Shock!

Úgy alakult, hogy jó előre láttam: csak egy héttel a hivatalos premier után tudom majd megnézni az Odüsszeiát, így eredetileg nem is terveztem róla írni, mondván, utánlövés lenne. Aztán úgy alakult, hogy talán mégsem az: Christopher Nolan új filmje a mai figyelemzavaros, egy-nap-után-örökre-elfelejtem viszonyok közepette is még mindig vastagon beszédtémát szolgáltat mindenfelé, és hálistennek most már a médiában sem csak a szokásosan retardált ideológiai-kultúrharcos habverés kap teret, mint a premier előtt, hanem sokkal érdekesebb vonatkozásokat boncolgatnak a különféle podcastekben, interjúkban. Emellett akit igazán érdekelt, az mostanra jó eséllyel látta a filmet, vagyis nagyobb eséllyel lehet róla érdemben véleményt cserélni. Aki meg nem látta, az sürgősen nézze meg.

Christopher Nolannek régi álma volt saját értelmezésében megfilmesíteni Homérosz valamelyik nagyeposzát a kettő közül. Kevésbé ismert tény, de az akkoriban még pályája korai szakaszában járó rendező már a 2004-es Trója rendezőjeként is felmerült. Akkor végül másképp alakultak a dolgok, a Warner Bros. végül kiakólbólította Nolant a sokkal rutinosabb és nagyobb lobbierejű Wolfgang Petersen kedvéért, ő pedig a Batman-saga felélesztésével vigasztalhatta magát. Ez végül minden értelemben busásan kifizetődőnek bizonyult: Nolan nemcsak anyagilag biztosította be magát egy életre ott és akkor, hanem megalapozta saját legendáriumát is.

Utóbbi kifejezés nem túlzás, hiszen az angol születésű alkotó mostanra azon nagyon kevés rendező sorát gyarapítja, akinek a nevét ugyanakkora betűkkel szedik a plakátokon, mint épp aktuális alkotása sztárjaiét. Nincsenek sokan: Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, Steven Spielberg, Ridley Scott, James Cameron jut eszembe hirtelen a még aktív alkotók közül, más nem nagyon... Ha végigtekintünk az életművön, nincs is ezen mit csodálkozni: a korai remekmű Memento és az említett Batman-trilógia mellett az Eredet, az Interstellar – Csillagok között, a Dunkirk meg az Oppenheimer egyaránt önnön jogukon klasszikusok, bár nyilván lehet róla vitázni, melyik milyen mértékben. Ezek mellé még egy olyan vitatottabb darab is simán befért, mint a Tenet. Nyilván fogalmam sincs, milyen lett volna annak idején a Trója, ha a húsz évvel fiatalabb Nolan rendezi, de bizonyosan más. Az Odüsszeia fényében ugyanakkor cseppet sem bánom, hogy így alakultak a dolgok, ebben a filmben ugyanis nagyjából minden összesűrűsödik, amitől Nolan az lett a modern blockbuster-iparban, aki.

Mivel a tartalomzajban az elmaradhatatlan, mindenre rárakódó, zömmel ideológiai színezetű hülyeségek az Odüsszeiát sem kímélték, sajnos nem tudom megspórolni, hogy teljesen megkerüljem ezeket. Sok értelme persze nincs ennek, hiszen túlnyomó többségben most is olyan arcok hörögtek a témában, akik nemhogy Homérosz műveit nem olvasták, hanem eleve soha, semmilyen könyvet nem igazán vesznek a kezükbe, viszont újabb jó ürügyet kaptak némi online kardcsörtetésre. Bár ha csupán egyetlen ember is utánanézett a tényleges háttérnek meg az Odüsszeiának valamelyik visszhangkamra kommentcunamijának hatására, már talán a mindig parttalan identitáspolitikai vita sem volt haszontalan. Szóval igyekszem távirati stílusban túllenni ezeken a vonatkozásokban.

Nem, a film nem kultúrbalos, a heteroszexuális fehér férfiakat megalázó, woke-BLM-genderügyi-ukrán-brüsszelita-sorosista-satöbbi propaganda, köze sincs semmi ilyesmihez. Nem, az Íliász meg az Odüsszeia még az alapjukat képező igazságmagvak ellenére sem tekinthetők autentikus történelmi forrásoknak, vagyis aki egyedi látásmóddal nyúl hozzájuk, az nem hamisít meg semmiféle történelmet. Eleve onnan indulunk, hogy magáról Homéroszról sem tudunk semmi érdemit. Sőt, még abban sincs egyetértés a szakemberek körében, hogy egyáltalán ugyanaz(ok) a szerző(k) jegyzi(k)-e a két grandiózus művet...

Igen, bizonyára létezett valaki, akiről a rejtélyes költő megmintázta Szép Helénát, és tényleg nem valószínű, hogy úgy nézett ki az illető, mint itt Lupita Nyong'o. Ugyanakkor az is maximum kicsivel sanszosabb, hogy a Trójában látott, klasszikus germán szépségideálra, Diane Krugerre hasonlított. Szóval, ha egy Ben Shapiro rendben lévőnek találja Nyong'o kasztingolását, szerintem te se akadj ki rajta... És nem, óriások éppúgy nem léteznek, mint ahogy például a világot uraló reptiliánok vagy a Pizza Hut pincéjében gyerekeket áldozó, sátánista csúcspolitikusok sincsenek. Vagyis teljesen kretén dolog azon hörögni, hogy Nolan laisztrügónjai nem autentikus, ókori hellén páncélokat viselnek, hiszen ez eleve egy mese. Ha pedig az egyébként minimális – bár fontos – szerepet játszó, ahhoz tökéletesen passzoló Elliott Page jelenlétén nem tudod túltenni magad, akkor talán annak sem árt kissé utánaolvasni, miként álltak az ókori görögök ehhez az egész férfi-nő-hímnő-satöbbi témához. Pont.

