Shock!

Már e triplazenekaros turné bejelentésére is beindult a fantáziám, de amikor kiderült, milyen rövid lesz az európai körút, ráadásul csupa nagy európai stadionban, kicsit el is ment a kedvem tőle. Akkor sem nőtt meg, amikor rájöttem, hogy örök favoritom, az Acid Bath csak valami rosszul hangosított, félórás előzenekari szerepre számíthat, így szintén nem erőltettem a dolgot. Ám a véletlen úgy hozta, hogy ha akarom, ott lehetek a System Of A Down európai turnéjának utolsó előtti buliján, ezért úgy döntöttem, ennyi izgalmat azért be lehet vállalni. Ami rizikósnak tűnt, végül nagyon jó döntésnek bizonyult. Főleg, mivel a bulin a 2000-es évek elejének két meghatározó slágergyárosa mellett a '90-es évek egyik kultikus (és vaskos kedvencem) sludge metalos csapata is hozzájárult vonzerőhöz végül is – ezt a triót meg illik megnézni, még akkor is, ha nem sok aktualitásuk van. A lényeg, hogy jó bandák lépnek fel, ezen meg részt kell venni.

Az is tényszerű, hogy nem ülőjegyet kell váltani egy ilyen energikus koncertcsomaghoz. Ez pont olyasmi, amit lent kell átélni a küzdőtéren, ahol nagyjából 60-70 ezer ember körül fortyog a katlan. Bizonyos források szerint volt az akár 80 ezer is, de mindegy – akárhogyan is, de embertelen méretű volt a tömeg. A lengyel nemzeti stadion duplázásra készült, ugyanis a SOAD köré szervezett hétvége mindkét napján ugyanaz volt a felállás, de a játszott dalok nem: az egész turnén volt egy húsz-huszonöt számos mag, a „maradék″ hat-nyolc meg cserélődött, így Systeméknek nem is volt két teljesen egyforma szettjük sem a turnén. De ne szaladjunk ennyire előre!

Dax Riggsék a turné amerikai felén vaskosabb szettet játszottak, csak eggyel a főattrakció előtt, de Európa kevésbé szerencsés fele így csak öt számot kapott belőlük – mi is. Szerencsére a vártnál sokkal jobban szólaltak meg. Az Acid Bath önmagában überzseniális dolgokat alkotott a '90-es években két kultikus lemezén, amelyek fanatikus rajongótáborral rendelkeznek, így volt mire alapozni. Riggs a vokáltémákat sokszor másképp hozta, mint amit albumon megszoktunk tőle, és ez így van jól. A végletekig súlyos, de kellően tempós és húzós zenét pedig mindig autentikusabb élmény, ha szinte az eredeti tagság adja elő. Az öt fellépőből ugye hárman alapítótagok (Riggs mellett Sammy Duet és Mike Sanchez gitárosok), a hitelességhez kétség sem férhetett. Szegény Audie Pitre hiányzik, igazoltan sajnos, őt basszusgitáron Shane Wesley pótolta, dobokon pedig a klasszikus kor Jimmy Kyle-ját Sammy régi cimborája, Zack Simmons helyettesíti.

