Shock!

Még mindig tavalyi restancia, ráadásul abból a szempontból mindenképpen fontos album, hogy egy igazi legenda készítette, még ha megtépázott hírnevű legenda is az illető... Nyilván valamennyire ennek köszönhető az is, hogy Paul Di'Anno ezt a kissé szerencsétlen zenekarnevet használja a sajátja helyett: új név, tabula rasa, miegymás... Persze kérdés, van-e ennek értelme egy olyan figura esetében, mint ő, hiszen hiába kapott bele ezer jól startolt, majd félresiklott projektbe, illetve szerencsétlen baromságba, mióta kikerült az Iron Maidenből a '80-as évek elején, azért még így is létezik egy fanatikus mag, amely már csak kíváncsiságból is meg fogja hallgatni, mit csinált éppen aktuális vállalkozásával. E maroknyi tábor pedig akár simán el is mehet egy ilyen mikrokiadós, béna néven kihozott lemez mellett, ha nem dörgölik direkt az arcába, ki énekel rajta. Nos, ebben az esetben kifejezett hiba lenne ignorálni a bandát meg amit letettek az asztalra, Paul barátunk ugyanis mindenféle túlzás nélkül baromi rég csinált ennyire jó albumot.

Akárhogy is nevezzük, az Architects Of Chaoz már csak amiatt is nyugodtan tekinthető szólóprodukciónak, hogy Paul eleve állandó európai kísérőzenekarával, a német The Phantomz tagjaival készítette el. Maga a zene pedig heavy metal, nyilván, annak is egy hagyományőrző, dallamos, de azért semmiképpen sem retrós változata. Viszonylag naprakészen, kimondottan erőteljesen dörren meg a lemez, és Paul sem a maidenes nosztalgiára épít ezekkel a dalokkal, ami egynémely korábbi megnyilvánulásait és folyamatos haknijait tekintve azért nagy szó ám az ő esetében... Közös pontok, az Iron Maident idéző megoldások persze akadnak (halld például a tempós Horsement vagy az Erase The Worldöt), de hát istenem, Di'Anno is alaposan kivette a részét az egyes Maiden meg a Killers készítéséből, szóval ha valakitől autentikus ez a fajta zene, hát az ő. Viszont összességében így is modernebb, súlyosabb ez a muzsika a Maidennél, még azzal együtt is, hogy végig megmarad a hagyományos heavy metalos keretek között.

Különösebb szószaporítást már csak azért sem akarok csapni a lemez kapcsán, mivel elég sokat késtünk ezzel a recenzióval (tavaly nyár elején jött ki az anyag), így akit érdekelt, bizonyára hallotta már. Ha pedig esetleg szereted Pault, de mondjuk pont a zenekarnév miatt elsiklottál a The League Of Shadows mellett, még most sincs késő tenni egy próbát az albummal, mert tényleg jó. Görcsmentes, lendületes, van benne erő, és az öreg ezúttal valóban odatette magát: leharcolt hangja szó szerint évtizedek óta nem szárnyalt már ennyire erőteljesen és meggyőzően, mint itt, és magukat a dalokat is rendesen odarakták. Nyilván nem klasszikus értékű darabok ezek, nincs köztük a 21. század Phantom Of The Operája meg Wrathchildja, de az enyhén megadethes beütésű riffekkel operáló How Many Timesba, a kiabálósabb Dead Eyesba, netán a sodró lendületű When Murder Comes To Townba nehezen tudnék belekötni. Felgyűrt ingujjú, szimpla metalt kapunk Paultól, de abból jót. És nem is feltétlenül egydimenziósat, hiszen a banda névadó daláról még a késői Fight is beugrik úgy 1995 környékéről, ezek a keleties-chainses énekdallamok a zúzós riffekkel karöltve akár az A Small Deadly Space-en is szerepelhettek volna. De a hét percet közelítő, epikus Apache Falls is rendben van, sőt, lehet, hogy most röhögni fogsz, de Paul még a Purple-féle Soldier Of Fortune hagyományőrző feldolgozásában sem vall szégyent. És ha valami, hát ez aztán tényleg elárulja, mennyire kihozott most magából mindent ez a sokat látott, balhés figura.

Egy szó, mint száz, jó kis lemez ez. És ha már így alakult, nem is kellene elhalni hagyni ezt a történetet.