Shock!

Koncert előtt, közben és utána is egyfolytában fogalmaztam azokat a mondatokat, amiket le akartam írni mindenképpen, de természetesen mint minden elemi erejű élmény, a Helloween Pumpkins United felállása átfogalmaztatta velem a már korábban megszületett kijelentéseket, érthetően gondolataimat alaposan megkavarta az átélt kétórás koncert. Nem akarok túlzottan előzményeket taglalni, a mindenféle drótmédiumoknak köszönhetően ismert volt a dallista, az előző koncerteken bemutatott műsor, vetítések – na, ezeket egyáltalán nem nézegettem, mert úgy szerettem volna megélni, hogy minden mozzanat akkor jusson el hozzám, úgy érintsen meg, ahogy annak a Nagy Összeborulás szándéka szerint lennie kell.

Időkincstárnok ismerősök, akik eljutottak már korábbi állomásokra, meséltek jóféle benyomásokról, ezeknek egyöntetűen az volt a megállapítása, hogy észbontó/eszméletlen/hatalmas/óriási hatást gyakorolt rájuk a csapat, illetve az előadás. Szerettem volna elhinni teljes mélységében ezeket a beszámolókat, de valahogy már a levegőben is benne volt, hogy ez nem lehet rossz.

Az intrónál már izgulok, hogy a fényképezésre koncentráljak erősebben, vagy Michael Kiske antréjára, de maga az intró is már egy kisebb földindulás, és akkor jön a „Masquerade, masquerade, grab your mask and don't be late", hát végem van, libabőr húzza az alkaromat, nem tudom, az objektívem hova irányítsam, ezek az urak meg tűpontosan érkeznek, mindegyikőjük attraktív a maga módján, még a botoxolt Palpatine-ra emlékeztető Michael Weikath is a bohóc gitárjával, ez eldőlt az első pillanatban. Hogy stílszerű hasonlattal éljek, két tonnányi hangkazetta nyomásával zúdulnak rám az emlékek, érzések, benyomások. Pontosan úgy áradt szét a zene a deszkáról, ahogy azt előzetesen elképzeltem. Tisztán, érthetően érkezett meg az összes elem, senki sem volt egykedvű a csapatból, és bár nekik ez rutinmunka, mégis látszott rajtuk, hogy valóban élvezik a fellépést. Mint azt Weiki nyilatkozta nemrég, hogy egyszerűen csak ellustítja őket a most zajló turné és nosztalgiaműsor, ez a jó értelemben vett elégedettség olvasható is volt róluk végig az este folyamán.

A közönség is együtt mozdult meg a műsor indulására, tisztán lehetett hallani, amint az első sorok éneklik a szöveget Michael Kiskével és Andi Derisszel. Roppant érdekes volt egyébként látni azt, hogy bár a hajhullás és a plusz kilók belőtték a publikum nagyját, de bőven jelen volt a tizen- és huszonéves generáció is, akik láthatóan-hallhatóan szintén magukénak érezték a Helloween örökségét. Az első három szám – Halloween, Dr. Stein, I'm Alive – úgy telt el, annyi élmény ért, hogy már akkor is fülig érő vigyorral távoztam volna a fesztiválról, ha ott ér véget a fellépésük. Markus Grosskopf folyamatosan bohóckodott, a színpadot bejárta minden szegletében, néha pózolt egy jót a feléje célzó objektíveknek is, a vicces sapkára hasonlító parókát viselő Kai Hansen is ide-oda sétált, és hát ami alapvetően a legmeghatározóbb kell, hogy legyen, a legtöbb figyelmet a két frontember generálta: Deris és Kiske pontosan úgy mozogtak, sőt, vezényeltek, mintha világéletükben együtt alkottak volna. De végső soron igen, ez mindkettejük csapata, ha az eltöltött éveket és kiadványokat nézzük, a nosztalgiafaktortól megtisztítva is.

