Shock!

március 28.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Black Sabbath: 13

blacksabbath_cSokáig egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy az úgymond igazi Black Sabbath új lemezt készítsen. Boldog voltam, amikor a '90-es évek második felében annyi év után végre ismét egymásra talált Ozzy Osbourne, Tony Iommi és Geezer Butler, még jobban, amikor kicsit később az első körből kényszerből kimaradt Bill Ward is képes volt hozzájuk csatlakozni, akkor meg pláne, amikor Budapesten is megnézhettük őket épp tizenöt évvel ezelőtt (igaz, Vinny Appice-szel a doboknál). Rituálisan agyonhallgattam a Reunion koncertlemezt, és egyáltalán, mindig jó érzéssel vettem tudomásul, hogy jelen vannak, turnéznak, és főleg, hogy annyi év után elrendezték maguk között a vitás kérdéseket. Az viszont kicsit meredeknek tűnt, hogy ismét összetereljék őket, és megcsináljanak egy új albumot. Nézzünk szembe a tényekkel: a metal műfaj talán leghatalmasabb legendájáról van szó. Az a bizonyos első hat lemez olyan máig ható árnyékot vet, amin nemhogy túllépni lehetetlen, de még csak kitölteni is illúzió, hiszen egy teljes stílus és megszámlálhatatlan alirányzat köszönheti nekik a létét. Nem véletlen, hogy habár az évek során többször is nekiveselkedtek a vállalkozásnak, végül ilyen-olyan okokra hivatkozva mindig feladták a próbálkozásokat. A magam részéről – ahogy néztem, a többséggel egyetemben – a 2000-es évek elején belenyugodtam abba, hogy nem készül több Black Sabbath stúdióalbum.

megjelenés:
2013
kiadó:
Vertigo / Universal
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 173 Szavazat )

Ahogy mondtam, nem esett különösebben nehezemre elfogadni e tényt: habár bírtam az említett Reunion végére felrakott két stúdiódalt, a Psycho Mant és a Selling My Soult, illetve az Iommi – Osbourne – Ward kooperációban rögzített Who's Fooling Who-t a gitáros első szólólemezén, annak nem láttam volna sok értelmét, hogy az ős-Sabbath elkészítsen egy olyan albumot, amin Ozzy a szólólemezei stílusában énekel rá a későbbi (értsd: '70-es évek utáni) korszakok ízei és dalszerkesztési megoldásai által dominált alapokra. Mindezek fényében aztán én is furcsállottam, hogy amikor tavalyelőtt megérkeztek az első hírek a minden bizonnyal tényleg utolsó nagy nekibuzdulásról, azon vettem észre magam: kimondottan lázasan várom az új albumot, főleg, hogy a produceri székbe a világ egyik leghatalmasabb ős-sabbathistáját, Rick Rubint ültették. A furcsa szakállas ember hozzáállására jellemző, hogy annak idején, szűk negyedszázaddal ezelőtt még Ozzynak is a Sabbath egyik legjobb követője, a Trouble tagjaival akart lemezt íratni. Mi ez, ha nem eszményi kiindulópont?

A 13 persze így sem bizonyult könnyű szülésnek. Iommi limfómája jól ráhozta a szívbajt mindenkire, utána Bill Ward is kiesett a képből, végül, a finisben pedig az is kiderült, hogy Ozzy az utóbbi másfél évben ismét visszazuhant az alkoholizmus és a drogok vermébe. Ward hiánya persze sajnálatos, de nem csodálom, hogy nem akartak gyenge láncszemet maguk közé, márpedig Bill bizony folyamatosan kiszámíthatatlan faktornak számított az utóbbi két évtizedben (ma már kevesen emlékeznek rá, de az első lefixált újjáalakulás koporsójába is ő verte be 1993 környékén az utolsó szögeket teljesíthetetlen igényeivel, gyakorlatilag még azelőtt, hogy Costa Mesa után bármi érdemleges történhetett volna). Mindazonáltal ahogy mondani szokás, innen szép nyerni – és a Black Sabbath bizony ebből a reménytelennek tűnő helyzetből, a teljesíthetetlen elvárások közepette is nyert.

