Shock!

november 24.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Helloween: Keeper Of The Seven Keys, Part I & II

0823helloween14Idén végre megvalósul, amit lassan három évtizede vár a világ: októbertől ismét turnéra indul a Helloween legklasszikusabb felállása. Igaz, hogy Kai Hansen és Michael Kiske a jelenlegi tagságba ékelődve lép majd színpadra a Pumpkins United körút állomásain, viszont a lényeggel így is mind tisztában vagyunk. De mitől is lett olyannyira ikonikus a hamburgi banda második leosztása? Minderre a '80-as évek második felében két részletben kijött Keeper Of The Seven Keys album adja meg a választ, amely már a maga idejében is alapjaiban rázta meg a metalvilágot, a tradicionális fémzenék egy évtizeddel későbbi reneszánsza pedig abban a formában meg sem történhetett volna nélküle. Az első rész harmincéves jubileuma és a turné tiszteletére egyik legégetőbb restanciánkat pótoljuk a Klasszikushock rovatban.

Keeper Of The Seven Keys: Part 1
megjelenés:
1987. május 23.

kiadó:
Noise

producer: Tommy Newton, Tommy Hansen

zenészek:
Michael Kiske - ének
Kai Hansen - gitár
Michael Weikath - gitár
Markus Grosskopf - basszusgitár
Ingo Schwichtenberg - dobok

játékidő: 36:58

1. Inititation
2. I'm Alive
3. A Little Time
4. Twilight Of The Gods
5. A Tale That Wasn't Right
6. Future World
7. Halloween
8. Follow The Sign

Szerinted hány pont?
( 77 Szavazat )

A Helloween korai története, illetve első albumuk, az 1985 végén kiadott Walls Of Jericho saját jogán is a Klasszikushockba kívánkozik, így a kezdetekbe ezen a ponton nem nagyon mennék bele. A lényeg, hogy a csapat a Kai Hansen és Piet Sielck gitáros alapította Second Hell (eredetileg Gentry) romjain fejlődött ki Markus Grosskopf basszusgitáros és Ingo Schwichtenberg dobos csatlakozásával, miután az ekkoriban az énekesi funkciókat is ellátó Sielck amerikai tanulmányai miatt távozni kényszerült. Némi kavargás után az ő helyére vették be a Powerfoolban játszó Michael Weikath gitárost, és nagyjából utóbbi 1984-es csatlakozásával egy időben vették fel a Helloween nevet is. A zenekar első menedzserük, Limb Schnoor kapcsolatai révén két dallal is felkerült a Noise kiadó Death Metal című válogatására. Sok év eredménytelen próbálkozásai után a Hansen által felénekelt Oernst Of Life és Metal Invaders egyből a német nyelvterület legreményteljesebb bandái közé lökte őket.

A bemutatkozó kislemez után kihozott Walls Of Jericho himnuszai – a Ride The Sky, a Guardians vagy a How Many Tears – nyugodtan nevezhetők iskolateremtőnek az európai színtéren. A lemez üdítő és mértékét tekintve abszolút váratlan sikert aratott: viszonylag rövid idő leforgása alatt több mint százezer példányban kelt el Európában, ami egy feltörekvő német csapattól óriási eredménynek számított, és az egész európai undergroundban elterjesztette a Helloween nevét. Ám a banda – konkrétan Hansen – pontosan tudta, hogy egy ponton még akad mit fejleszteni, ez pedig maga az ének volt. Amikor a turné közben Kainak elment a hangja, végül közölte társaival, hogy elege volt: „Sosem tekintettem magam énekesnek, főleg a korai időkben nem. Sokkal inkább kiabálás volt az, mint ének, noha tény, hogy szívem-lelkem beleadtam. Lehet, hogy jól csináltam, de mindig is tisztában voltam a korlátaimmal, és sokkal inkább gitárosként tekintettem magamra. Emellett lettek volna ötleteink bizonyos összetettebb gitártémákra is, amelyekre az éneklés mellett nem igazán tudtam odafigyelni, szóval olyasvalakire volt szükségünk, mint Rob Halford vagy Geoff Tate."

0823helloween4

Az első énekesjelölt egy bizonyos Ralf Scheepers volt a Tyran Pace-ből, aki azonban nem akarta otthagyni saját csapatát, és elhajtotta a Helloweent. (Bizonyos, a neten fellelhető információk szerint 1986-ban adott is pár koncertet a bandával, mindezt később ő maga, illetve Michael Weikath is határozottan cáfolta.) A zenekar ezek után egy roppant fiatal, mindössze 18 éves énekesre figyelt fel Hamburgban. Michael Kiske ekkoriban saját, Ill Prophecy nevű bandájának ügyeit egyengette, és mind fazonra, mind hangra tökéletes megoldásnak tűnt a Helloweenbe. Mindössze egy probléma adódott: nem igazán jött be neki a Walls Of Jericho... Kiske: „Azért kezdtem el zenélni, mert imádtam a zenét. 15-16 évesen imádtam az Iron Maident, a Judas Priestet és a hasonló bandákat, de mindig is nagyon nyitott voltam, és egyszerre hallgattam ezekkel a Metallicát, a Beatlest, a U2-t vagy a Eurythmicset. Nekem mindegy volt, milyen stílusban alkotnak – sosem csináltam vallást a zenei ízlésemből úgy, mint egyesek. Nem terveztem konkrét karriert, egyszerűen csak azért alapítottam meg a zenekaromat a suliban – amely egyébként metalt játszott –, mert hittem benne, és meg akartam csinálni. Aztán elkezdtek terjedni a pletykák, és Markus egy napon megjelent a próbatermünkben – ami amúgy az iskolámban működött –, hogy új énekest keresnek, mert Kainak két koncert után elment a hangja, és inkább gitározni szeretne. Nekem viszont nem nagyon tetszett a Walls Of Jericho, nem az én zeném volt: bizonyos szempontból rejlett benne valami punkos, ami nem jött be, és minden dalt egyformának találtam. Ezért aztán nem is hívtam vissza később."

Mivel a Helloweennek égető szüksége volt egy énekesre, de nem találtak megfelelő embert, úgy döntöttek, nem hagyják annyiban, és tovább udvarolnak Kiskének. A már ekkor is igen önfejű énekes szerencsére kötélnek állt: „Pár hét múlva megint bejelentkeztek, hogy hozzám hasonló énekesre lenne szükségük, mert így tudnának kicsit terjeszkedni más irányokba, kipróbálhatnának új dolgokat... Így aztán lementem hozzájuk, és egyből mágikusnak bizonyult az egész. Egyike volt azoknak a bizonyos karmikus helyzeteknek, amikor minden összeáll, minden megfelelő." Az ötfősre bővült Helloweennél tényleg, szó szerint minden azonnal klappolt: a Michaellel megerősített zenekar gőzerővel kezdte meg a dalszerzést a második nagylemezre. Kiske: „Az első közösen megírt dalok szinte egy csapásra álltak össze a próbateremben. Ilyen volt például a Future World is. Ezeket már eleve az én hangomra írták, és miután befejeztük az első adagnyi dal felvételeit, már nekem sem voltak kétségeim a dologgal kapcsolatban." Ugyanakkor amennyiben hihetünk Michaelnek, a játszmázások már ekkoriban megindultak a csapatban a két alfahím és egyben fő dalszerző között: „Weiki igyekezett azt sugallni, hogy Hansen egy seggfej, aki a legnagyobbnak képzeli magát, de igazából tök szar. Eleinte többé-kevésbé hittem is neki, de egy idő után aztán persze rájöttem, hogy Kai egyáltalán nem seggfej. Viszont Weiki abszolút jó abban, hogy elültesse ezeket a dolgokat másokban: évekig nem láttam át a mesterkedésein, utána pedig már azt kérdeztem magamtól, egyáltalán miként történhetett meg mindez."

0823helloween6A zenekar olyannyira jól haladt a munkával, hogy viszonylag hamar megfogant bennük az ötlet egy dupla, lazán konceptuális jellegű albumról. Ennek kapcsán szembesültek egyébként az első nehézségekkel is, ugyanis amikor a Noise-nak prezentálták az ötletet, a kiadó mereven ellenállt, és hallani sem akart a dologról. A Helloweennek ebben engednie kellett a Noise-nak, a Keeper Of The Seven Keys címet kapott albumot tehát ketté kellett bontani. Mindez nem egyedülálló: emlékezetes, hogy még a befutott Judas Priestnek sem sikerült lenyomnia a Columbia torkán a dupla lemez gondolatát a Turbo idején, így a hozzájuk képest kezdő Helloween esetében egy kevésbé tőkeerős cég még kockázatosabbnak hihetett előzetesen egy efféle húzást.

E megoldásba végső soron belenyugodott a banda, és az első adagnyi dal felvételeit 1986 novemberében kezdték meg Hannoverben, Tommy Newton és Tommy Hansen producerkedése mellett. Más dolgokban azonban nem voltak hajlandók beadni a derekukat, pedig a Noise elég rendesen terelgetni akarta őket. Kiske: „A Walls Of Jericho egyfajta thrashes, speedes lemez volt, nagyban eltért a folytatástól, pedig a kiadó azt akarta, hogy simán csak másoljuk le. A kiadók mindig ilyesmiben gondolkodnak, mi viszont simán csak elküldtük őket a picsába, és kizárólag azt játszottuk, amit akartunk. Végül persze nekünk lett igazunk, de a produkciós szakaszban nagyon komoly küzdelmeket kellett vívnunk a cég embereivel. Többször is odáig fajultak a dolgok, hogy azt mondtuk: oké, vagy olyan lemezt készítünk, amilyet mi szeretnénk, vagy nem lesz semmiféle lemez." Érdekesség, hogy Weikath csak nagyon hézagosan vett részt a felvételekben egy kézsérülés miatt, a gitártémák oroszlánrészét tehát Hansen játszotta fel. Az album végül 1987 elejére készült el, és a Future World kislemez alapozása után, május 23-án került a boltokba Keeper Of The Seven Keys: Part I címmel.

