Shock!

szeptember 21.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Boston: Life, Love & Hope

1004bostonTom Scholz az amerikai rockszakma egyik megfejthetetlen rejtélye: a maximalizmus megszállottjaként nem csak néhány elképesztő sikerű, meghatározó slágerekkel teli AOR lemezt készített az elmúlt negyven év folyamán, de a stúdiótechnika szempontjából is úttörőnek számított a '70-es és a '80-as években. Aztán hosszabb távon pont a beteges aprólékosság bizonyult a gyengéjének: míg az első időszakban nagyban hozzájárult a Boston mítoszához ez a hozzáállás, illetve a harmadik, majd a negyedik lemez előtt eltelt irreálisan hosszú idő, később a világ egyértelműen túllépett Scholzon. A Boston ma már elsősorban a régi dicsőség miatt számít névnek, és ugyan Tom ezúttal még magához képest is rekordidőt, tizenegy évet várt a legutóbbi Corporate America lemez óta, megkockáztathatjuk, hogy a tavaly év végén kiadott Life, Love & Hope-ot már senki sem várta tűkön ülve.

megjelenés:
2013
kiadó:
Frontiers
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

Mindez egyébként jó is, mert ezen az anyagon semmi olyat nem hallani, ami megindokolta volna, miért kellett ennyit kotlani rajta. Zeneileg sem tartalmaz különösebb érdekességeket, de ezt végső soron el tudom fogadni: hiába járnak még csak a hatodik albumnál, akkor is 1976-ban alakult bandáról beszélünk, Scholz márciusban már 67 éves lesz, szóval hülyeség is lenne tőle világmegváltást várni (főleg, hogy már a Corporate America is erőteljes színvonalcsökkenést mutatott közvetlen elődjéhez, a Walk Onhoz képest). Az azonban egyenesen sokkoló, hogy a korábban a csilivili soundok, izgalmas megszólalási megoldások mestereként ismert zenész képes volt kiadni a keze közül egy kimondottan olcsó, igénytelen benyomást keltő, mondjuk ki nyugodtan: szar hangzású albumot. És ismétlem, itt most nem valami jelentéktelen Frontiers-féle stúdióprojektről beszélünk, ahol két-három szemétdombról előásott '80-as évek-beli tucat hajmetalos muzsikus dolgozik tét nélkül, hanem a Bostonról, a hi-tech AOR tökéletesség egyik örök csimborazzójáról... Ehhez képest az anyag megszólalása erőtlen, dinamikátlan és nem is egységes, ennyire béna, természetellenes dobgéphangzást pedig körülbelül harminc évvel ezelőtti diszkóslágerekben hallhat az ember, és már akkor is megbocsáthatatlan volt. Komolyan mondom, a '76-os első lemez klasszisokkal ütősebben szól ennél az újnál... Tom, hová tetted azokat a világhíres füleidet?

Ahogy fentebb már utaltam rá, maga a zene sajnos szintén nem indokolja a nagy lelkesedést. Ugyan Scholz felpakolt a lemezre pár dalt az eredeti frontemberrel, a 2007-ben elhunyt Brad Delppel, de ezek egy része már szerepelt a Corporate Americán is, másrészt ugyanolyan ótvar módon szólnak, mint a többi téma. Arról meg már nem is beszélek, hogy a Didn't Mean To Fall In Love teljesen nyíltan a banda emblematikus More Than A Feeling megaslágerének újraírása, csak éppen gyengébb formában. Valahol komikus, hogy még így is ez az album talán legjobb száma... Mert bizony énekeljen Delp helyett Tommy DeCarlo, David Victor, Kimberly Dahme vagy akár maga Scholz, a nóták többsége menthetetlenül jellegtelen és középszerű. Bostonnak persze Boston a zene, mérföldekről felismerhető a dallamvilág, és egyébként mindegyikben felbukkannak jó dallamok, hangszerelési megoldások, amelyekből lejön, hogy Scholz még mindig tud, ha akar. De hogy az itt szereplő számok még a Boston kislemezek B-oldalára sem kerülhettek volna fel a '70-es vagy a '80-as években, sőt, az említett Walk On idejében sem, az hétszentség. A béna hangzást is tekintetbe véve szakasztott olyan benyomást kelt az album, mintha egy kiadatlan demókból álló gyűjteményt hallgatnánk.

Nehéz mit mondani, amikor egy ilyen legendás csapat áll elő a névhez nem igazán méltó produkcióval, hiszen az ember önkéntelenül nézi a múltat is, és nem pontozza le könnyen a régi idők egyik nagy alakját. Azt viszont egyértelműen látni kell, hogy a Boston ideje végleg elmúlt. Nem tudom, Tom tempója mellett belefér-e még egy album a zenekar karrierjébe, de én annyira már nem is erőltetném ezt. Pláne, hogy az első négy albumával annyit keresett, amiből még a dédunokái is vígan elélnek majd...

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.