Az első és legfontosabb, hogy az új albumon tényleg az ős-Sabbathot halljuk. Hittem is meg nem is az előzetes nyilatkozatokat, hogy Ozzyék Rubin segítségével visszaástak a '60-as és a '70-es évek fordulójáig, de valóban így történt: az említett egyenesebb vonalú, hagyományosabb szerkezetű újkori dalokkal vagy mondjuk a Heaven & Hell The Devil You Know lemezével ellentétben ez itt tényleg a jammelős régi vonal. Hallatszik a dalokon, hogy nem 1971-et írunk, de az érzésvilág tényleg a négy évtizeddel ezelőttire hajaz, és ez már helyből olyasmi, amiben reménykedni sem mertem, hogy újra tudják teremteni. Bizonyos kritikákat, netes véleményeket olvasgatva ez persze helyből nincs ínyére mindenkinek, mint ahogy nyilván az említett hatalmas örökségnek sem lehet megfelelni: kicsit olyan „ha van rajta sapka, ha nincs" effektussal van dolgunk. Amennyiben azonban az ember képes túllépni az irreális elvárásokon és azon, hogy hozzá történetesen melyik korszak áll a legközelebb, a 13 olyan album, aminél jobbat gyakorlatilag biztosan nem készíthettek volna Iommiék a jelen helyzetben. De valószínűleg egyébként sem.

blacksabbathk_3c 

                     Út a tizenhármasig

1978. december 11. – Az új-mexikói Albuquerque-ben, a Never Say Die! turné zárókoncertjén utoljára áll egy színpadon a Black Sabbath klasszikus felállása, Ozzy Osbourne néhány hónappal később kikerül a zenekarból.

1985. július 13. – A Live Aid segélykoncert philadelphiai kiadásán, három dal (Children Of The Grave, Iron Man, Paranoid) erejéig ismét színpadra lép az eredeti felállás. Noha pletykák terjengenek egy esetleges fullos újjáalakulásról, Ozzy nem kívánja feladni sikeres szólókarrierjét, Tony Iommi pedig nagy erőkkel dolgozik első önálló albumán (amit aztán a kiadó nyomására végül mégis Black Sabbath featuring Tony Iommi néven kell kiadnia Seventh Star címen).

1992. november 15. – A kaliforniai Costa Mesában, Ozzy Osbourne hivatalos dupla búcsúkoncertjének második estéjén ismét színpadra lép az eredeti Black Sabbath felállás. A négy számból álló minikoncert egy hosszabb távú újjáalakulás kezdőpontjaként indul, ám a háttérben végül különböző üzleti nézeteltérések miatt a tagok és menedzsereik nem tudnak megegyezni a folytatásról, és miután Bill Ward még ezeken felül is teljesíthetetlen extra igényekkel áll elő, végül lefújják a tervet.

1997-1999 – 1997 márciusában bejelentik, hogy az első amerikai utazó OzzFest fesztiválturné Ozzy szólócsapata mellé társult főzenekara az eredeti Black Sabbath lesz. A felállás végül nem teljes, Bill Ward helyén különböző egyéb kötelezettségei miatt a Faith No More és Osbourne akkori ütőse, Mike Bordin dobol. Az első koncertre május 24-én kerül sor a virginiai Bristow-ban, és a júliusig tartó turné elképesztő siker az Egyesült Államokban. December 4-én és 5-én végre Bill Ward is visszatér társai mellé, és az ős-Sabbath két teltházas koncertet ad a birminghami NEC Arenában. Az olyannyira várt első teljes európai turné ugyanakkor ismét Ward nélkül fut le 1998 nyarán, miután a dobosnak egy szívroham miatt pihennie kell. A dobok mögött így a június 3-ai budapesti állomáson is Vinny Appice ül. Az év őszén kiadott, még Birminghamben rögzített Reunion dupla koncertlemez hatalmas siker, és két új stúdiódal (Psycho Man, Selling My Soul) is felkerül rá. Ward 1999 januárjában, az aktuális amerikai arénaturnéra tér vissza társaihoz. A csapat az év nyarán ismét headlinerként játszik az OzzFesten is. Ugyan az ekkori interjúkban rendszeresen szó esik egy esetleges új stúdióalbumról, érdemi előrelépés végül nem történik az ügyben.

