön tudomány, ő pedig nagy mester benne...

Adtam pár hét hallgatást ennek a lemeznek épp a Leather Teeth rám gyakorolt hatása után, és ugyan határozottan úgy érzem, hogy a 2018-as lemez azért erősebb volt egy hangyányival (a pontszámomban ezt juttattam kifejezésre), igazából a Leather Terrort sem nagyon tudom kirobbantani a lejátszóból. Kicsit más, mint elődje, de a maga nemében szintén perfekt munka, üresjáratok nélkül, szóval nem kérdés, hogy az év egyik nagy favoritja nálam, és biztosra veszem, hogy sokan csak most döbbennek majd rá erre az egészre. És persze jó lenne élőben is újból megtapasztalni az élményt...

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.