Shock!

Újabb klasszikus zenekar, újabb tematikus turné – a nosztalgia nagy úr, a rock/metálszíntéren főleg. De ugyan ki bánja az ilyesmit, ha olyan alapkedvencek hangzanak el egy az egyben, mint például most? Blackie Lawless és a W.A.S.P. jó régen fordult meg nálunk utoljára, de most a lehető legjobbkor és a lehető legjobb turnéval tértek vissza Magyarországra. A csapatra a korábbi hazai bulikon is mindig sokan voltak kíváncsiak, most azonban egy lényegesen nagyobb helyet is elég rendesen telepakoltak. Mindazonáltal nem tudnám be mindezt kizárólag a turné műsorának – igazából minden ilyen patinás, régi csapatot sokan néznek meg mostanában. Blackie és társai pedig újból megszolgálták a bizalmat ezen az előzenekar nélküli koncerten.

A W.A.S.P. igazából már azelőtt is vonzódott a tematikus turnékhoz, hogy teljesen általánossá vált volna az ilyesmi a színtéren. Igaz, Blackie Lawless elsősorban saját kiskedvencét, a The Crimson Idolt szerette nyestetni így, akár az adott műsoron belül elkülönített blokk, akár az 1992-es lemezre fókuszáló komplett program formájában. Ennek fényében tulajdonképpen meglepő, hogy csupán a negyvenéves évforduló kapcsán fogant meg az elképzelés az 1984-es debüt kapcsán is valami hasonlóról. Elvégre legyen bármilyen erős is a The Crimson Idol, már vastagon a banda üzleti leszállóágában született, a bemutatkozás ellenben mégiscsak a W.A.S.P. legklasszikusabb és legnagyobb hatású albuma, rajta a legtöbb, a műsorból mindig kihagyhatatlan alapslágerrel. Tipikusan olyan lemez, ami annak idején tényleg messze túlmutatott önmagán és a komplett Los Angeles-i színtéren.

Blackie-ék tevékenységét annak idején elképesztő botrányok kísérték, de hát a világ változik, mai fejjel kábé a vállát sem rándítaná senki mindarra, amit annak idején bemutattak. Ennek megfelelően a főnök természetesen nem érezte szükségét, hogy ha már egy az egyben eltolják a bemutatkozó albumot, az akkoriban rendszeresített, vérben fürdő, szexuálisan túlfűtött show-elemeket is felelevenítsék. Valljuk be, ezek mai fejjel leginkább csak megmosolyogtatóan hatnak... Sőt, már akkor sem volt az igazi a dolog, amikor a '90-es évek második felében, Chris Holmes rövid visszarángatása környékén Blackie ismét megkísérelte újrapozicionálni magukat a horrorisztikus sokk rock alfa-omegájaként. Rég túl volt már fejben ő is meg a közönsége is ezen akkor. Vagyis az aktuális turnén is beérte a csapat a szimpla, de határozottan dizájnos, cirkuszi porondot formázó kulisszákkal meg pár kivetítővel. Utóbbiak használatával és a mindig az adott számhoz passzintott, klipes-miegymásos vetítésekkel Blackie egyébként szintén jócskán megelőzte a többséget.

A zenekar a különböző W.A.S.P.-alapdalokat összemixelő intró után az I Wanna Be Somebodyval csapott bele a műsorba, vagyis számsorrendben vágtáztak végig a lemezen. Mint később, a koncert egyik pontján Blackie zseniális csontvázas mikrofonállványa tetejéről is kifejtette, mindez egyébként korántsem annyira magától értetődő, mint bárki gondolná: mivel gyakorlatilag negyven éve szinte minden bulit az On Your Knees nyit, szabályosan meg kellett tanulniuk, milyen utóbbit a lemezes helyére pakolni a műsorban. Nézőként mindenesetre teljesen magától értetődően hatott a dolog, mint ahogy a dalok összeválogatásától eltekintve, globálisan nézve nem nagyon tért el a buli a W.A.S.P.-tól megszokott koreográfiától. Ezt az érzést erősítette a tény is, hogy a zenekar személyi összetétele stabil. Blackie-t valamiért szokás odasorolni a Blackmore- és Mustaine-féle zenészzabáló despoták közé, pedig Mike Duda immáron harminc éve nyomul vele, és Doug Blair is csaknem húsz éve zenekari tag, de ugyebár turnézenészként ő is valamikor a The Crimson Idol érájában bukkant fel mellette először... Aquiles Priesterrel ugyan még nem jártak nálunk, de mindent összevetve ő is régi bútordarab már a dobcucc mögött, jelenléte pedig nem hozott igazi változásokat: Blackie a virtuóz, mindenre képes ütősöket kedveli (Mike Dupke, majd a rövid ideig utána szolgáló Randy Black is ilyen volt), de ezek a virtuóz, mindenre képes ütősök is alárendelik magukat a daloknak.