A Walls Of Jerichóhoz képest az irány némiképp mindenképpen módosult: a lemez kevésbé agresszív és jelentős mértékben Kiskének köszönhetően jóval melodikusabb is, mint a debüt, viszont a csapat elég nagyot lépett előre dalszerzői tekintetben. Nem állítom, hogy technikai szempontból makulátlan lenne az album, viszont annyi bizonyos, hogy a Helloween stílusa ekkorra kristályosodott ki teljesen – és a tradicionális heavy metal e jellegzetesen német változata itt tündökölt addigi legkerekebb formájában. Nevezhetjük ezt a vonalat akárhogy – én a mai napig a régebben használatos power/speed megjelölést tartom a legtalálóbbnak –, de a stílusjegyek összekeverhetetlenek az ultradallamos gitárfutamoktól kezdve az elsöprő energiájú riffelésen át egészen a nagyívű kórusokig. Utóbbiakat nyilván lehet gúnyolni, hogy gyermekdal-szerűek, de szerintem itt nem indokolt – ez a lemez úgy, ahogy van, alapmű.

0823helloween13

A monumentális Initiation intróból kibontakozó I'm Alive mindjárt védjegyszerű téma, amely gyakorlatilag egyből elővezette, mire is lehet számítani a továbbiakban: igazi Hansen-metal remekül elkapott tempókkal és fogós dallamokkal, amelynek hallatán rögtön érthető, miért is tekintjük a mai napig alapbandának a Helloweent. A csapat ugyanannyira markáns arcéllel játszott, mint a brit kollégák: hatásaik egyértelműek voltak a UFO-tól kezdve a Judas Priesten át az Iron Maidenig, de már ekkor is hasonlóan karakteres stílussal rendelkeztek, mint példaképeik, az ilyesmi pedig egy karrier ennyire korai fázisában viszonylag ritka. Mondhatjuk, hogy a Helloween ekkorra tulajdonképpen „készen" volt... Ugyanebbe az iskolába tartozik a Twilight Of The Gods is jellegzetesen szitáló speed-gitárjaival, Kiske szárnyaló hangjával. Mai füllel azért hallatszik, hogy a roppant fiatal Michael későbbi önmagához képest itt még kissé éretlenül hozta magát énekesként, teljesítményét nem nevezném egyenrangúnak Bruce Dickinsonéval vagy Geoff Tate-ével, kevésbé „színes", amit csinál, de kivételes adottságai az első pillanattól fogva egyértelműek voltak. És ezt senki se vegye kötözködésnek, mindez így kerek: biztos vagyok benne, hogy az őszi turnén mindenkinek az álla csattan a padlón, hogyan énekli majd ezeket a dalokat, hiszen hangterjedelme – már-már csodával határos módon – megmaradt, viszont sokkal kiműveltebben bánik vele, mint harminc évvel ezelőtt.

Persze ne hallgassuk el, hogy a zenekar kisebbik Michaelje dalszerzőként is ott volt a szeren, a fenti két téma közé ékelt A Little Time számomra a lemez egyik legjobbja. Kimértebb tempójú, rockosabb húzású darab, mint Hansen szerzeményei, viszont ugyanolyan ragadós – mind az alapriff, mind a refrén kiverhetetlen –, és óriási hangulata van. Már itt is hallatszott, hogy mennyire fekszenek Kiskének ezek a lazább szabású tételek – itt például szerintem az egész lemez legkimunkáltabb, legfinomabb énektémáit nyomja, még ha nem is szárnyal végig a sztratoszférában. A hangulatos, atmoszférikus középrész sem feltétlenül tipikus, és főleg nem volt az 1987-es sztenderdek szerint.

0823helloween7A zenekar Hansen melletti másik vezéregyénisége, Weikath első dala a lemezen az A Tale That Wasn't Right ballada, amelyről mindent elmond, hogy a mai napig a Helloween lírai darabjainak prototípusa. Szerintem később írtak ennél erősebb lassú nótákat is, de nem kérdés, hogy ez is nagyon rendben van, és minden ízében a korszak emblematikus klasszikusa. Ami fokozottan igaz a lemez kvázi-slágerére, a Future Worldre, Hansen egyik valaha írt legkarakteresebb szerzeményére. A tempó kimértebb, a hangulat pedig számomra mindig egyszerre idézte itt a Priest sci-fi-köntösbe csavart témáit, illetve Kiske dallamai miatt kicsit a korai Queensryche-ot is, az összkép azonban mégis száz százalékos Helloween. Tényleg ez a lemez legfogósabb szerzeménye, méltán vált belőle a metal fénykorának egyik emblematikus himnusza. A zárás pedig tényleg egy olyan darab, amely akárki előtt igazolhatta a zenekar kivételes tehetségét: a 13 perc fölé kúszó Halloween – Kai Hansen magnum opusza – lazán ott van a Maiden korabeli nagyeposzai mellett briliáns szerkezeti felépítésével, ötletcunamijával, jellegzetesen '80-as éveket idéző, larger-than-life atmoszférájával (bár azt azért nem hallgathatom el, hogy például gitárszólók tekintetében a csapat ekkoriban azért még nem játszott Adrian Smithék ligájában). Az utána következő Follow The Sign rövid atmo-outrója pedig úgy zárja le az albumot, hogy az ember automatikusan indítja is utána a második részt.

A Helloween már a megjelenés előtti hónapokban turnéra indult Nyugat-Németországban: az első koncertet március 13-án, Biberachban adták Kiskével a fronton, és még őket is meglepte, micsoda érdeklődés fogadta mindenfelé az új felállást, amely egyébként élőben is tökéletesen működőképesnek bizonyult. A Walls Of Jericho sikere miatt a banda körül eleve forrongott valami, azonban alighanem senki sem számított arra az őrületre, amit először a Future World, majd maga a lemez kirobbantott 1987 derekán. Az előtte feltörekvő, ígéretes reménységnek számító Helloween gyakorlatilag hetek leforgása alatt az európai élvonalban találta magát, és azon kapták magukat, hogy a következő ügyeletes szenzációként, sőt, egyes helyeken konkrétan az új Iron Maidenként emlegetik őket.

A lemez a tizenötödik helyig jutott az NSZK-ban az eladási listákon, de egész Európában nagyot robbant, sőt, óriási eredményként még a Billboard Top 200-ra is feljutott, a 104. helyre. A zenekar Japánban szintén brutális mániát robbantott ki, itt gyakorlatilag még népszerűbbek lettek, mint hazájukban. A Keeper Of The Seven Keys első része hetek alatt túlszárnyalta a Walls Of Jericho eladásait, és a számok hosszabb távon sem mutattak csökkenést: 1987 nyarának végére a Helloween Európában már gyakorlatilag sztárcsapatnak számított. Érdekesség, hogy a bandának ez javarészt pont Magyarországon esett le, amikor első hazai koncertjüket adták augusztus 19-én, Budapesten. Weikath: „A Kisstadionban játszottunk, az Ossian volt az előzenekarunk, és ha jól emlékszem, az Omega felszerelését használtuk. Azért is maradt meg ennyire meghatározó élményként nekem is az a nap, mert csak lestük, ahogy jönnek és jönnek az emberek, és nem hittük el, mennyien kíváncsiak ránk. Azt hiszem, akkor tudatosult bennünk, hogy a zenekar tényleg nagyon nagy lett. Mindenképpen különleges élményt jelentett számunkra az is, hogy az akkori NDK-ból is rengeteg rajongó érkezett Budapestre, akik otthon értelemszerűen nem láthattak minket koncerten, Magyarországra azonban elutazhattak megnézni a bandát."

0823helloween3

A zenekar augusztus 21-én Debrecenben, illetve 22-én Miskolcon is hatalmas sikerű koncertet adott. Mivel akkoriban nem volt jellemző, hogy felívelőben lévő, kurrens bandák eljussanak hozzánk, mindezzel hosszú évekre előre megalapozták magyarországi népszerűségüket, és itthon is egyből odasoroltak a legkedveltebb metalzenekarok közé. A Helloweent a pár nappal a hazai bulik után következő, négy európai Monsters Of Rock fesztiválkoncerten is hatalmas lelkesedéssel fogadta a közönség, utána pedig pár dél-európai bulin a DIO vendégeként bizonyíthattak. A tempó később sem lassult: az év második felében életük első észak-amerikai turnéján vehettek részt, bár itt azért sokkal kisebbek voltak a méretek, hiszen nyitószámként szegődtek az Armored Saint és a Grim Reaper elé. Az évet néhány japán koncert zárta: mindent elárul a banda státuszáról, hogy a tokiói három bulin összesen több mint tízezer ember előtt léptek fel.