2000-2010 – Tony Iommi 2000-es szólóalbumának Who’s Fooling Who című dalában Ozzy és Ward is felbukkan. 2001 tavaszán a zenekar Rick Rubin producerrel megkezdi egy új album elkészítését, ám miután nem elégedettek maradéktalanul a megírt anyaggal, felfüggesztik a munkát. A Sabbath csak 2004-ben tér vissza a koncertszínpadokra az amerikai OzzFesten, amit a következő évben újabb hatalmas sikerű OzzFest-körút és európai turné követ. 2007-ben Iommi és Butler Heaven & Hell néven ismét feléleszti a zenekar Ronnie James Dio-féle felállását, a dobok mögött Vinny Appice-szel. Ozzy többször is hangot ad nemtetszésének, majd 2009-ben, miközben a Heaven & Hell a The Devil You Know lemezen dolgozik, pert indít Iommi ellen a Black Sabbath névért. A felek csak nem sokkal Dio 2010. május 16-ai halála után állapodnak meg egymással.

2011-2012 – Az eredeti négyes némi előzetes lebegtetés és cáfolgatás után 2011. november 11-én bejelenti, hogy visszatér, és a turné mellett új lemezt is készít. A munkálatokat először a Tonynál diagnosztizált limfóma lassítja, majd üzleti nézeteltérések miatt Ward kihátrál a munkálatokból. A csapat Rick Rubin producerrel és a Rage Against The Machine-ből ismert Brad Wilkkel lát neki a munkának, 2012-ben összesen három koncertet adnak.

2013. június 10. – A boltokba kerül a Black Sabbath 13 albuma, az első teljes nagylemez, amelyen harmincöt éve először zenél együtt Tony Iommi, Ozzy Osbourne és Geezer Butler.

A nyolc dal kapcsán a fentieken túlmenően két jellemzőt emelhetünk ki. Az egyik, hogy az anyag még a Sabbath mércéjével mérve is extramód komornak, borongósnak tekinthető, ami a körülményeket tekintve egyáltalán nem meglepő. A másik, hogy noha a '70-es évek lemezein megszokott tekervényes szerkezetű, számos különböző részből álló hosszú, epikus megközelítésű dalok változatosak, összhatásában inkább középtempósan és lassan súlyos az anyag, csak ritkán csapnak a lovak közé. Mindjárt ólomsúlyú, végzetterhes riffeléssel, majd a névadó dal leplezetlen megidézésével indítanak az End Of The Beginningben, amiben később nyomokban a Children Of The Grave ízei is visszaköszönnek, a melodikus kiteljesedéssel záró nyolc perces monstrum azonban úgy tökéletes, ahogy van. Az elsőként klipesített God Is Dead? szintén nem habkönnyű darab, ez is igen nyomasztó a maga lidércesen vészes verzéivel. Ozzy a fénykort idéző módon ármánykodik, és a kimérten berobbanó refrén, majd a végkifejlet felé menet arra rácsavarodó zakatolósabb részek is mind-mind a Sabbath legsötétebb, legsúlyosabb korszakát idézik. Az első lélegzetvételt tulajdonképpen a harmadikként érkező Lonerben engedélyezik: ez egy szimplább megközelítésű, lüktetésében nem kicsit az N.I.B.-re emlékeztető szerzemény, amit aztán érdekes, belassulósan bontásos bridge-dzsel és zseniálisan eltalált ősrockos riffekkel bolondítanak meg. Mindenképpen csúcspont, nekem legalábbis ez az egyik kedvencem, és a régi nagy Sabbath lassúk (Planet Caravan, Solitude) nyomdokain született elszállós, nyugis Zeitgeist is roppant kellemes utána a fülnek.

Az Age Of Reason ezután ismét a zorall oldalt villantja fel, bár Iommi édesbúsan zokogó gitártémája és kifejtős, katartikus szólója azért más színeket is vegyít a matt éjfeketében menetelő riffek közé, Ozzy pedig az agyból kiirthatatlan dallamokkal járul hozzá a teljességhez. A dal építkezése és zárása egyenesen drámai, hatalmas íve van, nehéz lenne rá gombot varrni, így jó érzékkel Live Forever címmel ismét egy rövidebb, szimplább tétel követi. Utóbbi riffjei kerültek nyilvánosságra először a lemezről, az alaptéma itt egyértelműen a Hole In The Skyra üt, szövege pedig különös súlyt kap a tények ismeretében. Kellemes, de inkább csak átvezetés az Age Of Reason és a Damaged Soul között, ami újabb mestermű. Gonosz, sötéten depressziós részegségben dülöngélő, kifacsartan lassú heavy blues ez valami roppant ősi érzéssel, amit Ozzy nagyívű dallamai mellett a szorosan egymáshoz simuló gitár- és basszusfutamok dominálnak. A fájdalmasan beúszó szájharmonika már szinte tényleg csak hab a tortán, ahogy pedig a bő lére eresztett témázgatósdi végén még Iommi gitárjával is birokra kel, annak hallatán az ember tényleg 1970-ben érzi magát. Kolosszális szerzemény, az album talán legjobbja. A záró, a változatosság kedvéért ismét igen lidérces Dear Fatherrel már nem is sikerül rátromfolniuk, de ember legyen a talpán, aki a végén nem érez valami kiteljesedést, amikor az első lemez elejéről ismert esőhangokkal fejezik be. Bezárul a kör - ennek egyszerűen így kell lennie.