A legvisszafogottabbnak Sascha Gerstner bizonyult, ő csendesen riffelgetett, míg Kai és Micha páros-szólózgatott, csak később, a levezetés és bemutatás idején jött előre, de ezen a turnén ez így rendjén is van. Dani Löble, ahogy szokta, nagy vehemenciával tolta végig a programot. Számomra az est legmegindítóbb pillanata Ingo Schwichtenberg videója volt, amikor a csupa mosolygós, kedves dobos eredeti hangfelvételére később Löble rájátszott, ez a megoldás hallatlan megkapó gesztus az egész csapattól, külön köszönet érte. Egy pillanatra pedig hadd kanyarodjak még vissza a basszusgitároshoz: Markus zenei teljesítményéről elég kevés szó esik ahhoz képest, amilyen alapozást és emlékezetes motívumot tesz bele a zenébe. Nem elégszik meg a párakkordos búgással, hanem szinte külön díszítés az egész játéka, ráadásul olyan sajátosan működteti a dallamait, amit az egyes számok, szólórészek alatt hallani, hogy alanyi jogukon is simán dúdolhatók, emlékezetesek. Jó figyelni, jó hallgatni, merő vidámság a fickó.

A nosztalgia – és persze a hangszálpihentetés – jegyében az énekesek a Starlight / Ride The Sky / Judas blokk erejéig átadták a terepet Hansennek, aki gond nélkül nyomta el a maga részét, és bár kétségtelenül meghatározó ez a korszak a Helloween életében, engem ez nyűgözött le legkevésbé, mert bár bírom, szeretem a figurát, de énekesként sosem tudtam a kedvenceim közé sorolni, és hát a Walls Of Jericho lemezt se tekertem rongyosra régebben sem. De ahogy említettem, ugyanúgy része a históriának, szerepét nem is akarom megkérdőjelezni egy pillanatig sem.

Mint fentebb hivatkoztam arra a lustaságra, amit Weikath bevallott, simán tetten is érhető a Pumpkins United című újkori darabon, amit úgy éreztek, hogy illik elővezetni egy ilyen turnén, ha már névadó. De ha csak kicsit őszinték vagyunk magunkkal vagy a csapattal szemben, ez egy poénnak elmegy, viszont nem tartozik az erősségük közé. Nagyon szerettem volna meghallgatni teljes egészében a Keeper Of The Seven Keys II címadóját is, azonban ezen az estén sajnos csak egy részlet jutott belőle, ami – és egy hosszabb agyhúzó szünet – után a két kihagyhatatlan ráadás, a Future World és az I Want Out következett. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi zajlott le itt bennem, hirtelen egyszerre voltam tiniként a szobámban, amint másolom a lemezt a kazettára, de közben figyeltem Kiske taglejtéseit is, és a két sík tökéletesen csúszott egymásra, fedésbe kerültek. Előkerültek a hatalmas felfújható tökök is, kegyetlen jó móka volt nézni, amint pattognak a kezek fölött, közben pedig Derisék kettéosztják kórusokra a jelenlévőket, és megy a vezénylés.

Michael Kiske. Eltelt három évtized, mióta megjelentek a kőklasszikus Keeper lemezek. Évek és plusz kilók száma harminc. De a fickó ugyanúgy kiereszti a „leave me be"-t és vonatkozó hangjait, mint akkor. Eszméletlen, óriási, és ha nagyon kukacoskodni akarnék, akkor sem akarok egy rossz szót se írni rá, nem lehet, nincs olyan momentum, ami miatt akár egy betűt is kötekedésre kellene pazarolnom. Andinek is minden elismerésem, száz százalékban alkalmazkodott, támogatott, tökéletes párost alkottak Michivel.

És még egy gondolat a műsor kapcsán, némileg elvonatkoztatva. Amilyen felemelő dolog látni ezt a gárdát ebben a formában, olyan nagy kérdést vet fel a jövőre nézve, hogy mire lesz képes kifutni a formáció. Mivel még maguk a zenészek sem tudják, ezért komolyan találgatni nem érdemes, de annyi bizonyos, hogy a lécet magasra tették, azt megugrani ennyi és ilyen erős egyéniségekkel nem egyszerű. Ha ebben a nosztalgiakörben ennyi lesz, aminek éppen tanúi vagyunk, akkor sem lehet követ vetni rájuk, ha pedig új dalokat akarnak majd kiadni, azokat gyakorlatilag a legjobb tudásuk szerint kell elkészíteniük, mellényúlni egyszerűen nem fér bele.

Most viszont jöhet a papírfecnieső, csillogás, szállhatnak a dobverők, örökre szóló élményt ajándékozott a Helloween Pumpkins United.

Az idei FEZEN-ről később részletes beszámolóval jelentkezünk.

Fotó: Bertli Zoli