Ezekben a hónapokban ugyanakkor már jelentkeztek bizonyos feszültségek is. Az egyik oldalról Hansen év végére teljesen kimerült a rengeteg koncerttől, másrészről a zenekar azzal szembesült, hogy az észak-amerikai áttörés valószínűleg nem megy majd annyira karikacsapás-szerűen, mint az európai és a távol-keleti. És az utóbbi kérdés ugyebár szorosan összefüggött azzal, hogy a tengerentúlon csakis komoly turnékkal lehetett volna erősíteni a pozícióikon, amit viszont Kai nem akart. Emellett olyan kompromisszumokra is szükség volt, amik egyáltalán nem voltak ínyükre: a Halloween dalt például már direkt az amerikai MTV kedvéért rövidítették le klipváltozatban kevesebb mint felére, de a reményeket még így sem váltotta be.

0823helloween9

Az Iron Maiden-féle Sanctuary menedzsment által felkarolt csapat mindenesetre egy rövid pihenő után szinte azonnal stúdióba vonult a második adagnyi dallal – és azzal kellett szembesülniük, hogy korántsem élvezik annyira egymás társaságát, mint egy évvel korábban. A folyamatosan a nyakukban lihegő kiadó, illetve a siker miatt rájuk nehezedő nyomás csak tovább súlyosbította a hangulatot, főleg, hogy Weikath a stúdióban egyre inkább magához ragadta a kezdeményezést, és sokkal inkább ott akarta hagyni a keze nyomát a zenén, mint az album első részénél. Kai Hansen fejében pedig ekkoriban fordult meg először, hogy talán nem marad örökre az általa alapított zenekar gitárosa. Kételyeinek egyik friss dalában is hangot adott, méghozzá elég egyértelműen: „Az I Want Out valóban az akkori érzéseimről szólt: arról, hogy ott akartam hagyni a Helloweent. A zenekar két részre szakadt akkoriban, az egyiken Weikathtal és Kiskével, a másikon meg a régi gárdával, Markusszal, Ingóval és velem. Elég komoly nézeteltéréseink támadtak a zenei irányvonal kapcsán: mi sokkal inkább arra támaszkodtunk volna, amit addig letettünk az asztalra. Mindenféle kísérletre nyitottak voltunk, amíg a metalban maradunk velük, ők viszont folyamatosan azt kérdezgették: örökre benne akartok ragadni ebben a metalos dologban? Nézzük meg inkább alaposabban, mit csinált annak idején a Beatles..."

A Keeper Of The Seven Keys második része tehát egyáltalán nem készült jó hangulatban, a zenekar tagjai közötti törésvonalak egyre mélyültek, és még a fentebb említett két frakció sem bizonyult egységesnek. Példának okáért a két Michael majdnem vérre ment egymással, annyira nem értettek egyet Weikath egyik dala, az Eagle Fly Free, illetve a Kiske által hozott We Got The Right egyes hangszerelési megoldásait illetően. Mindeközben a kiadóval is egyre súlyosabb vitáik támadtak az anyagi elszámolást illetően. Mindebből persze a közönség ekkor még nem nagyon vehetett észre semmit: a zenekar augusztus 20-án minden idők leglátogatottabb doningtoni Monsters Of Rockjának nyitóbandájaként kezdte meg az aktuális turnét, és még a német zenekarokat hagyományosan körberöhögő Nagy-Britannia kőkemény közönsége előtt sem vallottak szégyent. Weikath: „A Monsters Of Rock a 110 ezer nézővel az egyik legdöbbenetesebb élményünknek bizonyult akkoriban. És ugyan minket is megdobtak két üveg húggyal, de ezek legalább zárva voltak. A szart a Guns N' Rosesnak tartogatták, akik utánunk léptek színpadra... Csakis annak vélem betudni a dolgot, hogy minket már ismertek, mivel rajtunk lőtték be délelőtt, olyan tíz óra körül a cuccot. Az Eagle Fly Free-t játszottuk, sok embert mi vertünk ki vele a sátrukból, így pár órával később már ismerősként fogadtak, a Gunsot pedig nem. Szerencsések voltunk..."

0823helloween2A már csak Tommy Hansen producerkedése mellett felvett Keeper Of The Seven Keys: Part II augusztus 29-én jelent meg. Az első résznél erőteljesebb, feszesebb hangzású albumot gyakran Weikath anyagának szokás titulálni, de ez még azzal együtt is sarkítás, hogy Michaelnek a korszakban írt dalai valóban ide kerültek fel. Viszont az egyensúly ezzel együtt sem billen el: a tíz nóta fele érkezett tőle (intróval együtt), hármat jegyzett Hansen, kettőt pedig Kiske. Vagyis a Keeper első része sokkal inkább tekinthető Hansen-domináltnak, mint a kettes Weikath-anyagnak. Viszont mindez egyáltalán nem okozott stílusbeli törést: mindjárt az Invitation intróból kifejlődő Eagle Fly Free a zenekar egyik ikonikus power/speed-himusza, a mai napig kihagyhatatlan a koncertprogramból is. Kiske You Always Walk Alone-ja szintén sodró tempóban repeszt, az alapokban nem kevés Maiden rejlik, viszont ezzel együtt is sokkal kevésbé nyilvánvaló téma, mint a kezdés – nem mondom, hogy a legjobbjuk, de kétségtelenül teljesen más, mint Hansen vagy Weiki szerzeményei. Az is fülbeötlő, mennyit fejlődött kifejezőkészség tekintetében mindössze egy év alatt a frontember: végig erőteljesebben, magabiztosabban bánik a hangjával még az első anyaghoz képest is.

Keeper Of The Seven Keys: Part 2
megjelenés:
1988. augusztus 29.

kiadó:
Noise

producer: Tommy Hansen

zenészek:
Michael Kiske - ének
Kai Hansen - gitár
Michael Weikath - gitár
Markus Grosskopf - basszusgitár
Ingo Schwichtenberg - dobok

játékidő: 54:33

1. Invitation
2. Eagle Fly Free
3. You Always Walk Alone
4. Rise And Fall
5. Dr. Stein
6. We Got The Right
7. Save Us
8. March Of Time
9. I Want Out
10. Keeper Of The Seven Keys

Szerinted hány pont?
( 46 Szavazat )

Weikath két következő dalával kicsit tanácstalan vagyok, ezek ugyanis pontosan azon vonal megtestesítői a bandánál, amit sosem szerettem tőlük igazán. A Rise And Fall és a Dr. Stein a tréfásabbra vett, happy-happy-helloweenes irány prototípusai, amelyek közül az elsőt ráadásul még zeneileg is mindig tölteléknek tartottam. A Dr. Stein akkor már sokkal ütősebb, itt azért a riffek meg a dallamok nagyon ott vannak a spiccen, Kiskét akár briliánsnak is simán merem nevezni benne, bár mint említettem, sosem volt a kedvencem ez sem. De tudom, hogy kisebbségben vagyok, hiszen az Eagle Fly Free meg az I Want Out mellett ez az a nóta a lemezről, amely gyakorlatilag folyamatosan kirobbanthatatlan a koncertprogramból, mióta csak megírták. Jól is jön a tréfarépáskodás után a másik Michael We Got The Rightja, amely egyszerre lassabb, melodikusabb és komolyabb hangvételű téma, az énekes újabb brillírozásával – még ha cseppet túl is játssza a szerepét, és mai füllel kissé manírosnak tűnhet. Ebbe a teljesítménybe még ezzel együtt sem lehet belekötni.

Ha az eddigieket vesszük, a második rész – szerintem – egyértelműen elmarad az elsőtől, viszont Kai Hansen azért nagyon tudott valamit, mert három egymást követő dala azonnal egyensúlyba rántja a mérleget. A Save Us (amely az újrakiadásokon valamiért már a lemez végére került) az addigi legnyersebb, legtökösebb téma az albumon, mentes mindenféle komédiázástól vagy felesleges pátosztól, viszont húz, mint a bivaly, és emellett is elsőrangú dallamokat rejt: még a húsos, szétzengetett kórus sem vesz el semmit az erejéből. A March Of Time bevezetője könnyedebb témát vetít előre, de aztán más irányba viszik: priestesen acélos riffelésű himnusz kerekedik belőle, ahol a refrén ízig-vérig germán, mégsem érzed túlzónak, mert az eredetit, az igazit hallod, amit utána mindenki csak másolni próbált, de ilyen ütősen soha nem tudott élni ezekkel a fogásokkal. Az I Want Out pedig a lemez koronája, a második rész Future Worldje, egyben minden bizonnyal a klasszikus Helloween leghatalmasabb klasszikusa, és méltán. Ha egy dalt kell mondanom a csapattól, amelyben minden benne van, amitől ez a csapat ekkora lett, hát ez lenne az. Itt bizony minden perfekt, a jellegzetesen éneklő gitárdallamoktól kezdve a tízpontos refrénen át egészen a belőle áradó feltartózhatatlan, pozitív energiáig, még akkor is, ha a szöveg itt már a Helloween fénykorának végét vetítette elő.

