Shock!

március 29.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Alice Cooper: Paranormal

alicecooper_cKicsit mindig tanácstalan vagyok, amikor olyan intézményesült, sokszorosan veterán előadók lemezeiről kell írnom, mint például Alice Cooper. Most komolyan, mit lehet elmondani egy olyan arc huszonhetedik (!) stúdióalbumáról, aki ötven éve a zenebizniszben nyomul, és mindenki ismeri? Sok értelmeset biztosan nem, pláne, hogy az efféle zenészek a legritkább esetben hoznak ki karrierjük ezen szakaszában olyan produkciókat, amelyek tényleg jelentőségteljesek vagy kiugróak. Viszont általában pontosan tisztában is vannak vele, hogy a közönség többségét baromira nem érdeklik az újabb dolgaik, így görcsölni sem szokásuk, inkább csak élvezik a kényelmes levezetést, és örömzenélgetnek.

Alice-nek legutóbb amúgy pont sikerült nagyot gurítania a Welcome 2 My Nightmare-rel, a 2011-es legutóbbi soralbumot máig egyik legjobbjának tartom a poszt-Trash érából, és a Hollywood Vampires lemezének zsigeri megközelítését is bírtam. Utóbbi két anyag elég egyértelműen rátette a mestert egy olyan csapásvonalra, amelyen hallhatóan kényelmesen érzi magát, így senkit sem lephet meg, hogy az újból Bob Ezrin bábáskodása (= nemcsak producer volt, hanem két kivétellel társszerző is az összes dalban) mellett készült Paranormal is leginkább Alice klasszikus érás munkásságára üt. Vagyis ha '89-es szabású pop metalra, arénahimnuszokra ácsingóznál, lehet, hogy megint ugyanolyan értetlenül lesel majd, akárcsak legutóbb. Viszont Alice és Ezrin összességében egy kellemesen hallgatható lemezt kalapált össze, még ha nincs is benne sok különlegesség. De őszintén szólva nem is vártam tőle ilyesmit: a sokéves tendenciákat tekintve az előző albumra is inkább szabályt erősítő kivételként tekintettem, nem pedig olyan sztenderdként, ami mostantól általánossá válik.

megjelenés:
2017
kiadó:
earMUSIC
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 31 Szavazat )

Mindez egyébként nem jelenti azt, hogy a Paranormallal bármilyen probléma lenne. Viszont színvonalát tekintve, a nagyjából egységesen erős legutóbbi anyaggal összehasonlítva inkább csak olyan ez az album, mint Alice négy lemeze a szintén kiugró Brutal Planet, illetve a kettes Nightmare között: a menetrendszerűen jó nóták mellett akadnak rajta töltelékek is. Viszont ezzel együtt is változatos, jól hallgatható cucc, szóval elvagyok vele, és vélhetően mindenki így lesz ezzel, aki szereti a mester dolgait. És az benne a szép, hogy teljesen organikusan elférnek rajta egymás társaságában a legkülönfélébb dalok, és tényleg végigugrálnak velük a teljes skálán.

Ennek megfelelően ugyanúgy védjegyszerű Alice a Dead Flies koszos-füstös rockja, mint a Billy Gibbonsszal megerősített – és ennek megfelelően nem kicsit ZZ Top-szerű – Fallen In Love vagy a Rats flitteres-klimpírozós rock'n'rollja, netán a Dennis Dunawayjel írt The Sound Of A beatleses-mellotronos-pszichedelikus pszichopátiája. De még a The Villebilliestől átemelt Holy Water harsány esztrádja is simán passzol ide, bár ez azért semmiképpen sem csúcspont. A teljes régi Alice Cooper-felállás által a végére felcsapott két bónusz, a Genuine American Girl és a You And All Of Your Friends is inkább csak aranyos nyalánkságok, mintsem tényleg megkerülhetetlen szerzemények. Érdekes, hogy a legdirektebb Paranoiac Personalityben vagy a kellemesen zsizsegő riffeléssel ellátott Private Public Breakdownban legalább annyi '70-es évek-beli, Simmons-féle KISS-t hallok, mint old school Alice Coopert, de ezek így is egyértelműen a lemez legjobb darabjai közé kívánkoznak, akárcsak a lidérces, feszes riffelésű címadó nyitás. Viszont még utóbbiakat sem érzem egetverően különlegesnek. Jó Alice Cooper-dalok, én meg szeretem Alice Coopert, szóval tetszenek. De ennyi, és nem több.

Az album javarészét felütő Larry Mullen stílusa kevésbé üt át a dalokon, mint előzetesen számítottam rá, a hangzás meg kellően vintage, de azért persze maradéktalanul megfelel a 2017-es elvárásoknak is. Viszont egy ponton szerintem hibát követtek el a készítők, ugyanis a bónuszként a lemez végére felnyomott hat régebbi dal (No More Mr. Nice Guy, Under My Wheels, Billion Dollar Babies, Feed My Frankenstein, Only Women Bleed, School's Out) mai megdörrenésű, columbusi koncertfelvétele kis túlzással zárójelbe teszi a megelőző negyven percet, ha egyvégtében hallgatja az ember a cuccot. És ezek bizony egyből segítenek is helyén kezelni a friss eresztést: ezek az új témák csak okés, szerethető cuccok egy idős, de azért pofátlanul jó formában lévő legendától. Szóval legyen a vége egy hetes, de annak azért erős. (A borító viszont valami elképesztően rossz.)