Az egyéni teljesítményeket illetően elsőként amiatt jár a kalapemelés Rubinnak, hogy ki tudta hozni Ozzyból a kihozhatatlannak tűnőt. Miközben az énekes valódi hangja egynémely késői szólólemezen gyakorlatilag alig hallatszik a gépi effektrengeteg alatt, itt egyrészt nem akartak vele mindenáron olyan témákat eldaloltatni, amikre már negyven évvel ezelőtt is képtelen lett volna, másrészt megspórolták az illúzió- és feelingromboló túldigitalizálást is. Nem féltem tőle, hogy a purista Rubin vocoderrel polírozná ki Ozzyt, de arra sem számítottam, hogy mindenki roskatag kedvence ennyire természetesen hozza majd magát az új dalokban. Itt sem hazudtak az előzetes pletykák, Osbourne tényleg egyik legjobb teljesítményét nyújtja az utóbbi időket tekintve, és különös rangot ad neki, hogy alighanem valóban saját erejéből teszi ezt. Iommi mindig is a megfejthetetlen rejtélyek közé tartozott számomra, lévén játéka, kreativitása semmit sem kopott, pedig az ő korában sokan már képtelenek épkézláb dolgokat kiötölni, és most még ugye a betegséggel is harcolnia kellett. Tony azonban tényleg kiapadhatatlan riffgyár, témái gyilkolnak, szólóiba, nyújtásaiba még ennyi év után is beleborzong az ember. Ugyanez áll Geezerre, akit a Sabbath hagyományoknak megfelelően jó alaposan előre is toltak: ő is olyan ízes hangokat fog a vaskos riffek között, hogy automatikusan tolul a hallgató arcára a bárgyú vigyor. És persze végig szorosan együtt lélegzik a dobokkal, ahol a feladathoz maximálisan felnőtt Brad Wilk csiholja az alapokat. Ahogy mondtam, Ward hiánya sajnálatos, de a Rage Against The Machine és az Audioslave ütőse is kihozta az ügyből, amit lehetett: játékát ugyanaz a jazzes lüktetés és kiszámíthatatlanság fűti, ami annak idején olyannyira egyedivé tette Billt, színesen, izgalmasan üt, témái minden pillanatban élnek. Ennél autentikusabb eredményre legfeljebb csak a negyven évvel ezelőtti Warddal juthatott volna a csapat, a maival aligha.

Rick Rubinra a Death Magnetic óta sokan fújnak, de a producer a Slayerrel, a már említett Trouble-lel, a System Of A Downnal vagy az Audioslave-vel egyaránt etalon megszólalású lemezeket tett le az asztalra, és most is úgy szól minden, ahogyan azt a nagykönyvben megírták. Iommi gitárjai csodálatosan radíroznak, és a Sabbath hagyományainak megfelelően a ritmusszekció is tényleges súlyt kap a produkcióban. Itt tényleg értelmet nyer, hogy old school a megszólalás, de mégis megfelel minden 21. századi igénynek.

A lemez deluxe kiadásán három extra dal is helyet kapott. A Methademic, a Peace Of Mind és a Pariah inkább az említett későbbi, Ozzy utáni korszakokat idézi: direktebb, hagyományosabb szerkezetű dalok, simán el tudom képzelni, hogy az alapjaik még a Heaven & Hell periódusból maradtak meg Iommi valamelyik adathordozóján, sőt, a Pariah néhol kimondottan olyan, mintha a gitáros valami Tony Martin-korszakos darabot gyúrt volna át Ozzyval és Geezerrel. Vagyis valamelyest mindenképpen kilógnak az összképből, de természetesen jó hallgatni őket, főleg, hogy gyorsabbak, lendületesebbek a normál lemezanyag alaptónusánál. (A Best Buy verzión szereplő Naïveté In Blackhez egyelőre még nem volt szerencsém.)