0823helloween11A zárás ezen a lemezen is egy giganteposz a szimfo-aláfestésű Keeper Of The Seven Keys révén, amely ezúttal Weikitől érkezett, és még játékideje is szinte pontosan megegyezik Hansen Halloweenjével. A kettő közül szerintem egyértelműen utóbbinak áll a zászló, ez kissé talán túlhúzott, de tempóit, felépítését tekintve kimondottan bátor, a maga idejében abszolút progresszívnek számító mű volt, és mondanom sem kell, Kiske itt is valami elképesztően jól énekel. Ha pedig már az egyéni teljesítményeknél tartunk, érdemes kiemelni Ingo Schwichtenberg ösztönös, erőteljes dobolását, mert ezt ma már ritkán emlegetjük. Ami a gitárszólókat illeti, az első lemez kapcsán említettem, hogy a Helloween még azért messze járt ezen a téren mondjuk a Maidentől – nem állítom, hogy a második fejezetre behozták a lemaradást, de kétségtelenül kimunkáltabbak, okosabbak a szólók, mint az elsőn. A lemezek hangzása mai füllel nyilván kissé patinás, de simán vállalható, főleg a másodiké. Egyiket sem visszhangosították szét például, ami bölcs döntésnek bizonyult.

A lemez fogadtatása minden túlzás nélkül elsöprőnek bizonyult: az NSZK-ban az ötödik helyen nyitottak, de Angliában, illetve Japánban is bekerültek a Top 30-ba, és nagyjából az Államokban is hozták az egyes Keeper eredményeit. A zenekar Donington után az európai Monsters Of Rock holland, német, olasz, spanyol és francia állomásain is fellépett, majd további bulikon játszottak a feszt főattrakciója, az Iron Maiden nyitószámaként a kontinensen. Ezután belecsaptak az önálló, Pumpkins Fly Free körútba, amely a népszerűség újabb fokát mutatta: a csapat ekkor már egyedül is lazán arénákat töltött meg Nyugat-Németországban, de az angol közönség is jól fogadta őket. Kai azonban ekkorra meghozta döntését: „Csak azt éreztem, hogy a csapat több táborra szakadt, mindenki küzd a másikkal, a hangulat viszont pocsék. Elegem volt abból, hogy ahelyett, hogy játszottuk volna a zenét, inkább vitatkoztunk róla. Weikath és Kiske valami egészen új irányt képzeltek el a zenekar számára, nem voltak elégedettek az addigi stílussal. Úgy érezték, hogy nekik kell megújítaniuk az egész metal műfajt, én meg úgy döntöttem, hogy ezt inkább rájuk bízom. Aztán ott voltak a menedzserek is, akik állandóan sutyorogtak a fülünkbe, és valójában ők döntöttek a fontos kérdésekben, csak éppen velünk próbálták kimondatni, amit gondoltak. Nem akartam báb lenni, becsapni a rajongókat, magam akartam határozni a saját életemről. Nem tudnék bizonyos dolgokról énekelni, majd egészen másképp élni az életemet. És így nem akartam zenélni, hiszen mindezzel pont a muzsikálás örömét vették el tőlem. Azt mondtam: nem érdekel a siker, én mosolyogva akarok élni, nem fogcsikorgatva, ezért eljöttem a Helloweenből, és soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg ezt a döntésemet."

0823helloween8

Kai Hansen 1988. november 8-án, Birminghamben adta utolsó koncertjét a Helloween tagjaként, és ugyan a közönséget hidegzuhanyként érte távozásának híre, a többiek természetesen tudták, hogy a dolog a végén ide fog kifutni. Olyannyira, hogy ha hihetünk a forrásoknak, Weikath már augusztusban megkereste egyik jó ismerősét, a korábban a Rampage-ben játszott Roland Grapow-t, hogy álljon készenlétben... Weikath: „Többé-kevésbé minden probléma Kai és az én nézeteltéréseimből fakadt. Nagyon különböző emberek vagyunk, így aztán elejétől kezdve fennállt köztünk egyfajta ellentét. De a távozása mögött így is több ok rejlett. Szerintem úgy érezte, nem maradt számára elég tér a Helloweenben, miután Kiske és én mást gondoltunk bizonyos dolgokról. Kait nagyon stresszelte ez a helyzet. Emellett utálta az összes promóciós kötelezettségünket is, mert összességében feszültségmentesebb életre vágyott. Ez egyébként később, a Gamma Ray idején is egyértelműen megmutatkozott. Épp emiatt vettek vissza a turnézásból meg a promóciós aktivitásokból, Kainak pontosan ez volt a célja: nem akart annyi kötelezettséget, mint ami a Helloweennél terhelte. És aztán ezeket a gondjait kivetítette a zenekarra is. Már a Walls Of Jericho idején is felvetette, hogy kevesebbet kellene koncerteznünk, mire persze a menedzsment közölte vele, hogy akkor talán menjen máshová játszani. Egy ideig viselte a dolgot, de aztán elege lett belőle. A végén már annyi mindenben nem értettünk egyet, hogy kifejezetten örültem, amikor elment."

Hansent ekkoriban többen is akasztanivaló idiótának bélyegezték, amiért kilépett a metalszíntér legdinamikusabban fejlődő csapatából, ő azonban nem habozott sokat: némi feltöltődés után megalapította saját zenekarát, a Gamma Rayt, méghozzá azzal a Ralf Scheepersszel, akit évekkel korábban már megkörnyékezett egyszer a Helloween kedvéért. Hansen: „Azt gondoltam: ott kell hagynom ezt a zenekart, változásra van szükség, és innentől fogva több mint egy évbe telt, mire meghoztam a végső döntést. A Helloween jelentett számomra mindent, szó szerint a világnál is fontosabb volt nekem a zenekar. Viszont nem vagyok olyan típus, aki mindenáron ragaszkodik valamihez, és ha úgy érzem, hogy egy adott történet elindult a lejtőn, simán képes vagyok elengedni. Miután döntöttem, nem gondolkodtam sokat a jövőn: magabiztos voltam, hiszen a kiadóknál ismerték a nevemet, tudtam, hogy jó dalszerző meg tehetséges zenész vagyok, és még néhány rajongóm is akad. Ha otthagysz egy már sikeres zenekart, hogy saját projektet indíts, az a legnagyobb probléma, hogy valóban össze kell állnia egy igazi csapatnak. De éreztem, hogy a Gamma Ray működni fog, mint ahogy természetesen azzal is tisztában voltam: sosem lehet akkora, mint a Helloween. Amikor elkezdtük a munkát a Heading For Tomorrow lemezen, a kiadónál többen is egyből aranylemezben reménykedtek, és én állítottam le őket. Ilyesmi csak Ritchie Blackmore-nak sikerült a Rainbow-val, miután otthagyta a Deep Purple-t. Én viszont nem dédelgettem ilyesféle álmokat. Egyszerűen csak örültem, hogy kiszálltam a hintából. Megpróbáltam nem túlgondolni a helyzetet, és csináltam, amit helyesnek éreztem."

0823helloween12

A Helloween egy áprilisi bemelegítő buli után rögtön a mélyvízbe hajította Grapow-t, aki egy alapos észak-amerikai turnén mutatkozott be először a közönségnek. A banda itt az Anthrax és az Exodus előtt játszott, és a dolog nem sült el minden ízében jól: a thrasherek nem mindenütt voltak rájuk vevők, és ismét szembesülniük kellett azzal, hogy az amerikai közönség valahogy nem fogja az adásukat. Weikath: „A Noise kiadványait az RCA terjesztette odaát, és az ő New York-i irodájukban jöttem rá, hogy egyszerűen nem tudják, miként adjanak el bennünket az amerikai közönségnek. Az egyik szlogen például az volt: I Want Out – egy generáció segélykiáltása... Nem rossz, de rossz helyen akarták elsütni. Aztán be akartak minket nyomni a Slayer előzenekarának, miközben mi inkább valami pozitívabb csapattal játszottunk volna. Fogalmuk sem volt, hová helyezzenek bennünket, és egyszerűen nem értettem, miért mindenáron a Slayer- meg a Megadeth-típusú agresszív, antiszociális szintet lőtték be nekünk, amikor nem is illett hozzánk az ilyesmi, és megvolt a saját kibaszott identitásunk. Ott állt a Helloween igazi zenekarként, és inkább a magunk valójában kellett volna reklámozniuk minket ahelyett, hogy beerőltetnek bennünket valamibe, amiről aztán a közönség úgyis rájön, hogy nem mi vagyunk..."

A csapat egy roppant sikeres távol-keleti turnéval zárta a Keeper Of The Seven Keys éráját, majd kihoztak egy Live In The UK című koncertanyagot is. A két album eladásai ekkorra egyenként meghaladták az egymilliós példányszámot világviszonylatban, sőt, a második anyag eredményei még túl is lőttek az elsőén. Nem meglepő, hogy a banda ezután – mintegy egymillió dollárért – átszerződött a Noise-tól a tőkeerősebb EMI-hoz. Mindezt a Noise jogtalannak ítélte, a menedzsment és a Helloween pedig eközben azzal vádolta a korábbi kiadót, hogy alaposan lenyúlták őket. A felek végül bíróság elé mentek, és ezzel atomjaira hullott körülöttük minden. A zenekar a jogviták alatt nem hozhatott ki friss anyagot, és nem is koncertezhetett, ekkoriban pedig nem lehetett csak úgy, két évre eltűnni. Ezt a szerencsétlen periódust a The Best – The Rest – The Rare címet kapott best of-kollekcióval próbálták áthidalni 1990-ben, de a helyzet a csapaton belüli emberi viszonyokat is még jobban összezilálta. Weikath: „A kiadóval ápolt kapcsolatunk teljesen megromlott, de ezeknek a problémáknak nem kellett volna beszűrődniük a zenekarba, csak hát mindannyian más emberek voltunk. Nekem a szüleim azóta a bíróságon marakodtak, hogy az eszemet tudtam, szóval számomra mindez természetes volt: meg akartam szabadulni a szerződésünktől, így bíróság elé mentünk. Más zenekari tagok viszont féltek a helyzettől, és senkivel sem akartak pereskedni." Ha mindez nem lett volna elég, rövid időre még a banda német aranylemezeit is visszavette a lemezkiadók helyi szövetsége, mert az illetékesek azt hitték, hogy rosszul végezték el a számításokat. Utólag persze kiderült, hogy alaposan melléfogtak, így a Helloween tagjai hamarosan visszakapták aranylemezeiket, de e kis affér sem tett jót a hangulatnak. Mint ahogy a Noise-per elvesztése sem... A fenti problémákat csak súlyosbították a zenei ellentétek az egyre könnyedebb irányba haladó Kiske és Weikath között, nem beszélve Ingo Schwichtenberg masszív piálásáról és drogozásáról.