Ős-Black Sabbath felvezetéssel indult a buli késő délutáni fél 7-kor, majd a valódi intrót a torz vokálos, felvételről szóló szavalás jelentette. Az Ode Of The Paegan című zseniális Dax Riggs-vers az énekes verseskötetében más címen fut: ez a The Beautiful Downgrade, utána megkezdődött a több mint harminc évvel ezelőttre invitáló időutazás. Eszement erővel, lemezminőségű színvonalon szólalt meg a sludge legenda. Riggs érzelmes (néhol Layne Staley-re is hasonlító) éneke és a gitárosok őserővel telített éles riffjei úgy szóltak, ahogy azt a nagykönyben megírták. Tegyük ehhez hozzá Sammy (később Crowbar, Goatwhore) nyersebb, acsargósabb háttérvokáljait is – headlinerhez méltó erő áradt belőlük. A háttérvászon pszichedelikus színekkel és formákkal gazdagította a kínálatot, és bár a rövid szett nem szolgáltatott nekik igazságot, örömmel nyugtáztam, hogy legalább az emberek körülöttem bizony ismerik őket. Az is biztos segített, hogy elöl álltam, ahova az előzenekar alatt csak a fanatikusabbja merészkedik, egy ilyen legendát nem is illik csak úgy elfelejteni. A debütlemezes Tranquilized adta meg az alaphangot, majd négy szemelvény a kettesről (Dead Girl, Paegan Love Song meg ilyenek) – abszolút topligás, tonnás súlyú szörnyek mind. Ilyenből úgy másfél órát is el tudtam volna viselni. Sőt, ha ilyen ütemben jönnek fel a mostanában történt újjáalakulás óta, akkor bizony innen kinézhet bármi még, legalábbis koncertfronton. Ez volt az első kiruccanásuk Európába a teljes fennállásuk során, szóval történelmi lehetőség volt megnézni őket, és azt is remélem, hogy előttük is sok lehetőség nyílik meg ezután – akár még errefelé is, ha lesz kereslet. Óriási, (h)őskori favoritjaim bizonyították, hogy élőben is hozni tudják ugyanazt a falbontó intenzitást, mint lemezen – az erődemonstráció méltó volt a névhez. Még sok ilyet!

Más profilú zenekar a Queens Of The Stone Age, amelyet előzőleg csak Josh Homme kyussos múltja miatt kezdtem követni (a Kyuss ugye kötelező menü a '90-es évek rockzenéjében), de saját jogon lett világsztár a főnök új csapata is. Természetesen a mai felállás már fényévekre van a kezdetitől, de mindenki tudja a dolgát, az „újonc″ Dean Fertita is már szinte húsz éve itt van, élőben billentyűzött is, a háttérben pedig a bombabiztos alapokat nyújtó, karibi gyökerekkel rendelkező Jon Theodore-ba (The Mars Volta) sem lehetett belekötni dobosfronton. Ebben a csapatban mindenki mestere a hangszerének, még ha nem is virtuózok. Ami pedig számít: a zenekarnak van egy sajátos húzása, amely már nem Kyuss-örökség, hanem teljesen más, egyéni. Nem véletlenül lettek olyan népszerűek (főleg) odaát a 2000-es években.

Erre minden okuk megvan zeneileg is, ugyanis (majdnem) huszonöt éve olyan slágereket írtak a legjobb lemezükre, mint a No One Knows vagy a Go With The Flow, ezek élőben is ugyanolyan mindent vivő bombabiztos alapok, mint eredetiben. A szűk egyórás szett jó metszetét adta a munkásságuknak: fókuszban a Songs For The Deaf, és a banda is nagy kedvvel játszott. Egyébként többnyire jól, de egy-két apróságot azért fel tudok róni. Épp a nagyon várt, zeneileg talán legérdekesebb QOTSA-dal szenvedett egy kicsit: a Songs For The Deaf címadójából a kedvenc részemet, az éles, sípoló főriffet nem sikerült tökéletesen visszaadni élőben, de ettől azért még nem fogok a kardomba dőlni. Főleg azért nem, mert az általam kevéssé ismert, Era Vulgaristól errefelé tartó korszak is erőteljesen szólalt meg. Hiányérzetem sem volt, és a buli sem ült le. Sőt, állandóan olyan érzésem támadt, hogy ez egy 2000-es évekre igazított, no meg hangsúlyosan alternatívabb Def Leppard – azzal meg nem nagyon lehet tévedni, az ilyen hard rock (nevezzük így) a színpadokra termett. A vizuálisan is sokat nyújtó slágergyár nagyjából fél 9-kor vonult le a színpadról. Akik értük jöttek, biztosan nem csalódtak. Ahogy én sem.

