Shock!

Az értelmetlenség tökéletes zenei megtestesülésével rukkolt elő az Amberian Dawn, tipikus „köpjünk föl és álljunk alá"-vállalkozással. Adott ugye egy leginkább középkategóriásként jellemezhető, finn szimfo-metálos alakulat, akik valami miatt a fejükbe vették, hogy felvesznek egy teljes lemeznyi ABBA-klasszikust. Megtették, de nem nagyon lehet értelmes érveket felsorakoztatni a kísérletből született háromnegyed órás album léte mellett, legfeljebb annyit, hogy Tuomas Seppälä és társai bizonyára élvezték a felvételeket. Viszont minden túlzás nélkül állíthatom: elképzelni sem tudom, ki és miért hallgatná meg egynél többször ezt a lemezt.

Coming outolok: csak bőven felnőtt fejjel, igazság szerint nagyjából az utóbbi tíz évben tanultam meg értékelni az ABBA munkásságát. Mára viszont a helyére került nálam a dolog, így nem tudok mást tenni, mint megsüvegelni az Anderson & Ulvaeus Művek örökségét. Utólag visszatekintve maximum sejtem, miért nem hallottam – vagy inkább miért nem akartam meghallani – a zsenialitást a régi slágerekben. Bizonyára közrejátszott ebben, hogy amikor zeneileg elkezdtem eszmélni, a zenekar úton-útfélen nyomatott életműve már bőven közhelyszámba menő, kötelezően széthozsannázandó adottság volt, ez pedig zsigeri idegenkedést és ellenszenvet váltott ki belőlem. Időbe telt, mire le tudtam választani az ABBA hatalmas árnyékát és össznépi kultuszát a lényegről, a zenéről. A fanboyoknak is nyugodtan nevezhető Danev és Cseke kollégákkal ellentétben magamtól ma sem hallgatom a régi lemezeket, de odáig már bőven eljutottam, hogy ha valahol felcsendül egy-egy számuk – márpedig mindig felcsendül, éppúgy, mint kölyökkoromban, tehát a dolog teljesen egyértelműen örökre szól –, megörülök neki, és egyből feltűnik valamilyen briliáns dallamfordulat vagy ultrakreatív hangszerelési megoldás, ami valósággal mellbevág.

Ha ragaszkodunk az alapanyaghoz, meg lehet csinálni ezeket a dalokat az eredeti verzióknál kompaktabb formában? Nyilván nem. Ugyanígy nagyon elrugaszkodni sem lehet tőlük, hiszen annyira markánsak, hogy minden efféle próbálkozást levetnek magukról, egyszerűen a lényegük veszne el. Van elég kreativitás az Amberian Dawnban, hogy ezekkel együtt is csavart vigyen a dalokba, vagy igazolja ennek az egész projektnek a létjogosultságát? Objektívkedést mímelve mondhatnám, hogy mindenki hallgassa meg a végeredményt és válaszolja meg a kérdést saját maga, a felvetés azonban valójában teljesen egyértelműen költői. A finnek természetesen nem tudták a saját képükre formálni ezeket a dalokat – eleve nem túl egyedi csapatról beszélünk –, de hallhatóan nem is nagyon akarták: áthangszerelték őket szimfonikus eurometálba, aztán hadd szóljon.

Elmondhatja Seppälä, milyen sokat dolgoztak ezen a projekten, nincs is okom megkérdőjelezni ezt, de a melómennyiség nem igazán köszön vissza a hallottakból. Főleg, hogy az „eurometálba hangszerelés" ebben az esetben szó szerinti visszafejlesztést, lebutítást jelent: leegyszerűsítették Benny és Björn eredetiben állati összetett, nem egyszer szimfonikus műveket idézően szövevényesen megfogalmazott darabjait, toltak beléjük némi dzsi-dzsi gitárt, és kész. Nem tesz túl jót az összképnek az sem, hogy a megsokszorozott Capri Virkkunen végig önmagának vokálozik ezer sávon, és a jellegzetesen műanyag sound sem szolgáltat igazságot ennek az egész vállalkozásnak.

Éppen ezért egyenként nem is nagyon látom értelmét belemenni a dalokba. Komolyan él olyan ember a földön, aki eddig rühellte mondjuk a Take A Chance-t vagy a Mamma Miát, de most majd megszereti, mert beletoltak némi fantáziátlan ritmusgitárt? A rocktábor ABBA-hívő, az eredeti nótákat értő füllel hallgató része pedig óhatatlanul szörnyülködni fog majd a lemez hallatán, mondván, gagyi az egész úgy, ahogy van. Sajnos nem tudok velük vitatkozni, és nem is jut eszembe ennél feleslegesebb album az idei kínálatból.