0823helloween5

Mindennek eredménye egy későn, mindössze 1991 márciusában kihozott, vegyesfelvágott-irányba elvitt, néhol feleslegesen vicceskedő és karakter nélküli album lett Pink Bubbles Go Ape címmel (bár Kiske még így is egészen elsöprően zseniálisan énekelt rajta). A Helloween mellett ekkorra egyszerűen elrohant a világ, de maga az album sem sikerült meggyőzőre hatalmas elődeihez képest, így noha kimondottan drágán, több mint félmillió dollárért rögzítették, végül mindössze harmadannyi ment el belőle, mint a kettes Keeperből. Az 1993-as Chameleon zeneileg önmagában nem lett rossz (az énekest tényleg nem tudom eléggé méltatni), de Helloweenként gyakorlatilag értelmezhetetlennek bizonyult rockos megközelítésével, és már csak az utolsó szög volt a koporsóba: mindössze 40 ezret sikerült eladniuk belőle, ami még a Pink Bubbles-höz képest is gigabukásnak számított. Kiskének és Ingónak ezután egyaránt mennie kellett. Kiske: „Az első négy évem a Helloweenben fantasztikusan telt. Amikor Kai és én is együtt játszottunk a zenekarban, egyszerűen minden működött, totális összhangban zenéltünk, és az idő is a mi oldalunkon állt. Tényleg minden klappolt, nem hibázhattunk, és ez nem túlzás: akármibe is fogtunk, totális sikerrel jártunk vele. És egy zenekar ettől a bizonyos összhangtól műküdik igazán: amikor együtt vagy másokkal, és minden sokkal jobb, mint amikor külön vagytok. Minden varázslatos zenekarnak ez a majdhogynem spirituális dolog a titka, amit nem lehet megteremteni, egyszerűen csak magától kialakul, és megszületik belőle a zene. Nálunk is pontosan ez volt a titok abban az első négy évben, és amikor Kai Hansen elment, a mágiának is lőttek. Onnantól fogva egyre fájdalmasabbá váltak a dolgok, és a dolog átment rémálomba, legalábbis számomra. A Pink Bubbles Go Ape érdekes lemez volt, akadtak rajta tök jó dalok is, de a hangzásunk megváltozott, mondhatni kihajítottuk, amihez szintén sok köze volt Kai Hansen távozásának. Kainak megvan ez a bizonyos nagyon egyedi gitárjátéka és dalszerzői stílusa, és szerintem a részéről is nagy hiba volt otthagyni a zenekart. A Chameleon idején pedig már tényleg nem is működtünk igazi zenekarként. Ott már gyakorlatilag mindenki a saját szólóalbumát akarta elkészíteni. Vége volt..."

A folytatás ismert: Kiske rockos vizekre kalandozott, az alkohol és a kokain mellett súlyos mentális problémákkal is küzdő szegény Ingo pedig 1995 elején végzett magával. Weikath: „Ingo születése óta skizofrén volt, viszont ez csak akkor derült ki, amikor a drogproblémái miatt elvonóra kellett vonulnia. Mint kiderült, a piálása meg a kokainozása emiatt végzetes hatást gyakorolt az agyára, hiszen az ilyesmi hatványozottan nem tesz jót, ha mellette még skizofréniában is szenvedsz... A skizofrénia fő hatásai az alkohollal még késleltethetők is egy ideig, de ha az ember eléri a harmincas éveit, mindenképpen jelentkezni fog a dolog. Onnantól fogva megfelelő kezelésre van szükség, hiszen ez egy nagyon bonyolult, súlyos betegség, ami ráadásul gyógyíthatatlan. Ingónak olyan súlyos terhet jelentett mindez, hogy meg kellett mondanom neki: a továbbiakban nem játszhat a zenekarban. Jó öt-hat óráig tartott a beszélgetés, én pedig folyamatosan kitartottam az álláspontom mellett. Később vissza akart jönni, de akkor is nemet kellett mondanom, mert ha engedünk neki, biztosan megöljük vele. Nem volt annyira ép, mint amennyire el akarta hitetni velünk, mert ő maga sem ismerte fel, mennyire súlyos az állapota, még a gyógyszereit sem szedte. Aztán egy napon fogta magát, és a metró elé ugrott..."

0823helloween15

Weikath eközben Andi Deris énekessel és Uli Kusch dobossal nagyon gyorsan összepofozta a zenekart, majd az 1994-es Master Of The Ringsszel visszakanyarodott a súlyosabb irányvonalhoz. A húzás még a tradicionális metal legnehezebb éveiben is kifizetődőnek bizonyult, a zenekar ezzel, illetve az 1996-os The Time Of The Oath és az 1998-as Better Than Raw albumokkal visszakapaszkodott a csúcsra. Utóbbi két anyag már eladásait tekintve is megközelítette az egy évtizeddel korábbi mesterműveket, a Keeper-éra viszont így is kísértette őket – pláne, hogy az ekkortájt szárba szökkenő európai metal-revival fiatal bandái legnagyobb mértékben pont a két régi anyagra építkeztek. Deris: „Hiába volt már az első közös albumunk is óriási siker, akárhová mentünk, mindenütt azt kérdezgették, hogy miért nem készítünk egy újabb Keepert. Mi meg: bazmeg, ezek bolondok! Kihozol egy lemezt, eltelik egy év, kétszer annyi fogy belőle, mint a Keeperekből a maguk idejében ugyanennyi idő alatt – nyilván persze még így is vezetnek eladásilag, hiszen sokkal régebbiek –, kapsz három platinalemezt meg hét aranyat, és az emberek még mindig azt kérdezgetik: mikor lesz új Keeper? Pedig a The Time Of The Oath bizonyos tekintetben még keeperes is volt a maga nostradamusos koncepciójával... De hiába lett az is kibaszott sikeres, továbbra is mindenki csak a Keepereket kérdezgette. Aztán eltelt újabb tíz év, és még mindig. Mintha lenne egy buszod, ami baromi jól halad, de aztán mégis mindig elsodorja egy űrhajó..."

A csapat bizonyos tekintetben engedett a nyomásnak, és 2005-ben elkészítette a Keeperek folytatását az aktuális felállással. A dupla Keeper Of The Seven Keys: The Legacy elég korrekt Helloween-lemez lett, de ma is úgy gondolom, hogy nem feltétlenül kellett volna bolygatni vele ilyen direkt módon az örökséget. Ugyanígy látta ezt Kai Hansen is: „Amikor először hallottam a dologról, az jutott eszembe: én biztos nem csinálnám ezt, mert mindenki a régi Keeperekhez hasonlítja majd az újat. A rajongók többsége szeret nosztalgiázni, talán még én magam is ilyen vagyok, így ha meghallom a Keeper címet, Michael Kiske hangját akarom hallani. Ha nem ő énekel, az bizony nem Keeper, legyenek akármilyenek maguk a dalok. Azt nem tudom, nélkülem lehetséges-e Keepert készíteni, ezt mindenki döntse el maga, de egy dolog biztos: én az összes akkori nótámat úgy írtam, hogy a fejemben Michi hangját hallottam, és ez magukra a dalokra is óriási hatást gyakorolt. Bátor lépés volt mindez a részükről, mert nyilvánvaló, hogy a tábor jelentős része nem fogadja majd el könnyen az albumot. A régi Keeperek sikereit meg nem lehet megismételni, és ez a másik ok, amiért én biztosan nem fogtam volna bele a dologba. Az egy korszak volt, egyfajta alap, amire valami újat, valami mást lehet építeni. Marketinges szempontból persze ez is okos döntés, hiszen egyből mindenki odafigyel, de ott rejlik benne a veszély, hogy a végeredmény nem felel majd meg a várakozásoknak."