Pontban 9-kor elindult az az őrület, amiért a több, mint 60 ezres tömeg java idecsődült. A System Of A Down eleve a világ egyik legfurcsább brigádja, amelyik ma már stadionokat is képes megtölteni, de ezeken az örmény-amerikai arcokon alig fog az idő. Kicsit persze idősebbek lettek: Daron Malakian némileg meghízott, Shavo Odadjian azonban a hosszú fonott szakállával pont olyan, mint huszonöt éve, és frontemberünk, Serj Tankian is jó formában volt. Bár nem olyan hiperaktív, mint régen, de a hangjával baj nem volt, maximum nem erőltette a nagyon heroikus vokálozást, de bántó spórlást sem figyeltem meg. John Dolmayan dobos őszül kicsit, de a nagypapaság még hátravan neki is, a feszes tempóhoz pedig nagyban hozzájárult az is, hogy szünet nélkül kaptuk az arcunkba a lemezverziónál talán kissé gyorsabban játszott számokat. Kisugárzását tekintve már nem(csak) a lázadásról szól a SOAD zenéje, hiszen befutott rocksztárok lettek, de még mindig megvan a szocio-politikai éle annak, amit csinálnak, és később is meglesz. Régen is arról voltak híresek, hogy elmennek a falig, erről a gerincességről most sem mondtak le. Így aztán politikai kiállásból sem volt hiány a konferálások során, de a túl sok papolás határán még bőven innen. Ám egy ilyen konfrontatív tartalmú és formabontó zenét játszó csapat útja, emlékszünk újkorából is, nem végig fáklyásmenet. Ők maguk is emlegették, hogy az első lemez turnéján mennyire nem értette őket az európai közönség, illetve annak nagy része. Attól azóta már klasszikussá érett minden, amit csináltak. Ráadásul nagyon felhígítani sem akarták az életművet, így az az öt lemezük, ami van, mind esszenciális. Ebben is meglátszik a csúcsra járatott arányérzék.

A Soldier Side akusztikus gitáros felvezetését Daron énekelte, ahogy még sok minden mást is a buli során, gyakorlatilag többször is szólóénekessé lépett elő. A rövid intrószerű szám után pedig elszabadult a pokol. Volt is mire ugrálni: a bevezetés után jött is a B.Y.O.B. (Bring Your Own Bombs), ahogy a lemezen is. Óriási váltásokkal vannak tele az ilyen számok, a darálós ritmusok után mindig jön valami nagyon dallamos, már-már poposan fogós részlet. Egy örmény népies kikacsintás, egy akusztikus dallam, rövid szólószerűségek, vagy valami más szokatlan, aztán a gyors részeknél úgyis leszakad az ég. A Prison Song alatt szinte műszerekkel mérhető szeizmikus aktivitást tapasztaltunk, a féktelen lökdösődésben persze egymásra is vigyázva – nemcsak a banda nőtt fel, hanem a rajongótábora is felnőttebb módon műveli ma már a kaotikus szórakozást. Ezek a gyors, pattogós, néhol repetitív sorok egyébként koncertre születtek. Kár, hogy pont a frontember nem erőltette az élő fellépéseket, ez a zenekar a deszkák meghódítására született, még így, ötven fölött is látszik rajtuk. Státuszukhoz képest viszont mindenképpen túl keveset játszottak mindig is.

Az első pár szám alatt olyan moshpit indult be, minden bizonnyal több epicentrummal is, amely rángatta az embereket ide-oda, és nem akart alábbhagyni az intenzitás. Láttam légi felvételeket a londoni fellépésükről, a Tottenham Stadionból, és az bizony fortyogó emberóceánt idézett, kergetőző áramlatokkal. Az őrült lengyel fanok felejthetetlen hangulatot teremtettek, amihez az a szerencsés véletlen (?) is hozzájárult, hogy Daron születésnapja miatt a buli még a szokásosnál is intenzívebb és emberközelibb volt. Kint találkozva a SOAD-fanklub egész turnét végigkísérő tagjaival, kiderült az is, hogy az egész turnét végigkísérő arcok szerint a mi varsói találkozásunk volt a turné fénypontja. Nem tudom, hogy ez most kötelező dicséret volt-e vagy sem, de nekik lehet némi összehasonlítási alapjuk, mivel ez volt az utolsó előtti fellépés.