A lényegre térve tehát: a film valóban nem az Odüsszeia szolgai adaptációja, viszont Nolan soha nem is állította, hogy ebben gondolkodik. Megközelítésében sokkal inkább azokhoz a zseniális színpadi művekhez tudnám hasonlítani a 173 perces giganteposzt, amikor egy vizionárius rendező a saját szájíze szerint álmodja újra a deszkákra valamelyik klasszikus művet, megőrzi annak lényegi elemeit, ám új jelentésrétegekkel is gazdagítja azt. Ebből a szempontból a film nagyon is modern, és természetesen minden ízében nolanes, hiszen emberünk azon rendezők sorát gyarapítja, akiknél adott esetben néhány másodperc alapján megmondod, hogy az ő moziját nézed. Ugyan az évek során, menet közben Hans Zimmert Ludwig Göransson váltotta nála fix alkotótársként, ezek a stílusjegyek most is csorbítatlanok, az operatőri és vágói munkától kezdve egészen a hangeffektekig és a színvilágig. Maga a végeredmény pedig tényleg olyannyira gazdag, sűrű és elementáris, hogy mindenképpen többször nézős – méghozzá kizárólag moziban.

Abba különösebben nem akarok belemenni, miben tér el Nolan üzenete az eredetétől, és miben azonos azzal, megteszik ezt nálam sokkal okosabb, hozzáértőbb emberek irodalomtörténeti szemlélettel például itt. Annyi ugyanakkor bizonyos, hogy több vonatkozásban is sikerült új színeket vinni a nyugati kultúra egyik legalapvetőbb művébe, ha úgy tetszik, mai szögből, a ma emberének szolgáló üzenetekkel gazdagítani az oly jól ismert történetet. Nem akarok átmenni szájbarágósba, főleg, hogy Nolan sem teszi ezt: a lényeg, hogy a küklopsz ábrázolásának, Kirké jeleneteinek, az Ithakán tobzódó kérők tivornyázásainak, az alvilágnak és mindenek felett a trójai háború utóéletének egyaránt sikerült számos plusz mélyréteget adni, amiken még hosszasan kattog utána az ember.

Romantikus eszképizmusra tehát senki se számítson, ez egy kimondottan sötét, súlyos, megterhelő, néhol egyenesen naturalista film. Ennek megfelelően végig pattanásig feszült, hogy aztán még ezt is lehessen a végletekig fokozni Odüsszeusz hazatérésének pillanatától fogva az utolsó nagyjából fél órában. A koldusnak álcázott főhős és Pénelopé beszélgetése ebben a formában olyan katartikus csúcspontot hoz, amihez foghatót keveset lehetett látni az elmúlt évek-évtizedek szuperprodukcióiban – és egészen briliáns az is, ahogy Nolan teljesen gördülékeny párhuzamot épít fel másik, O betűs nagy alkotásával, illetve annak címszereplőjével. A színészek közül a mostanra teljesen beérett Matt Damon alakítása nyilván minden szuperlatívuszt megérdemel, de Robert Pattinson közel ennyire hatásosan hozza az ütnivaló Antinooszt, Anne Hathaway vagy Tom Holland a megszokott módon jók, mint ahogy John Leguizamo is egészen briliánsat villant a maga kis szerepében. De Nolannek valójában még arcok sem kellenek ahhoz, hogy emlékezeteset dobjon. Benny Safdie például végig felismerhetetlen marad Agamemnón vértezetében (ez sem autentikus mükénéi páncél – skandalum!), vászonideje is minimális, jelenléte mégis annyira döbbenetesen hatásos, hogy az egész filmre brutális árnyékot vet a világégés elindítójaként.

Dekonstruktivizmusról tehát szó sincs, de kétségtelen, hogy ez a film ebben a formában bizonyosan nem készülhetett volna el a klasszikus tógás-szandálos hollywoodi eposzok korában, de még 2004-ben sem – ízig-vérig mai alkotás. És miközben az említett Trója leginkább egy egyszernézős, elég szórakoztató kardozós fantasyként él az emlékezetemben, nyilvánvaló, hogy az Odüsszeia teljesen más pályán játszik, és sokkal-sokkal több egy újabb kosztümös akciófilmnél. Nolan alkotása olyan instant klasszikus, amiket Denis Villeneuve Dűne-tablóival együtt bizonyosan az elsők között idézünk majd fel később, ha a 2020-as évek legmeghatározóbb filmjeit emlegetjük. Nagy öröm, hogy mindez – a kezdeti ökölrázósdi után – mostanra a kritika és a közönség konszenzusával is találkozott: a film óriási pénzeket besöpörve, lassulást alig mutatva fordul rá a második hétvégéjére, és egyelőre még a legavatottabb box office elemzők sem merik megtippelni, hogy a végén megáll 900 millió dollárnyi bevétel körül, vagy akár 1,3-1,4 milliárdig is elmenetel. Jelenleg nyitott a végkifejlet – akárhogy is lesz, én ismét nem tudom, mivel tud majd erre gombot varrni Christopher Nolan. De ez többször előfordult már korábban is, és valahogy mindig megugrotta, szóval kíváncsian várom.