0208helloween

A háttérben az illetékesek évek óta puhították a metalszíntérre számos furcsa, ellenséges nyilatkozat után a 2000-es években visszamerészkedett Kiskét, Hansen pedig az utóbbi tíz évben már elég rendszeresen fel-felbukkant itt-ott a Helloween színpadán, a teljes Keeper-reunionre viszont egészen az idei évig kellett várni. Az ősszel startoló Pumpkins United turné paraméterei ismertek: a klasszikus ötös mellett ott lesznek a mai Helloween tagjai, tehát Andi Deris, Sascha Gerstner gitáros és Dani Löble dobos is, ami szerintem korrekt megoldás. Noha zeneileg a csapat nagyjából kiegyensúlyozott színvonalon teljesít Deris belépése óta, én is úgy gondolom: ezt azért még mindenképpen meg kellett csinálniuk. Főleg, hogy a klasszikus felállás a maga idejében befejezetlen sztorit hagyott hátra. Kiske: „A Helloween Keeper-korszaka valójában nagyon rövid ideig tartott, épp csak belekezdtünk, aztán be is fejeződött. Úgy gondolom, még legalább két lemezt kellett volna készítenünk abban a felállásban, Kaijal és Ingóval. A mai napig nagyon sajnálom, hogy nem így alakult, mert ott vannak az olyan zenekarok, mint például az Iron Maiden, akiknél bezárult a kör: felértek a csúcsra, elkészítették a legjobb lemezeiket, elmesélték a történetüket. Zeneileg szerintem mindent elmondtak, ami bennük rejlett. A Keeper-korszakos Helloween – mert a mai Helloween nyilvánvalóan egy másik zenekar – korántsem mondott el mindent, ami művészileg benne rejlett, és ez nagyon szomorú."

Ezen persze már kár rágódni, hiszen a két Keeper örök, és ez most tényleg szó szerint értendő: ha hosszabb távú, a színtérre gyakorolt megtermékenyítő hatásukat tekintjük, ezek az albumok simán a '80-as évek legfontosabb lemezei közé tartoznak. Weikath: „Mindenképpen varázslatos idők voltak azok. Bizonyára intézhettük volna másképp is a dolgokat, de végül bátran átvágtunk a nehézségeken. Nem igazán tudtuk, mi történt velünk, meg azt sem, hogyan, de azt azért kijelenthetem: egyik érintett sem állt készen arra, ami következett. Rendelkeztünk bizonyos tervekkel mi is, a kiadó pedig valami mást akart kihozni ezekből, mint mi. Ennyi év távlatából úgy látom, összességében minden rendben ment, noha bizonyos dolgok még ennél is jobban sikerülhettek volna. De hát ez igazából mindig így van... A lemezek hangulata és a hallgatóra gyakorolt hatása azonban így is varázslatos volt, és ma is az."

0823helloween10Nem látja ezt másképp a két tékozló tag sem, akik hamarosan ismét ott állnak majd a deszkákon egykori zenésztársaikkal. Kai: „Úgy készítettük el ezt a két albumot, hogy fogalmunk sem volt, mekkorák lesznek. Egyszerűen csak azt játszottuk, ami nekünk tetszett, és teljesen az érzéseink alapján cselekedtünk, semmin sem gondolkodtunk túl sokat. A mai napig óriási megtiszteltetés és öröm, mennyien istenítik a két Keepert, és nem igazán tudom, egyáltalán lehetséges lenne-e manapság ilyen lemezeket letenni az asztalra. Amikor az a két album elkészült, a metalszíntér bizonyos tekintetben sokkal kevésbé volt kiterjedt, mint manapság, és a német zenekarok többsége semeddig sem jutott. Szóval a mi helyzetünk igazán különlegesnek bizonyult." Kiske: „Mai fejjel kicsit befejezetlennek érzem a lemezeket, és a saját éneklésem sem tetszik rajtuk annyira, de hát idősebb vagyok, szóval ez így természetes. De akkoriban tényleg úgy gondoltam, hogy a világ legjobb muzsikáját alkottuk meg. Nem is lepett meg, amikor hirtelen eladtunk egymillió lemezt, mert tényleg nagyon jó volt a zene. Sőt, a második albumot még jobbnak is tartom az elsőnél, és egyáltalán nem csoda, hogy ezek a lemezek a mai napig fogynak. A fiatalabb generációk, a mai tinédzserek is időről időre felfedezik és megszeretik őket, ami fantasztikus."

Október 21-én, a mexikói Montereyben tehát új éra kezdődik, ami el is tart utána egy ideig, a folytatás pedig még a messzeségbe vész. Én személy szerint úgy gondolom, hogy pusztán zenei értelemben véve a Deris-féle Helloween egyes albumai – konkrétan a The Time Of The Oath és a Better Than Raw – túlmutatnak a két Keeperen, de ez lehet akár életkori sajátosság is, hiszen nekem tizenéves fejjel elsősorban már ezek jelentették a zenekart. Sőt, akár azt is meg merem kockáztatni, hogy Hansen a Gamma Rayjel is letett az asztalra legalább két lemezt – a Land Of The Free-t és a Somewhere Out In Space-t –, amelyek objektíven nézve erősebbek a két alapműnél. Jelentőségüket tekintve viszont nem kérdés, hogy a Helloween utóbbiak miatt került be a metal nagykönyvébe, és miattuk kapnak benne örökre kiemelt fejezetet. Ezeket az albumokat ugyanúgy mindig hallgatni fogják, és ugyanúgy elválaszthatatlanok a műfaj fénykorától, mint mondjuk az Iron Maiden vagy a Judas Priest '80-as években született klasszikusai.

 

Hozzászólások 

 
0 #27 fehérfarkas 2017-10-22 14:05
Idézet - Persecutor:
- és a sors iróniája, hogy a Legacy lemezen ez a legkevésbé Keeper-es, mert ez a Deris-korszak modernizáló irányvonalában írodott.

Ezert nem lett volna szabad Keeper cimen kihozni


Én már régóta unom ezt az állandóan Keeperekhez való méricskélést. Nagyon szeretem a 2 Keeper lemezt, de pont azért szeretem a Deris korszakot mert képesek voltak megújulni, és nem pedig csak a múltat copyzták. Persze mindig volt kötelező klasszikus helloweenes Speed/Power szám meg egy szintén kötelező poénos/vicces is, de mellette ott voltak az olyanok mint is mint a Revelation, Madness of the Crowd, Mission Motherland, Mirror Mirror, Escalation 666, Occassion Avenue, és még hosszan lehetne sorolni :)
Sőt a Chameleonon ott volt az I Belive (már 1993-ban, 4 évvel a Rhapsody és Therion előtt nagyzenekari kísérettel felvett epikus dal).

A Grapow-Kush korszak a WOJ/Keeper 1-2 mellett a kedvenc korszakom. Ahogy a Grapow-Kush korszakban a kétlábdobbal szinkronizált szaggatott gitárriffekkel teli témáűk megszólalnak az nagyon gyilkos. És közben mégis megtartja a tipikus helloweenes fílinget (fogós dallamok, együtténeklős refrének, dúdolható ikergitárszolók ). Deris hnagja ugyan messze nem olyan technikás mint Kiskéé, de érzelmileg sokkal változatosabb: a poénos lazulástól a R'nR-on és epikuson át a brutálisig és gonoszig minden hangulatot átéléssel énekel. Kiske technikásabb volt, de az operás stílusával kevesebb érzelmi változatosságra volt képes (pl nála a laza R'n'R meg a gonosz hangulat sem jött át, ezek idegenek voltak tőle). De mindezek ellenére mégis folyamatosan a Keeper lemezek folytatását várták a rajongók jelentős része is, és a Metal sajtó is és a lemezkritikusok is.

Emlékszem, hogy amikor először hallgattam végig a The Dark Ride albumot azt hittem rossz CD-t tettem be. De aztán szép lassan nemcsak megszerettem, hanem az egyik kedvenc Tökfej lemezemmé vált. És azt mondtam magamban, hogy így kell megújítani a stílust úgy, hogy közben mégis hű maradjon a gyökereihez. :) Kár, hogy utána Roland Grapow és Uli Kush kiváltak.
Persze az utána készített Tökfej lemezek is jók, de a TOTO/BTR/TDR hármas számomra ugyanolyan klasszikusok mint a WOJ/Keeper 1-2.
A GWTD/7S/SOOH szintén nagyon jók és a kedvenceim között vannak, de hiányzik belőlük az, amit Grapow-Kush páros tudott hozzátenni a Tökfejek zenéjéhez (főleg, hogy Grapow és Kush egyaránt kivette a részét a zeneszerzésből is). És ezért is van herótom az állandó Keeper-ezésből, mert mellette volt egy másik zeneileg ugyanolyan zseniális albumokat készítő korszaka a zenekarnak, amit pont a Keeper lemezek miatt mellőznek a Metal sajtó, a lemezkritikusok és a rajongók egy része.
Idézet
 
 
+1 #26 Persecutor 2017-10-22 01:03
- és a sors iróniája, hogy a Legacy lemezen ez a legkevésbé Keeper-es, mert ez a Deris-korszak modernizáló irányvonalában írodott.

