„The question they keep asking me / How can one so young be so bitter and angry?" – csapott bele a dolgok velejébe annak idején, a Just Look Around címadó dalának felütéseként Lou Koller. A Sick Of It All frontemberének ugyanakkor csupán egyik oldalát jelentette ez a bizonyos keserű düh: zenekara többek között épp azért volt képes kiemelkedni a hardcore-színtérről és műfajokon átívelő, közös nevezővé válni, mert attitűdjük sok tekintetben különbözött a pályatársakétól. Lou távozásával ikonikus frontember és valódi underground legenda távozott közülünk mindössze 59 évesen – nagyon hiányzik majd a súlyos muzsikák világából, mindazzal együtt, amit képviselt.
Igazi gyomrosként hatott, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy meglepetésként ért Lou Koller halálhírének tegnapi bejelentése. Amikor néhány hónappal ezelőtt Pete Koller arról számolt be, hogy Lou harmadik testvérüknél él és ők gondoskodnak róla, miközben operálhatatlan daganatai miatt az evés és az ivás is nehezére esik, már sejthető volt: innen sajnos nincs visszaút. Tomas „Tompa" Lindberg után tehát újabb, felbecsülhetetlen hatású underground frontembert vitt el közülünk a rák, ismét fájdalmasan korán. Time is running out, it's running out, it's too late.
Bár zeneileg más vizeken eveztek, abból a szempontból is találó párhuzamnak érzem Tompát, hogy a visszajelzések, reakciók alapján úgy látom: Lou halála szintén mindenkit rosszul érint, akár szerette és hallgatta a zenéjét, akár nem. Emberközeliségük, rokonszenvességük mellett ennek egyszerű oka van: munkásságuk előtt csakis kalapot emelni lehet, méghozzá személyes ízléstől függetlenül. Lou esetében is egyszerűen muszáj értékelni, ha valaki közel negyven éven át csakis azt csinálja, amit szeret, mindezt teljesen önazonosan, a maga területén végig (!) a lehető legmagasabb színvonalon, erőlködés nélkül, rendíthetetlenül. Az említett emberközeliség kapcsán pedig nem tudom értelmesebben megfogalmazni ezt: a Sick Of It All frontemberéről egyszerűen üvöltött, mennyire jó arc – márpedig az ilyesmi annak idején, a '90-es évek elején a kívülállók számára nem feltétlenül volt egyértelmű a műfaj képviselői kapcsán. A hardcore-színtéren, belülről nyilván másképp festett ez, a külső szemlélőknek azonban túl sok minden rakódott rá a műfajra, ami miatt sokszor veszélyesnek, belterjesnek, félreérthetőnek tűnt. A Sick Of It All és Lou Koller azonban tökéletes példát szolgáltatott rá, miért élnek-halnak ezért a muzsikáért a beavatottak. Nem véletlenül épp a Sick Of It All volt annak idején az első, tényleg vegytiszta NYHC-banda, akik multihoz szerződtek, és nem véletlenül épp a Scratch The Surface lett az a lemez, ami egy szélesebb közönségréteggel is megismertette a műfaj legtisztább, legesszenciálisabb arcát. Náluk egyszerűen minden együtt volt ehhez, és kész. In the underground, integrity lies within.
A zenélést, a koncertezést halálosan komolyan vették, magukat azonban sosem: a tartalom, a mondanivaló, az okos gondolatok mindig ott voltak (Lou egészen zseniális szövegíró volt – ritkán emlegetjük ezt, így most megteszem), de sosem papoltak vagy prédikáltak, legyen szó politikáról, életvezetési szokásokról vagy bármiről. Senkit sem rekesztettek ki sehonnan. Az interjúkból is mindig egy egészséges szemléletű, vidám csapat képe rajzolódott ki. Nagyon bírtam például, amikor röhögve elmesélték, hogy behardcore-osodása előtt Craig Setari annak idején még csíkos sztreccsgatyában pózolt Steve Harrisként a tükör előtt. Vagy hogy a Fat Wreck Chordshoz szerződve csak idő hiányában nem tudtak feldemózni poénból a NOFX-frontember Fat Mike-nak egy klasszikus dél-kaliforniai szabású, dallamos punknótát, mondván, ilyesmi lesz a lemez. Ezek miatt is nagyon lehetett szeretni őket. Let's celebrate that we don't give a fuck.
A zenéről azért nem írok most bővebben, mert az életmű önmagáért beszél, és mindenki tisztában van vele, hogy a Sick Of It All abszolút etalon volt a maga szegmensében. Valahol bámulatos, hogy egy lassan harmincöt éves zenekar folyamatosan ilyen egyenletes teljesítményt képes nyújtani, és ennyire nem jelentkezik náluk a fáradás egyetlen jele sem – írtam a legutóbbi Wake The Sleeping Dragon! kapcsán, és ennél többet igazából közel nyolc év távlatából sem tudok mondani róluk. Ilyen terebélyes diszkográfiában nyilván mindenkinek megvannak a favoritjai – én elsősorban a Just Look Around – Scratch The Surface – Built To Last triászra esküszöm, későbbről pedig a Death To Tyrantsre –, de a minőséghez sosem férhetett kétség, és ez a lényeg. Élőben meg aztán pláne nem volt kérdés: megállíthatatlan gőzhengerként nyomultak, a koncerteket átható, páratlan pozitív energiának pedig Lou volt az elsőszámú letéteményese, valahogy a fentiek szellemében. Szigorú, tiszteletet parancsoló kiállással, hatalmas színpadi jelenléttel bírt, de sosem árasztott negatív agressziót. Ugyanez egyébként már a fotóiról is árad, az a mély, átható, pengeéles intelligenciát sugárzó tekintet nem hazudik. Akárhányszor láttam őket, mindig széles vigyorral, hetekre feltöltve távoztam utána. We ached for more and more of that crazy white boy shit.
Mindez sajnos most véget ért, újabb korszakalkotó frontemberrel lettünk kevesebbek. Lou nyilván pótolhatatlan, vagyis tényleges zenekarként minden bizonnyal a Sick Of It Allnak is vége, főleg, hogy itt még ugye családi szálak is átszövik a sztorit. Ugyanakkor épp integritásuk, megkérdőjelezhetetlen hitelességük miatt el tudom képzelni, hogy ha már nem ilyen friss a tragédia, hallhatjuk még ezeket a dalokat a színpadon, elsősorban természetesen Lou emlékére. Ugyan ki köthetne bele egy emlékturnéba Freddy Criciennel, Jamey Jastával vagy valami hasonló arccal a mikrofonnál, a legnagyobb tisztelettel adózva a frontember és a banda öröksége előtt? De erről még korai beszélni – a lényeg, hogy akár így lesz, akár nem, Lou Koller életműve örökérvényű és teljesen kompakt. Borzasztóan hiányzik majd, üzenetei azonban örökérvényűek. Look deep inside – can't change the world, but you can change yourself.