Noha a tagok nem zárják ki az esetleges folytatást, én a 13 fényében úgy gondolom, az aktuális körök után nem kellene tovább bolygatni a Black Sabbath szent nevét. Ez a lemez abszolút méltó finálé a világtörténelem egyik legfontosabb zenekarának páratlan karrierjéhez, és nem egyedül az esős befejezés miatt zárja be tökéletesen a kört, hanem mert ennél jobbat csinálni ennyi idősen, betegen, drogosan, dollárra éhes hiénafalkával a nyakukban tényleg fizikai képtelenség lett volna. Éppen ezért a pontszámnál sem fogom vissza magam, mert nincs rá okom: lehet, hogy a viszonyítás kedvéért egy kilences reálisabb lenne, de őszintén szólva ebben az esetben a legkevésbé sem érdekel a dolog. A mindenható ős-Black Sabbath harmincöt év után visszatért, és az összes eséllyel szemben elkészítettek egy minden szempontból kiváló albumot – ezek után csakis maximális pontszámot adhatok a nagy öregeknek. És persze már most tűkön ülve várom a decemberi prágai koncertet.

 

Hozzászólások 

 
#62 Venomádi 2018-11-22 02:15
Bevallom, kurvára bele szándékozok nyúlni a darázsfészekbe, mert itt mindenki 100%-ig feddhetetlen(ne k tűnik).
De Rubint akkor is el kellett volna kergetni már a studió környékéről is a DM idején. Vagy nem arcbamászó egy ekkora múlttal a háta mögött azt mondania valakinek, hogy "minél hangosabb, annál jobb"? Nem akarok más fülével hallani, de az kizárt például, hogy ez itt etalon megszólalású lemez volna. Ahhoz közelebb áll a Judas Priest és Andy Sneap, aki felfogta hogy mit kell kihozni egy lemezből olyan múlttal is, mint a Priesté. Még akkor is, ha teljesen más körülmények akadályozták a készítésüket. Pedig nekem Black Sabbath-fanatikusként kibaszottul fáj a szívem, de még most sem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a lemezzel, annak ellenére sem, hogy nem tudom nem szeretni, a Black Sabbathról van szó az ég áldja meg! Vannak kurva jó dolgok rajta, de néhol meg hihetetlenül áporodottnak tűnik, gondolom mert be kellett szopatni az embereket és a zenekart is, hogy a világ másra sem vágyik, csak a retrózásra, meg arra a bizonyos első lemezre, amihez inspirációért szerintem marhára nem szabadott volna visszanyúlni, még akkor is ha én történetesen felfogtam hogy a Priest előtt is már műfaj-újítónak számítottak. Engem meg fejbe baszhatna valaki egy varázspálcával, hogy tudjak úgy rajongani ezért, mint mindenki más. Mert én érzem tőle hülyén magam. De nem hiszem, hogy Rubinnak meg fogom ezt a lemezt bocsátani.
Mindez azért kívánkozott ki belőlem, mert a héten fejeztem be Iommi könyvét, ezért aztán elkerülhetetlen volt, hogy szóljon minden, amiben Tony Iommi van.
Idézet
 
 
+5 #61 M. Zoltán 2015-12-31 11:57
Az album végén nem csak az esőhangok utalnak az első album kezdetére, hanem az első szám, a "Black Sabbath" nyitó akkordjaival is zárul, csak visszafelé játszva. Vagyis így már világos, hogy a zenekar az album megjelenése előtt már eldöntötte, hogy ez lesz az utolsó. "13" az utolsó album és az égő számok is kifejezik hogy nincs tovább. Vagyis én így értelmeztem.
Idézet
 
