Shock!

Mikor először láttam a Messa logóját, azt hittem, valamiféle sokadrangú black metal zenekarral van dolgom. Aztán elindítottam a The Spint, és meg voltam győződve róla, hogy skandinávok, esetleg britek lehetnek. Ehhez képest a zenekar olasz, a Metal Blade szárnyai alatt kijött, negyedik nagylemezük meg simán az év legnagyobb meglepetése.

A 2014-ben indult, azóta is változatlan felállásban muzsikáló négyes már az első pillanattól kiforrott és igen határozott koncepcióval rendelkezik. Értsd ezt úgy, hogy a zene, a klipek, a borítók és a zenekari fényképek is összefüggenek, lazán kapcsolódnak egymáshoz, azaz náluk tényleg minden elem fontos, közösen pedig organikus egészet alkotnak. És bár zenei világuk sarokkövei adottak, minden lemezük más és más, vagyis a belső arányok hol erre, hol meg arra tolódnak el. A korai anyagokon még egyértelműen a lassan hömpölygő, doomosan málházó, okkult dalgigászoké volt a főszerep, mostanra azonban eltolódott olyan irányokba a potméter, amik eddig is részei voltak a zenéjüknek, de most jobban előtérbe kerültek, mint bármikor korábban. Merthogy a Messa dalaiban már az első lemeztől kezdve ott volt a lazább, rock′n′rollos megközelítés, a '80-as évek popmuzsikájának hatása, de a például a Killing Joke, a klasszikus progresszív rock és a dzsessz is.

A Spinen pedig ezek kicsit háttérbe is szorítják a doomot, aminek eredményeként rövidebb dalaival egyértelműen ez a Messa eddigi legfogósabb lemeze. Ettől még persze rendkívül igényes, izgalmas és rétegzett, csak épp vannak rajta olyan kapaszkodók, amik hallatán elsőre érzed, hogy van bennük valami kurva jó. Az olyan tételek például, mint a rockosan slágeres, ayreonosan indító Fire On The Roof vagy a slide gitárral nyitó Reveal, már elsőre rabul ejtenek. És a rendkívül izgalmas, elegáns zene mellett ott van még a mikrofon mögött a gyönyörű hangú Sara, akinek minden remekül áll. Stílusában ott rejlik Jennie-Ann Smith (Avatarium), meg Elin Larsson (Blues Pills) is, szövegei, illetve széttetovált, gótos, motoros megjelenése pedig ad még egy csipetnyit extrát a banda misztériumához. Amellett, hogy a legtöbb reflektorfény nyilvánvalóan Sarára irányul, meg kell említenünk a gitáros Albertót is, akinek klasszikus megközelítésű, blues-alapú játéka is nagyon sokat ad a lemezhez, és sikerült néhány rendkívül feelinges szólót is belepakolnia a dalokba.

A lemez legfényesebben ragyogó darabja a monumentális, 8 perc feletti The Dress, ami a felemelő refrén ellenére sötét éjszakaként hömpölyög végig a hallgatón, középrészét pedig marha jól bolondítják meg egy szvinges, dzsesszes betéttel. És ezt most ne valami eltartott kisujjal elővezetett, értelmetlen sznoboskodásként képzeld el, hiszen valóban teljesen más, filmzenés perspektívába helyezik vele a dalt. Arról pedig, hogy a csapat mennyire a saját feje után megy, csak annyit, hogy klipet is forgattak hozzá, és természetesen a videóhoz sem rövidítették le. A The Dress egyébként egy trilógia része, ami az At Raceszel és a Fire On The Rooffal kapcsolódik össze, és természetesen ezekhez is felvettek egy-egy fekete-fehér kisfilmet. Érdemes mindhármat lecsekkolni, mert amellett, hogy gyönyörűen fényképezett, egyedi hangulatú darabok, Sara mindegyik végére odaillesztett egy rövid spoken word részt, ami csak ezekben hallható, a lemezre nem került fel.

Rég voltam ilyen lelkes egy frissen megismert zenekar kapcsán, de a Messa tényleg a különféle műfajok kivételesen elegáns és izgalmas elegye, szóval ez itt kétségtelenül egy bődületesen nagy tízes. Ősszel a banda a Paradise Losttal turnézik Európában, és november 1-jén Budapesten is fellépnek.