Ahol én álltam, korrektül szólt a koncert, szóval ezen a téren sem érhette szó a ház elejét, mint ahogy a zenészi teljesítményekbe sem lehetett belekötni. Blair és Duda szintén topligás muzsikusok, előbbi ráadásul végig minőségi vokálokkal is támogatta Blackie-t. Na igen, ezen a téren ne kerülgessük a forró kását, nincs miért: nem tudtam pontosan megállapítani, mikor mi szól gépről, de bőven akadt énekmankó, ráadásul teljesen egyértelműen. Ezen az egészen most remekül újra lehet nyitni a vitát, hiszen tényleg véleményes, mi a jobb: a szenvedő, fülbántó kornyivákolás á la Vince Neil és Axl Rose, vagy a gépi rásegítés? És persze azt is tudom, hogy aki az egyik verzión anyázik és a másikat hiányolja, az fordított esetben épp a másik megoldást anyázná és az egyiket hiányolná. Csak lehessen valamin anyázni... Nekem mindenesetre nem lógott ki a lóláb a W.A.S.P. esetében, az összképet tekintve teljesen oké volt ez így.

Csúcspontot nehezen tudnék kiemelni, elvégre az első lemez valóban csont nélküli mestermű. Az I Wanna Be Somebody, az L.O.V.E. Machine, a bővített szólóval megkoronázott Sleeping (In The Fire) vagy az On Your Knees alapvetően folyamatosan műsoron voltak, de bármikor jó őket hallani. Valójában csak azon töprengtem el közben, hogy miért nem szedte elő gyakrabban az évek során Blackie az olyan, ezek mögött egy szemmel sem elmaradó darabokat, mint a Hellion, a jelen turné előtt utoljára 1986-ban (!) játszott Tormentor vagy a The Torture Never Stops... Egy nagy ziccer viszont így is kimaradt. Noha az elmúlt években – több mint tizenöt év kihagyás után – rehabilitálták a zenekar első nagy slágerét, az Animal (Fuck Like A Beast)-et, és néha-néha előkerült, a mostani szettből ismét kimaradt. És igen, én is tudom, hogy a PMRC miatt ez a dal pont nem kerülhetett fel az első lemezre, de attól még fejben nekem szervesen ehhez az érához kapcsolódik. Vagyis kezdek róla letenni, hogy valaha is élőben hallhatom a W.A.S.P. minden bizonnyal leglegendásabb dalát.

Mindez persze csak egyetlen lényegtelen apróság, mert a koncert programja összességében így is perfekt volt. Noha a műsor gerincét képező debüt után pár perccel hosszabbra nyúlt a szünet a kelleténél (és a roppant mély „mia-fasz-van-mia-fasz-van" kórus hatására sem rövidült meg), utána azért visszajöttek egy igen alapos ráadásra. Itt egyébként befért még egy komoly különlegesség, hiszen a Vérszomjas szörnyecskék 2. című filmtörténeti alapmű betétdalát, a Scream Until You Like Itet például remek ötlet volt beapplikálni az Inside The Electric Circus meg az I Don't Need No Doctor mixébe. A The Real Me a pörgő-forgó klippel a háttérben most is gyilkolt (itt nyilván Dudáé volt a főszerep), volt egy kis Forever Free meg The Headless Children is, a végén pedig a Wild Child és a Blind In Texas kötelező kettőse zárta a programot. Előbbiből Blackie eleinte nyomott egy kis egyszálgitáros blokkot is, bevallom, ezt annyira nem éreztem kihagyhatatlannak, de mivel utána egészben is lement a nóta, nincs okom panaszkodni.

Mint ahogy a koncert egésze felett sincs, ez bizony ismét kiváló este volt. Mivel Blackie jövőre már a hetvenet tölti, nem tudom, mikor láthatjuk errefelé legközelebb, de jó lenne még egyszer-kétszer elcsípni, mielőtt a nyugdíj mellett döntene...

Fotó: Máté Éva