 

Hozzászólások 

 
-1 #12 shmonsta 2018-01-25 03:04
Szerintem frankó ez a lemez. Kicsit fura, hogy nem egyformán szólnak a számok, de legalább jók. A bortó nekem kifejezetten tetszik, gondolom a kettős személyiséget hivatott szimbolizálni.
Idézet
 
 
-1 #11 Nándor Mészáros 2017-12-30 12:15
Idézet - 19EmpEroR75:
Amikor először meghallottam, egyből valamiért a '80-as évekbeli angol elektronikus együttesek zenéi ugrottak be.


A Gotta Dance annyira Duran Duran (New Wave) hangzás, hogy ihaj.

A Disco Bloodbathban a basszus kicsit emlékeztet a Pet Shop Boys-.jellegű synthpop zenekarok által favorizált erős elektro basszusokra, de összességében a dal nekem inkább egy Dzsingisz Kán -paródiának (Mándoki Laci - bocsánat Leslie rulez - :-D és a 79/81 közti eurodiszko-korszak valamiféle remineszcenciáj ának tűnik, és jóval kevesebb közének hallatszik lennie a nyolcvanas évek közepének/végének synthpop divatzenéjéhez.
Idézet
 
 
+1 #10 The Slayer 2017-09-05 09:43
Először nekem is a Pet Shop Boys jutott róla eszembe :D
Idézet
 
 
+2 #9 19EmpEroR75 2017-09-04 08:00
Tényleg különbözőek vagyunk, és így a jó :)
Amúgy a "Disco Bloodbath Boogie Fever"-rel kapcsolatban csak annyit, hogy amikor a megjelenés után meghallgattam az albumot, annál a dalnál konkrétan lefejeltem az íróasztalt. Azóta is mindig átugratom, amikor hallgatom a lemezt. (bár nem mondom, Coopernek régen is voltak ilyen húzásai - pl. "You Gotta Dance").
Amikor először meghallottam, egyből valamiért a '80-as évekbeli angol elektronikus együttesek zenéi ugrottak be (neveket ne kérdezz, mert ezek nem maradnak meg), amiknek a klipjeit (egyfajta perverzió miatt) néha megnéztem/nézek, amikor éppen álmatlansági periódusom volt/van.
Idézet
 
 
+2 #8 The Slayer 2017-09-04 07:12
Nekem azok is tetszettek, de mind kűlönbözőek vagyunk. A 2011-es albumról sokan a Disco Bloodbath Boogie Fevert tartják a legrosszabb dalnak, nekem pedig az az egyik kedvencem.
Idézet
 
 
#7 19EmpEroR75 2017-09-04 06:20
Hát, ez ízlés kérdése, de pl. a "Dynamite Road" és a "Rats" szerintem határozottan az album gyenge pillanataihoz tartozik.
Idézet
 
 
+2 #6 The Slayer 2017-09-04 06:11
Neked mi tűnik rajta töltelékdalnak? Én egyet sem tudnék mondani ami gyenge lenne.
Idézet
 
 
+2 #5 19EmpEroR75 2017-09-04 05:50
Ennek a lemeznek esetében szerintem pont jó, hogy nem hosszabb, mert van rajta töltelékdal. Az mindenképpen Copper számlájára írandó, hogy legalább görcsmentes lett, ami azért 69 évesen nem semmi, ekkora pályával a háta mögött.
De mivel nekem ezerszer inkább a Trash előtti éra, mint a popos irányvonal, így inkább hallgatom (a régiek mellett, természetesen - amikhez persze nem ér fel - de ezt azt hiszem, már senki sem várja el) az új éra albumait. Tudom, rögtön a füledben marad, és dúdolod napközben, mert baromi fogós, viszont nekem az az irányvonal mindig is émelyítően szirupos volt. És noha én is az 1989-es lemezzel ismertem meg Coopert (14 éves voltam), a korábbi albumait meghallgatva sokkal inkább éreztem rokonságot azokkal a dalokkal. Mert inkább emlékeztettek arra az irányvonalra, amik előtte bevezettek a rockzenébe.
Szóval ez egy távolról sem hibátlan album, viszont jó volt hallgatni.
Idézet
 
 
+3 #4 The Slayer 2017-09-03 21:06
Nekem a lemez alapján úgy tűnik hogy mostanában már nem is tudnak gyenge dalt írni, így pár további daltól szerintem csak még jobb lenne.
Idézet
 
 
+6 #3 samu 2017-09-03 16:32
Idézet - The Slayer:
Jó lemez lett, csak rövid. Igazán elfért volna rajta egy Freedomhoz hasonló dal. A Holy Water a kedvencem, 30-40 éve szerintem akár sláger is lehetett volna.

szerintem inkább legyen kissé rövid, de jó a lemez, mint hosszú és unalmas/fárasztó, mint pl. Metallicától a ReLoad, St. Anger, Death Magnetic stb.
ez a Paranormal kellemes hallgatnivaló. (nem vagyok rajongó.)
Idézet
 
 
+9 #2 The Slayer 2017-09-02 12:20
Jó lemez lett, csak rövid. Igazán elfért volna rajta egy Freedomhoz hasonló dal. A Holy Water a kedvencem, 30-40 éve szerintem akár sláger is lehetett volna.
Idézet
 
 
+3 #1 Tulus 2017-09-02 10:25
Alice egy legenda \m/

Majd meghallgatom az új lemezt :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Watch My Dying - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.

 

Wackor - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.