Ezert nem lett volna szabad Keeper cimen kihozni
Idézet
 
 
+1 #25 fehérfarkas 2017-10-21 18:40
Nagyon jó cikk, gratula a szerzőnek!!! :)

A cikk egyik részéről jut eszembmbe, hogy a Keeper lemezek jelentősége mekkora, hogy nemcsak egy egész stílus alapul ezen zenekarok sokaságával (Stratovarius, korai Nightwish, Sonata Arctica, Blind Guardian, Scanner, Angra, Versailles, Galneryus, stb... meg amióta a jutyúbra felkerülnek a lemezek, azóta egyre több Helloween-eset fedezek fel olyan zenekarokat, amikről korábban soha nem hallottam), hanem az is, hogy nagyon sokan a mai napig a Keeper lemezek stílusát várják a zenekartól. És ahogyan a cikk is írja, hiába haladta már meg zeneileg azokat az újabb albumok közül jó néhány, továbbra is a Keeperhez hasonlítják az új lemezeiket.
Nem a TOTO, BTR vagy a TDR a hasonlítási alap, hanem a Kepper 1-2.
Pedig a TOTO a BTR és a TDR egy újabb szentháromság, ami simán felér a WOJ/Keeper 1-2 szentháromságáv al. Sőt, meg is haladja mert képes volt a 90-es évek végén megújítani az európai Power Metal zenei színtért. De a Helloween-es sítlusban játszani akaró zenekarok mégsem ezeknek a stílusát követik, hanem a Keeper korszakét - még most a 2010-es évek végefelé is.
Ez is azt mutatja mennyire meghatározó a két Keeper album, és a mai napig mennyire éreztetik hatásukat :)

Én azok közé tartozom, akiknek a Keeper...Legacy album tetszik, de az valóban igaz, hogy a Deris korszaknak messze nem ez a legerősebb lemeze, ls a TOTO/BTR/TDR szentháromságho z fel sem ér, de a GWTD/7S/SOOH hármas is kenterbe veri.
Viszont az Occassion Avenue az egyik legjobb Helloween szerzemény - és a sors iróniája, hogy a Legacy lemezen ez a legkevésbé Keeper-es, mert ez a Deris-korszak modernizáló irányvonalában írodott.
Szóval a Legacy nem egy rossz lemez, de az eredeti Keeperek színvonalához nem mérhető. De még a Deris korszakból sem ez a legjobb. Viszont a turnéja és az arról kiadott DVD nagyon ütős, mai napig az egyik kedvenc Helloween koncert kiadványom (amit díszdobozos digi pack kiadásbann vettem meg), és a pesti koncerten is ott voltam :)
Idézet
 
 
0 #24 fehérfarkas 2017-10-21 15:24
Idézet - zebraman:
A Keeper I-en a nyitódal még elmegy, de pl. az A little time-ot legfeljebb kislemezre fért volna rá, mert nem túl ötletes, különösen igaz ez a bekiabálós refrénre. A Twilight remek dal, ahogy a Halloween is, viszont a köztes kettő borzasztó: egy szirupos, nyálas power ballada, meg a vidámkodós Future world. A metálnak tényleg vidámnak kell lennie? Ha pedig ballada, akkor miért nem jó valami olyasmi, mint a How many tears? Mert nekem pl. annál megvan a katarzis. (De ez az én ízlésem.)

A második rész meg még rosszabb. Jók: Eagle fly free, March of time, I want out, Save us. A mélypont a Rise and fall, állati ciki, és bűncselekmény volt megírni és felrakni a lemezre, bár akkorra utat tört ez a jófejkedő irányvonal, lásd még Don't run for cover, Living ain't no crime, Savage, aztán a Pink bubbles.


Nem kell a metalnak vidámnak lennie, de nem is tilos neki. A Helloween és az Anthrax két különböző kontinensen de ugyanazon időben ugyanazon stíluson belül (80-as évekbeli Power/Speed/Thrash) mutatták meg azt, hogy nem kell mindig véresen komolyan venni magukat, hogy néha egy kis lazulás és poénkodás is belefér.
Úgy látszik ez sokaknak nemcsak a 80-as években, hanem most a 2010-es évek végefelé is sokkolóan hat. De mások pedig pont ezt szeretik bennük, a változatosságot , és azt, hogy nem mindig halálkomolyak, hanem tudnak lazák és poénosak is lenni. :)
Akármennyire a Jericho meg a Dark Ride nagy kedvenc albumaim, és akármennyire az Ocassion Avenue meg a Revelation nagy kedvenc epikus számaim tőlük, azért néha egy Perfect Gentleman vagy egy Dr. Stein igencsak felvidítja az embert.
De pont ez a jó a Tökfejekben, hogy ott vannak a vicces, poénos számaik, meg a gyors, kemény Speed/Power Metal számaik, meg a középtempós döngölős számaik, meg ott vannak a hosszú eposzaik, meg ott vannak a koncerten együtténeklős nóták, meg a gyönyörűszép líráik - sőt még vannak igazi Doom Metal számaik is (sajnos csak a TDR lemezen).

A gond az, hogy sokan be akarják skatulyázni a zenekart egyetlen stílusba, pedig a Jerichot leszámítva mindegyik lemezen többféle stílusban íródtak a számok. Még a Keeper albumokon is ott vannak a Speed/Power számok, a hosszú eposzok, a szép lírák, középtempósak (amik lágyabb Heavy-sek voltak) és persze a viccesek/poénosak is. :)
Idézet
 
 
-1 #23 fehérfarkas 2017-10-21 14:58
Idézet - nekrodémon:
Jó volt ezt hallgatni 14-18 évesen. Tipikusan olyan zenét játszanak, ami bevezeti a fiatalokat a heavy metalba. Vidám, szellős, fütyülhető dallamok, fülbemászó gitárszólók,opt imista szövegvilággal, ezt hallva még anyu is mosolyogva pucolja a krumplit. Később aztán mikor az ember megszokta a keményebb gitárhangzást, jöhettek a kevésbé felszínes metal zenék.



Azért ebből a "felszínes metalból" egy egész stílus nőtt ki olyan zenekarokkal, mint a Blind Guardian, Stratovarius, Sonata Arctica, Rhapsody of Fire, a korai Nightwish (első 3 lemez), vagy a brazil Angra, de még Japánban is mint pl. a Versailles vagy a Galneryus. :D
De Black Metalban is ugyanilyen "felszínes"-nek titulálják a Dimmu Borgirt meg a Cradle of Filth-et mert merészelnek fogós dallamokat írni. :D
Ez zene nem attól felszínes, hogy fogós, könnyen megjegyezhető, dúdolható dallamok vannak benne. Mondjuk egy Occassion Avenue vagy a névadó Helloween eposz vagy a címadó The Dark Ride, vagy a Revelation vagy a Madness of the Crowd felszínesnek sehogy sem nevezhető.
Persze a Helloweennek vannak a vidám, poénos, vicces számai is. De pont ez a jó bennünk, hogy tudnak komolytalanok is lenni, hogy nem veszik vérkomolyan magukat. Hogy amikor az embernek olyan hangulata van, akkor az epikus számaikat hallgatja, amikor olyan hangulata van, akkor a sötét, komor dalaikat, amikor meg olyan hangulata, akkor az erőtől kiduzzadó agresszív kemény dalaikat, amikor meg olyan hangulata van, akkor meg vicces, poénos dalaikat, és olyan is van, amikor a gyönyörű líráikat :) Pont ez a jó a Tökfejekben, hogy a zenéjük nagyon változatos és nem egysíkú.
Idézet
 
 
+2 #22 Biró Aurél 2017-08-25 05:57
A bemutatkozó kislemez az inkább mini album volt, a Walls of Jerico meg talán 1985 decemberében jött ki. Mintha kimaradt volna a Judas maxi méltatása... Ha jól emlékszem a Save us nóta még 1984 előtt készült.
Idézet
 
 
+2 #21 Bathory Gabor 2017-08-24 21:43
"Sőt, akár azt is meg merem kockáztatni, hogy Hansen a Gamma Rayjel is letett az asztalra legalább két lemezt – a Land Of The Free-t és a Somewhere Out In Space-t –, amelyek objektíven nézve erősebbek a két alapműnél."

Nem inkább szubjektíven?
Idézet
 
 
+12 #20 kaffer 2017-08-24 16:08
Nekem már a Walls Of Jericho is nagyon beütött 85 körül, a Keeper-ek voltak a ráadás. Köszi a cikket !
Idézet
 
 
+9 #19 Ary 2017-08-24 15:20
Idézet - hyper:
A borítókat ki csinálta? Mert mindig is tetszettek.

A discogs.com szerint Edda Karkzewski és Uwe Karkzewski mindkettő lemeznél.A Walls of Jericho borítóját is ők ketten készítették.
Idézet
 
 
+5 #18 hyper 2017-08-24 15:15
A borítókat ki csinálta? Mert mindig is tetszettek.
Idézet
 
 
+10 #17 drstájn 2017-08-24 13:22
Amióta 15 évesen a kezembe került a kazetta (87) azóta nem tudok betelni vele. Nekem többekkel ellentétben bejön a rájzenfaaal, de gyenge pontot nem találok ebben a két lemezben a mai napig. Na jó, talán A Tale that wasn't Right egy picit nyál, de gyönyörű dallamaival így is elvarázsolt( Kerry King bocs) Abszolút minden idők legjobb metal lemezei között vannak a Kíperek!
Idézet
 
 
+9 #16 Dead again 2017-08-24 09:47
Kétségtelen, hogy klasszikusok ezek a lemezek, jó érzés hallgatni őket. Nekem a Keeper II talán erősebb, mint az I. Szerintem nagy hiba volt később hozzájuk nyúlni (The legacy).
Egyébként meg Master of the rings mindenekfelett nálam.
Idézet
 
 
+4 #15 blackmagic 2017-08-24 07:43
Köszi a cikket! Klasszikus lemezek és egy csomó emlék. Ekkor már ismertem a Metallicát, a Kreatort, Slayert de 11 évesen, '88-ban ezek mindent vittek...igaz nem sokáig mert a thrash felfalt:)
Egy Helloween albumot vettem meg felnőtt fejjel és az a Jericho.