 
+5 #60 Svet 2015-05-09 22:39
Bocsesz, kicsit elkéstem de épp most kezdtem el nézegetni a kritikákat ezen album kapcsán. Természetesen még 2013-ban meghallgattam annak ellenére hogy sosem voltam Black Sabbath fanatikus, és én annyira nem vágtam hanyatt magam tőle, de azért jó volt hallgatni, tényleg. Tök olyan mint a 70's évekbeli cuccaik. Nekem pusztán annyi bajom volt vele hogy kicsit túl monotonok ezek a középtempók, mondjuk a 8 dal mellé én még oda tettem volna vagy 2 gyors dalt is.(Az egyik például lehetett volna a Naïveté in Black ha már itt tartunk.) Na mindegy, jó volt meg minden. Ahhoz szerettem volna eredetileg szólni ha már így beszélgettétek itt a különböző korszakokat hogy én 19 vagyok(ezen album megjelenésekor tehát még csak 17 voltam és épp hogy akkor lett internetem is) és ennek ellenére én még vágom hogy mentek a dolgok a 2000's évek elején. :D Mondjuk nekem elég sok műsoros kazettám volt(főként TankcsaPdák, azoknak szinte az összes albuma meg volt az ÉLni vagy Égni -ig kazettán), és ismerős még a rádióból felvevős módszer is. :D Kb. 3 vagy 4 éves lehettem amikor a drága nagybátyáim már beavattak hogy hogy kell az ilyesmit csinálni. Aztán amikor épp volt valami új kaziuk amit nem bírtam megvenni(pontos abban vetetni a szüleimmel) akkor mindig vittek nekik át valami üres TDK-sat vagy hasonló márkájút és átmásoltattuk. Régi szép idők....bocsi a múltidézésért mert az élettörténetért , csak azt szerettem volna közölni hogy azért a fiatal generációban is vannak régi módi rockerek nyugi. ;)
És én is jobban bírom a régi stílusú Metal zenéket mint az agyon effectezett modern metalos hörgős ratyi szarokat.
(Tisztelet a kivételnek mert persze olyanok mindig akadnak)
Jah, és még annyit hogy én szoktam letölteni zenét(égessetek el) de attól még ha nagyon tetszik megbecsülöm és ha lehetőségem nyílik rá akkor meg is veszem ha olyan. És pont azért amúgy mert úgy el tudok lenni miközben a borítót nézegetem és a szövegeket olvasom. xD Egyfajta rituálé nekem egy új lemez mindig. :D
Idézet
 
 
+5 #59 Flagellator1974 2014-01-06 19:14
3 dal miatt rakjak be egy cd-t a lejátszóba. Az összes bónuszdallal együtt elfért volna egy k. cédén (nincs 73 perc az egész).
Idézet
 
 
+2 #58 Galambos János 2013-11-03 16:37
Nekem is nagyon tetszett-szemben a visszatérő Carcass lemezzel.Itt tényleg érezni az alázatot a stilusuk iránt,sokat dolgoztak a dalokon.Nem mondom hogy olyan mint a Master of Reality mert az őrültség lenne,de igenis visszahozzák a dalok az ősidők hangulatát-és ez az szerintem amire mindenki vágyott-,még akkor is ha ismerős riffek is felütik a fejüket.Valahogy én nem féltem ettől a retribution dologtól,mert igazságtalannak éreztem hogy anno 1995-ben egy kifejezetten méltatlanul gagyi lemezzel búcsúztak.Igy kell feltámadni.Respekt.
Idézet
 
 
+2 #57 Flagellator1974 2013-10-20 10:17
A "Live Forever" mekkora nóta! És mekkora hatalmas a refrén! Koncertnóta százezres csordavokállal!
Idézet
 
 
+3 #56 necromedve 2013-07-17 23:39
Idézet - TopFeri:
A koncerekkel hasonló a helyzet. Régen örömmel játszottak a színpadon, a közönség arcán is mosoly volt, élvezték, figyelmesen hallgatták a zenét. Ma összeverik egymást egy keményebb banda buliján, a zenére nem is figyelnek, csak legyen hangos és durva. Régen tulajdonképpen egy közös élmény/buli volt a fellépés.


Erről egy dal jutott eszembe:

Exodus - Toxic Waltz

http://youtu.be/YcfIGok1mMI

1989. ;)
Idézet
 
 
+4 #55 Gábor 2013-06-23 19:41
Érdemes megszerezni a best buy editionon szereplő Naiveté in black c. számot is! Állat!
Idézet
 
 
+6 #54 Csabi 2013-06-17 19:27
Nagy csodának kell történie,hogy évvégén ne ez legyen nálam az év lemeze! :)
Idézet
 
 
+9 #53 Norbi 2013-06-16 21:45
Gyerekek!Azon kaptam magamat,hogy csak az új Sabbath-ot hallgatom az utóbbi napokban:)
Az elkövetkező napokban azért megspékelem egy rakat Down-nal.....hmmmm...:)
Idézet
 