Azért nemcsak a fanok tettek ki magukért, Systemék sem bíztak semmit a véletlenre. Feltűnően sok volt a gyors és kalapálós szám az elején, és mivel minden alkalommal beindult a tébolyda az ilyenekre, adott ponton azt hittem, páran otthagyják a fogukat is. De ilyen népünnepély méretű moshpitet még mainstream és extrémebb metálbandák alatt se nagyon tapasztaltam. Az első pihenőt az Aerials örökérvényű balladája hozta (ballada ez egyáltalán?), dallamérzékük is elsőrangú, tudjuk rég. Most már élőben is meggyőződhettem róla. Nem fogom felsorolni az összesen huszonkilenc számot, legyen elég, hogy a mérföldkő, és idén huszonötöt ünneplő Toxicityről tíz szám is műsorra került, tehát gyakorlatilag az összes jelentős tétel. Az összes másik albumról is legalább négy-öt fejenként – olyan kimerítő metszet ez, hogy nem lehet belekötni. Még azzal is jól jártunk, hogy a vetésforgós számokból mi az ironikus Cigarót is megkaptuk, megbolondított felvezetéssel – azért e „kései″ alapvetés nélkül nem is tudtam volna elképzelni a koncertet. A teljesen felszabadult hangulatban a tömeg énekelt a születésnapos Malakiannak is, ő is látványosan fürdőzött a szeretetben, hülyéskedős felvezetései is ültek nagyon („születésnapom van, ma mindent szabad"). A többi dal energiaszintjét mutatja, hogy az univerzális, generációs Chop Suey! sláger sem emelkedett ki a többi közül, csak egy volt a sok tetőpont közül.

Aztán, amit még nyilvánvalónak érzek: ez a frenetikus tömeg sem bizonyult fáradhatatlannak. Úgy építették fel a műsort, hogy az eleje gyaluljon, nagyjából középre kerüljenek a magvasabb számok (ATWA, Lost In Hollywood, Forest), a végére pedig újra felpörögjön a tempó. Ennek értelmében a környezetemben olyan féktelen vadulást már nem okozott a végén előhúzott Toxicity címadója vagy a Sugar, mint a kezdet bestiálisan perzselő himnuszai. Vagy csak én kerültem távolabb a tűztől, ugyanis a moshpit tíz sornyit is tud lendíteni előre-hátra az ember pozícióján, elöl meg bizony megy a húsdaráló. Csak bele kell kerülni, és tudod, miről beszélek... Olyan örvény ez, amely csak látszólag veszélyes, teljesen sértetlenül is meg lehet úszni a dolgot. Inkább Exodus-féle good friendly violent fun volt.

Ahol én álltam, végig kiválóan is szólt a cucc (és ugye mozogtam eleget), nagyjából lemezminőségben dörrent meg a banda minden szempontból. Itt-ott instrumentálisan másképp játszottak bizonyos dolgokat, de radikális eltérések nem voltak. De Tankian és főleg Malakian is sokat játszott a hangjával – koncerten pont erre van szükség. A háttérvokálok közül a közismert szereposztás működött: Shavo a hardcore-os üvöltésért felelt (pár alkalommal), Daron a nyegle, magas hangú betétekért (Psycho) – Serj pedig az összes többi rendes vokálért, már amikor épp nem gitáros kollégája vállalta a szólóéneket is. Nem akarom feltétlen elhinni, hogy újra nagy barátokká váltak volna, de ez a négy ember együtt valami különlegesre képes, és ezt nem győzték hangoztatni a színpadon sem – ott fent legalábbis nem látszik semmi a tagok közötti esetleges feszültségből. Nem baj, ha nem lesz már lemez, ezt az életművet nem biztos, hogy kell már bolygatni. De élőben szórakoz(tat)ni feltétlenül szükséges ezekkel a dalokkal.

Az órám szerint kábé 22:40-kor ért véget ez a monstre buli, bőven túl a másfél órán (mondjuk száz perc), ráadásul egy nagyon komplett, majd' harminc számos szettet felölelve. Még akkor is fejbe kólintott volna, ha esetleg nem ismertem volna az est fő fellépőjét. Nálam úgy debütáltak most élőben, hogy gyakorlatilag berúgták az ajtót. Már csak abban reménykedem, hogy hamarosan egyszer Magyarországon is tapasztalhatunk hasonlót főzenekarként, mert egy ekkora fiesztából kár lenne kimaradni. A Systemet meg legalább egyszer az életben látni kell.

Fotó: Live Nation Polska (System Of A Down), Josh Homme Official (Queens Of The Stone Age), wyspa.fm (Acid Bath)