Érdekes olvasni a hozzászólásokba n, hogy mennyire egyformán éreztünk sokakkal a Helloweennel kapcsolatban. Iszonyat misztikum volt körülötte itt keleten. Pláne, ahogy a Jericho elindult. Az ujjatlan keepers 2 pólómról nem is beszélve...
Idézet
 
 
+15 #14 Montsegur 2017-08-24 06:35
Egyébkét jellemző, hogy a nyolcvanas évek szocialista információhiány ában nem is tudtuk, hogy van egy Halloween nevű angolszász ünnep, ezért ott tippelgettük, hogy az együttes miért csinált ilyen furcsa szót a "Hell"-ből és mit is akarnak mindenütt azokkal a tökfejekkel...
Idézet
 
 
+7 #13 Montsegur 2017-08-24 06:31
Idézet - bjorn:
Idézet - zebraman:
Azt hiszem, nem lesz túl népszerű, amit a szóban forgó lemezekről írok. Ha nagyon diplomatikus akarok maradni, akkor elég ennyi: a kettőből lehetett volna összegyúrni egy épkézláb lemezt. A Walls of Jericho-hhoz képest és attól távolodva egyre haloványabb a produkció, persze nekem az első album a néha túlságosan nyilvánvaló nyúlások ellenére is tökéletes.


detto


Nem leszel népszerűtlen, nekem is a Jericho katartikus száguldása az igazi. Emlékszem, mennyire ledöbbentünk, mikor leomlik a fal, feldübörög a Ride The Sky és Kai eszement magasságokban süvölti a "Give me wings to fly"-t...

Elismerem a Keeper-eket, az "I Want Out" nagy kedvencem is lett, és a későbbi Helloween lemezek is jók, de azt a libabőrt egyik sem hozza vissza. Nyilván én sem leszek kamasz még egyszer :-D
Idézet
 
 
+2 #12 Urm The Mad 2017-08-23 22:48
Aztán jöhet a Screaming For Vengeance is....-:)
Idézet
 
 
-3 #11 bjorn 2017-08-23 20:36
Idézet - zebraman:
Azt hiszem, nem lesz túl népszerű, amit a szóban forgó lemezekről írok. Ha nagyon diplomatikus akarok maradni, akkor elég ennyi: a kettőből lehetett volna összegyúrni egy épkézláb lemezt. A Walls of Jericho-hhoz képest és attól távolodva egyre haloványabb a produkció, persze nekem az első album a néha túlságosan nyilvánvaló nyúlások ellenére is tökéletes.


detto
Idézet
 
 
+6 #10 Lantis 74 2017-08-23 19:43
Tinédzser korom kedvenc lemezei. Annak idején kazettán volt meg, sokadik másolat formájában. Így is imádtam. Nekem az elsö Keeper jön be jobban. Rongyosra hallgattam. Igaz KLASSZIKUS! A két albumról a Future World az abszolult favorit.
Idézet
 
 
-2 #9 cápaidomár 2017-08-23 16:29
Régen tetszett. Ma nem tudom, mit mondanék. Baromira messze járok már a heavy, power, speed vonaltól. Viszont Kiskét így, fiatalon látni a fotókon nekem tök fura. :-) Nem ezt szoktam meg.
Idézet
 
 
+3 #8 Afrikaaner 2017-08-23 15:19
Ha jól tudom Hansen dalai közül a Save Us készült el utoljára, hangulatában már teljesen olyan, mint azok, amiket a Heading For Tommorow-ra írt. Érdemes meghallgatni a Scheepers-sel készült korai Gamma Ray koncert-felvételeken, még nagyobbat is üt, mint az eredeti Hellowen-féle verzió. Számomra igazából a Save Us volt az első igazi Gamma Ray dal. A kritikához is hozzászólva, a Rise és a Dr. Stein szerintem nemcsak a lemezről, de az egész addigi Helloween életműből is meglehetősen kilógott, kár, hogy később továbbvitték ezt a vonalat, mikor ugye olyan dalaik is voltak mint pl. a Chance. Összességében viszont így is zseniális mindkét alkotás, a két 13 perces eposz pedig a mai napig felülmúlhatatla n.
Idézet
 
 
0 #7 zebraman 2017-08-23 15:12
Azt hiszem, nem lesz túl népszerű, amit a szóban forgó lemezekről írok. Ha nagyon diplomatikus akarok maradni, akkor elég ennyi: a kettőből lehetett volna összegyúrni egy épkézláb lemezt. A Walls of Jericho-hhoz képest és attól távolodva egyre haloványabb a produkció, persze nekem az első album a néha túlságosan nyilvánvaló nyúlások ellenére is tökéletes.

A Keeper I-en a nyitódal még elmegy, de pl. az A little time-ot legfeljebb kislemezre fért volna rá, mert nem túl ötletes, különösen igaz ez a bekiabálós refrénre. A Twilight remek dal, ahogy a Halloween is, viszont a köztes kettő borzasztó: egy szirupos, nyálas power ballada, meg a vidámkodós Future world. A metálnak tényleg vidámnak kell lennie? Ha pedig ballada, akkor miért nem jó valami olyasmi, mint a How many tears? Mert nekem pl. annál megvan a katarzis. (De ez az én ízlésem.)

A második rész meg még rosszabb. Jók: Eagle fly free, March of time, I want out, Save us. A mélypont a Rise and fall, állati ciki, és bűncselekmény volt megírni és felrakni a lemezre, bár akkorra utat tört ez a jófejkedő irányvonal, lásd még Don't run for cover, Living ain't no crime, Savage, aztán a Pink bubbles.
A záró tétel pedig elnyújtott szenvedés, Weikath nagyon szeretett volna felérni Hansen tehetségéhez.

Viszont a Keeper 2 szerintem gyönyörűen szól, kiemelném a dobot és az éneket, Ingo hozza a szokásos formáját, Kiske pedig jobban énekel, mint az előzőn.
Idézet
 
 
+11 #6 zebraman 2017-08-23 14:57
Néhány kiegészítés még:

1. Hansen is seggfejnek nevezte Weikath-ot, történetesen az Insanity & genius taájékán készült Metal Hammer interjúban.

2. A Noise-zal kapcsolatos vitáknál Karl-Ulrich Walterbach véleményét is érdemes ismerni. Egyrészt a kiadó elve az volt, hogy "stay the course", vagyis "ne változtass a stílusodon, maradj hű a gyökereidhez". Másrészt Walterbach Weikath-ot az egyik olyan zenésznek tartja, akivel rettenetesen nehéz volt együtt dolgozni, és megalomániásnak nevezte. Vele szemben viszont kiemelte Hansen-t, ő azon három zenész egyike volt, akivel nagyon jól megértették egymást (a másik kettő: Mille Petrozza, Rock'n'Rolf).

A Noise jól futó zenekarai havi fizetést is kaptak (plusz turnétámogatást ), hogy csak a zenére tudjanak koncentrálni, így a Helloween is, Weikath pedig elfelejti megemlíteni, de Walterbach megteszi helyette: az új menedzsment volt a pénzszivattyú, aztán a banda meg a kiadóhoz járt egyre több pénzért. Majd a Sanctuary volt az, aki behülyítette a a zenekart, ezzel aztán kivéreztetve azt: a Noise-nak volt megállapodása a német EMI-val, pl. a Running Wild lemezeit is licenszelték, de a Helloween-nak és a Sanctuary-nak ez nem volt elég, ők az angol EMI-hoz vitték a zenekart, ez volt jogellenes, és kárt okozott a német részlegnek is. A vita peren kívüli megegyezéssel végződött, és a zenekart padlóra küldte anyagilag is, mivel a Noise került ki győztesen, de Walterbach-nak is elég megrázó volt, mert az angol EMI le akarta zúzni az ő kis független kiadóját.
Idézet
 
 
+5 #5 Ary 2017-08-23 12:48
A Keeper II-ről a Save Us egyébként totál kakukktojás nálam. Sokáig nem is ismertem, mivel anno LP-ről másolták át nekem kazettára az albumot, és a nagylemezen nem is szerepelt (gondolom, helyhiány miatt). Megnéztem most a discogs.com oldalon a különböző kiadásokat, és aszerint a CD-verziókon már 1988-ban is a végére csapták oda a Save Us-t bónuszként, viszont a műsoros kazettán meg a B-oldal nyitó száma volt.
Idézet
 
 
+7 #4 Ary 2017-08-23 12:28
Remek olvasnivaló két kiváló lemezről. :) A kettő közül hozzám a Keeper 1. áll közelebb.
Idézet
 
 
+17 #3 gyuris 2017-08-23 12:26
Valóban hiánypótló cikk, két zseniális lemezről. Ebédidőben olvastam és azt vettem észre, hogy kihűlt előttem a leves :) Nekem meghatározó ez a két album a gyermekkorom, és az egész zenei fejlődésem/érdeklődésem szempontjából, 15 éves korom óta, több, mint mint 25 év alatt nem is tudom hány ezerszer hallgathattam meg... Valahogy a rendszerváltás előtti évek "boldog békeidők" hangulata kapcsolódik hozzá, a napfény, a gondtalan gyermekkor, az első randik, a kollégiumi évek. Nekem olyan sokat adtak, hogy még a Chameleont is meg tudtam nekik bocsátani :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.