 
+10 #52 bélférgek támadása 2013-06-16 19:30
#32 Dead again 2013-06-13 23:52
" Én gyakran visszasírom még a kazettás időszakot, és azt, amikor egy klip valóban eseményszámba ment a TV-ben. Meg amikor még volt A meg B oldal "

Ne sírd vissza , tudod milyen sz.r volt amikor hónapokig kellett várni, hogy meghallgathass egy lemezt ( ha egyáltalán sikerült beszerezni).
Idézet
 
 
+3 #51 Zoli 2013-06-15 18:40
Valahogy én is úgy vagyok a mai zenékkel hogy lélektelenek.
Nincs várakozás, nincs semmi, csak futószalagon jönnek a lemezek. Egy reign in blood után mekkora volt már a south of heaven! De a sabbath lemezei is különböznek. Majdnem ugyanolyan jó a headless cross, mint a master of reality.
De ez az új lemez is is egy hatalmas teljesítmény!
Idézet
 
 
#50 ... 2013-06-15 14:03
én személy szerint imádom a 13 - t, egyetlen dal van rajta, amit valahogy nem szeretek, és ez az Age of Reason . nem tudom miért de valahogy nem jön be :/
Idézet
 
 
+6 #49 Gábor 2013-06-14 17:00
Idézet - asdasd:
Idézet - Gábor:
Idézet - asdasd:
Király az új Sabbath, de hogy mIlyen áporodott, molyirtó szagú, cvekkeres tatabuli van itt, az rémes.
Réééééégen minden jobb volt...


Végülis ez egy Sabbath-cikk, nem egy trendi ultrabrutálipar isátánista csodazenekarról szól... Nem mellesleg mindenki megtörtént dolgokról írt, színezés nélkül.


Jójójó, 40 éve meg a Sabbath volt a trendi ultrabrutálipar isátánista csodazenekar, amivel akkor se volt semmi gond egyébként.


Arra gondoltam, hogy egy 40 éves zenekarnál jönnek elő a régi szép emlékek, nem egy 4 évesnél.
Idézet
 
 
+11 #48 thrillseeker 2013-06-14 16:30
Idézet - TopFeri:
Idézet - Zeta Reticuli:
Idézet - TopFeri:
Látom, jól le lettem szavazva. Egyébként valahogy ez is a mai digitális világra jellemző: régen az emberek képesek voltak kommunikálni, egész mondatokat, érveket - ellenérveket megfogalmazva vitatkozni. Most pedig mindössze a mínusz gomb nyomogatására futja az ellendrukkerekn ek. Így az sem derül ki, mivel és miért nem értenek egyet.

Talán azzal hogy fosod az üres közhelyeket?


Erre én is csak mínusz tudok nyomni...


Kedves TopFeri akkor én mínuszok nélkül reagálnék:
Tök igaz amit írsz (írtok), általánosságban elmondható, hogy régen minden jobb volt (vagy csak az emlékek utólag megszépülnek). És ez talán elmondható a zenéről is. Viszont az nem igaz, hogy manapság nem lehet jó zenéket találni, maximum nehezen találod meg az értéket a sok szemét között. Viszont, ha az ember kicsit nyitottabb és nem ezt a "manapság minden szar, csak az öregek tudtak zenélni" hozzáállást követi akkor baromi sok jó muzsikával találhatja szembe magát. Persze meg kell lennie a személyes igénynek is, hogy egyáltalán keress új zenéket. Nem jó ez a konzervatív felfogás. Nem kell a régi klasszikusokat a kukába dobni, nem kell elfelejteni hogy mi volt régebben, hallgatni kell a jó zenéket és tovább is adni.
Valószínűleg az utolsó bekezdésed miatt pontoztak le, ezt a mondatot már mindenki hallotta aputól meg anyutól és valószínúleg mi is ezt fogjuk mondani a gyerekeinknek azok meg az övéiknek: hogy bezzeg az én időmben, amikor deathcore-t, meg djentet hallgattunk azok voltak a szép idők.
Én is nagyon szívesen visszarepülnék 960-ba az USA-ba, ülnék a chevy pickupomban, az autósmoziban lepippantana egy görkoris pincérlány aztán Elvist, meg Richie Pennymant üvöltetnék hazáig. És én úgy vágyom ide vissza, hogy ezt a korszakot meg sem éltem. De hát ezt adta a gép!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2005. november 12.