Shock!

Ha már idén nincs Rockmaraton, hazai promóterek egy csapata gondolt egy merészet és több nemzetközi turné összecsomagolásával tető alá hoztak egy kétnapos, igen illusztris fellépőgárdát felvonultató, mini fesztivált. Ez lett a Summer Hell a Barba Negrában, ahol két színpadon folytak az események szombaton és vasárnap, délután 3-tól kezdődően. Íme, beszámolónk első része, a szombati nap történéseivel!

Sokan, sokszor és sok helyen kárhoztatták már a Barbát mindenféléért, legfőképp a hangzásért, meg a sörhöz való hozzájutáshoz szükséges időmennyiségért. Ezekben most nem volt hiba, viszont essünk túl az elején néhány hiányosságon! Nyilvánvalóan egészen más a szituáció akkor, ha az ember egy szimpla koncertre érkezik valahová, mintha egy hétvégi napon hét-nyolc órát tölt el ugyanezen a helyen. Mert akkor bizony jó lenne néha leülni valahová, esetleg enni is valamit, és ha mindezt több ezren gondolják így, akkor a Barba mostani infrastruktúrája nem elég. Kevés a két működő csap a férfivécében, a ránézésre mondjuk száz-százötven embernek elegendő ülőhely, meg az egy szem kajáspult is. Arra meg már gondolni sem merek, milyen jó lenne, ha mondjuk a Budapest Parkhoz hasonlóan túlmutatna a választék a sör-virsli, hamburger, nachos felhozatalon, netán az alternatív étrenden lévők is tudnának enni valamit. De ennyit a negatívumokról, a lényeg úgyis a zene, amit viszont tényleg remek minőségben lehetett élvezni.

A nap első fellépői a Solidity, az Employed To Serve és a Lovecrose voltak, én viszont – elnézést az érintettektől – csak az Unearth kezdésére estem be. A Summer Hell szombati koncepciója egyebekben az volt, hogy míg a Red Stage a nemzetközi bandáké, addig a Blue-ban a hazai csapatoknak jut kábé húsz-huszonöt perc, hogy megmutassák magukat, míg a nagyok átszerelnek. Az Unearth természetesen a nagyobbik sátorban kezdett, de a kiírt időpontjukhoz képest csak jó húszperces csúszással. Mivel a fentebb ismertetettek miatt a menetrend roppant feszes, ez azzal járt, hogy Trevor Phipps csapatának mindösszesen kevesebb mint félóra jutott a deszkákon. Ezt viszont abszolút kihasználták, hiszen az első pillanattól kezdve hatalmas vehemenciával, feszesen, üresjárat nélkül tolták a metalcore-t. Náluk időről-időre felbukkannak nagyon fasza, shredder típusú gitárszólók is, ezúttal pedig a Lou Kollernek ajánlott Incinerate-ben vagy a záró, My Will Be Done-ban lehetett leginkább rácsodálkozni ezekre.

A műsor a Blue Stage-en a Mirrorral folytatódott, akik érdekes kombinációját adják a néhol többszólamú, dallamos énektémáknak és a hardcore-os döngölésnek. Szettjükbe kicsit belelógott az Unearth, így mire átértem hozzájuk, már első számuk közepénél tartottak. Annak ellenére, hogy talán az ő bulijuk volt az egyetlen, ahol kicsit kásásan szólt a cucc, átjött, hogy van potenciál a csapatban.

Nem tudom, hogy a Livin' On A Prayer intró csak valami vicc volt vagy a skót Bleed From Within tényleg használja a dalt, mindenestre most a felénél egy határozott mozdulattal lehúzták, aztán jött is a csapat negyvenöt percnyi tömény energiacunamival. A színpadra felkerült húsz darab, hatalmas fémtüske, a glasgow-i ötös pedig egy pillanat alatt bemozdította a közönséget. Ezerszer hallottuk már másoktól, amiben ők is utaznak, mégis, élőben egyszerűen hengereltek. A kiltbe öltözött frontember, Scott Kennedy ízes akcentussal elővezetett konferanszait legalább akkora élmény volt hallani, mint azt, ahogy üvöltözik, a színpad túlszélén meg a gitáros Steven Jones tolta marha jól a tiszta éneket. Egyetlen visszafogottabb dalt tűztek csak műsorra, ez volt a Levitate, ami után a Pathfinder alatt viszont előbb méretes circle pit alakult ki, majd érkezett a wall of death pillanata is, és nem is volt megállás a záró, skótdudás In Place Of Your Halo utolsó pillanataiig. Néhány dallal ők is rövidebbet játszottak a szokásos koncertprogramnál, de roppant intenzív bulijuk így is minden igényt kielégített. Meg különben is, sosem láttam még sportmelltartóban a moshpit közepén nyomuló csajokat.

Nem vagyok a black metal műfaj szakavatott ismerője, pláne nem kedvelője, de a Ragály rövidke műsorán mégis ott ragadtam. Kicsit elhúzódó beállásuk miatt kábé tizenöt percet láttam belőlük, ám megérte a szöszölés, mert még ez a sűrű, összetett zene is szépen, élvezetesen találta meg az utat a hallójáratokba. A szimfonikus black metal iránt érdeklődőknek érdemes odafigyelni rájuk.

Mit is lehetne írni a Napalm Deathről, azon kívül, hogy imádnivalóak?! Még úgy is, hogy Shane Embury egy ideje már nem turnézik velük a több évtizedes piálás folytán kialakult hasnyálmirigy-problémái következtében. Barney viszont le van csinosodva: fehér pólójában, hózentrógerében még 57 évesen is úgy rohangál a színpadon, mint egy Ace Venturába oltott Galla Miklós. Szóval, amikor nézem a Napalm Death-t, annak ellenére mindig átjár valami békés derű, hogy közben ledarálják az arcomat, Barney meg a lelkét is kiüvölti. Sőt, néha zenei kíséret nélkül csak úgy szólóban, artikulátlanul teszi mindezt. Mivel a csapatnak mindig is határozott és erős társadalmi üzenete volt, a frontember természetesen most is felszólalt a technológiába vetett, mindent felülíró hit, a transz- és homofóbia, a rasszizmus és a nácizmus ellen. De tette mindezt röviden, velősen, némi angol humorral felütve. Meg a faszi eleve tök hiteles, így tőle sosem hat szájbarágós papolásnak az ilyesmi. Imádtam, hogy kétszer is volt You Suffer – mondjuk a műsoridőt ez nagyon nem dobta meg, ugyebár –, ütött az Inside The Torn Apart, a Suffer The Children, a Scum és a Conservative Shithead is. A végén aztán ők is elbúcsúztak a Sick Of It All július 24-én elhunyt énekesétől, Lou Kollertől.

Régóta mondogatjuk mi is, hogy az Archaic abszolút nemzetközi szinten tolja a régisulis thrash metalt: talán senki sem érzi annyira ezt a műfajt itthon, mint ők. Ezt most is fényesen bizonyították, hiszen amellett, hogy a zenei is kifogástalan, náluk a színpadi kiállás, mozgás is egyértelműen nyugati szint. We Are The Plague címmel egy vadonatúj dalt is bemutattak, ami alapján alig várom, hogy kijöjjön végre a következő lemezük. Nekik se jutott több húsz percnél, szóval jó lenne egy önálló bulin is összefutni mihamarabb.

Ahogy elkezdődött az In Flames koncertje, rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy ki is az igazi húzónév a Summer Hell kínálatában. Az előttük fellépett bandákat is komoly érdeklődés kísérte, de amikor Anders Fridénék belekezdtek műsorukba, már egy gombostűt sem lehetett leejteni a Red Stage színpada előtt. A zenekar ezúttal egy világító lépcsőfokok segítségével megmászható, rámpás színpaddal készült, amibe beékeltek egy-egy emelvényt a dobcucc és a billentyűk számára. Emellett volt egy kivetítő is hátul, a látványt viszont leginkább a gyönyörű fények szolgáltatták. Iszonyat jól nézett ki, ahogy a koncert elején vörösbe borult a színpad, néhol pedig a lámpák olyan hatást keltettek, mintha véreső áztatná a zenekart. Engem kábé ezzel meg is vettek, de természetesen később sem kellett csalódnom.

Az In Flames nem érte be fesztiválprogrammal, igen komoly, bő másfél órás szettet nyomtak le, ráadásul kifejezetten kevés szövegeléssel, illetve időhúzással. Anders néha megeresztett egy-egy poént például a Forma 1 mániájáról, illetve uszította a közönséget némileg hevesebb interakcióra, de kábé ennyi. Utóbbira meg egyébként se nagyon volt szükség, hiszen az első perctől kezdve igen hevesen reagált minden dalra a kifejezetten sok fiatalt soraiban tudó publikum. A Meet Your Makertől aztán már a szörfözés is bekerült a programba, hála Anders erre buzdító szavainak, így innentől ez is konstans elemmé vált a circle pit mellett. Bár a zenekar leginkább a kései albumokra koncentrált, amik közül is a legutóbbi Foregone vitte a prímet, korrekt visszatekintést is kaptunk a régi időkre. És bár megértem, hogy az ősrajongók nem feltétlenül vannak oda a zenekar aktuális irányvonaláért, ha őszinték akarunk lenni, az In The Dark, a State Of Slow Decay vagy az I Am Above sokkal jobban működtek élőben, mint mondjuk a The Jester Race Artifacts Of The Black Rainje. Egyedül a Chosen Pessimistnél éreztem azt, hogy nem volt jó ötlet betenni a műsorba, ugyanis egyértelműen leültette a bulit, utána viszont a Cloud Connecteddel megint felvettük a magas fordulatszámot. Ez pedig a koncert végéig ki is tartott.

Az afterpartyt a Kékben a Municipal Waste adta, akikről nagyjából ugyanazt tudom elmondani, mint a Napalm Deathról. Igaz ugyan, hogy ők sokkal inkább követők, mint stílusalapítók, produkciójuknak azonban ugyanúgy van egy boldogsághormon-termelő hatása, mint a birminghami zajlegendáknak. Egyszerűen muszáj vigyorogva üvölteni velük az olyan nótákat, mint a Sadistic Magician, a Beer Pressure, a Born To Party vagy a Headbanger Face Rip. Azt pedig tényleg csak a szívmelengető jelzővel tudom illetni, hogy a buli hevében Tony Foresta még egy szemeteskukát is behajított a közönségbe, amit aztán a moshpitben, dalokon keresztül büszkén hordoztak körbe, mint a véres kardot. Tökéletes lezárása volt ez egy roppant színvonalas műfaji kavalkádot felvonultató, de egyben iszonyat tömény és kimerítő napnak.

Fotó: Barba Negra