Shock!

A bibliai Góliát történetét mindenki ismeri, a filiszteusok és az izraeliek közötti örökös harc egyik legismertebb és rengeteg történetet ihlető alakja. A név ma már egybeforrt az óriástermetű jelentéssel, másképp nem is lehet elképzelni mint hatalmasnak, legyőzhetetlennek, félelmet nem ismerőnek, és örökkön-örökké harcosizra kedvűnek. A történet szerint negyven napig hívta harcra az izraealitákat, de senki nem mert kiállni ellene, és hát ez unalmas volt egy idő után, tehát újabb kihívás elé állította őket, így nagy mellénnyel úgy szólott, ha esetleg legyőzné valaki, a filiszteusok rabszolgasorba hajtják a fejüket az izraeliták előtt. Nos, ekkor már senkinek nem volt bátorsága kiállni ellene. Mígnem...

Természetesen a mesékben mindig a szegény meg a legkisebb fiú győz, most is így történt, Dávid, a pásztorfiú úgy gondolta, kiáll Góliát ellen – persze miután Saul király áldását adta az ötletére – és egy végtelenül egyszerű ötlettől vezérelve egy parittyakővel és az isteni erő segítségében bízva úgy homlokon csapta Góliátot, hogy az rögvest elterült, de aztán persze Dávid még le is fejezte Góliátot a kardjával, biztos, ami biztos alapon. Ettől értelemszerűen a filiszteusok halálra rémültek, elmenekültek, és boldogabban éltek az addig elnyomott emberek. Dióhéjban, sarkítva nagyjából ennyi, a megfelelő analógiát le lehetett vonni a történetből, és le lehet vonni ma is, nyilván nem véletlenül választotta Gary Holt ezt a történetet címként ebben a zavaros világban az új lemezéhez.

A dalok

Jót tett Garynek a sok éves slayerezés, ez világosan látszik és hallatszik. Hatott rá, beépült a zsigereibe, és már ebből a zsigeri saját tartalomból merítkezve öntötte a formába a Goliath dalait (persze Lee Altusszal), és nem tudom nem észrevenni a vérslayeres témákat. Rögtön a 3111 mekkora tikatika thrash, csodálatos, ahogy berobban a bőgő és a visszatért Rob Dukes ránkköpködi az első sorokat, a p betűket alaposan megnyomva, hogy „Plazas of carnage, bloody rewards / Fields of poppies, gifts from the lord.″ Óriási, tényleg. A dal himbálódzós részénél a somolygó Tom Arayát vizionálom magam elé, a vinnyogtatós gitárszólóval pazar indítás, a legeslegvége meg tiszta Megadeth/Death Angel. Tisztára olyan, mint egy hatalmas főhajtás a legjobb thrashzenekarok előtt.

Elsöprő erejű thrash a Hostis Humani Generis, és máris a The Changing Me-nél tartok, felfalnak a Testament-ízű riffek, aztán berobban egy svéd jellegű refrén, ami nem csoda, hiszen az egyre rokonszenvesebben öregedő Peter Tägtgren a vendégzenész. A dallamos gitárszóló is jellegzetesen svéd, elsőre szokatlan, meghökkentő párosítás ez így az Exodusszal, de működik. A Promise You This hoz egy bizarr Megadeth-meets-Skid Row (konkrétan Slave To The Grind) hangulatot, kíváncsi lennék az ötlet kipattanására, de működik ez a szemtelen szerzemény.

A vonszolós, baljós hangulatú címadó Goliathban már rögtön az csodálatos, ahogy a bőgővel és dobbal indít, a gitár csak épp egy kis háttéreffekttel kéredzkedik be a fémesebben csengő gitártéma/riffelés előtt. Minden idők ősdoom zenekarát észlelni nyomokban, de attól modernebb, baljóslatúbb az összkép: Celtic Frost/Triptykon-hangulatot észlelek. A gitárszólónál beúszik az elektromos hegedű, amit Katy Jacoby szólaltat meg, Tetszik a dal hömpölygőssége, szépen kiemelkedik a gitárszóló és a hegedű a dob-basszus összjátékából, jót tesz, hogy itt nincs ritmusgitár, levegős marad az összkép, így jóval hatásosabban nyom agyon az utána felbuggyanó gitárriff. Csodálatos nyomoreposz, méltó címadó ékkő. V i l á g í t ó t o r o n y.

Utána hogy visszaránt valóságba a tikatikás, ízig-vérig exodusos Beyond The Event Horizon! Milyen csodálatos a ritmusváltás és a feszes riffelés egy perc harmincnyolcnál, amiből minden ízében vérpezsdító tikatikás thrashelés formálódik. Ódivatú kifejezések, ódivatú zenei formulák, mégis olyan hatásos, hogy libabőr formálódik a karon. Szeretni fogod, a dal végére thrasher leszel te is. A 2 Minutes Hate egy bespeedezett Black Sabbath és Dave Mustaine kezéből született riffek szerelemgyereke, még a gitárszóló is a duzzogó vörös macskát idézi. Leírom, hogy csordavokál, mert ez is van a végén, őrület. 2026-ot írunk és szeretjük ezt még mindig.

Funkos Exodus? Mi van?! De tényleg az Extreme, illetve Nuno Bettencourt költözött egy rövid ideig Gary Holt kezébe, a Violence Works kísérleti thrash metalja a ′90-es évek egy szép időszakát eleveníti fel. Miért ilyen jók a gitárszólók ezen a lemezen? Itt is figyelni kell, és már megint nem a sablonokat húzták elő, hanem a dal hangulatához illő, izgalmas hangkavalkádot, dallamokat, érzéseket. Hátramaradt két dal, ismét egy vonszolósabb (említette valaki ott hátul, hogy Sabbath?) darab, és egy szélvész, szikáran riffelős thrashcunami basszusszólóval. És itt a vége.

Gitárszólók

Egytől-egyig remek mind, noha ez nem annyira megrázó erejű meglepetés az Exodusnál, és egyelőre képtelen vagyok kedvencet választani. Öröm a szívemnek, hogy végre nemcsak a „kötelező letudva"-jelleggel kerültek ide a szólók, ahogy mostanában az átlagmetálzenekarok átlagdalaiban, hanem életre kelt hangok gurulnak ki Holt és Altus ujjai alól. Gurulnak? Ugyan. Fortyognak azok a hangok. Te is azt fogod érezni, hogy értékes értelme van még a metálzenének.

Hangzás

Kellemesen erőteljes, a csengő-bongó (Overkillt idéző) basszusgitár különösen rokonszenves, de a telt gitárhangzás sem nyomja agyon a többi hangszert, a riffek érthetően szólnak, nincs agyontorzított ízük. A dobok halkabb hangerőn kicsit kiugranak, de én ezt nem különösebben bánom, a cinek finoman, szinte selymesen díszítenek. Hangosan öblösebb, szélesen elterülő hangképet kapunk, imádom, hogy szellős marad az egész, nem üt agyon, elkülönülnek a hangszerek, a basszusgitár hangja szinte gömbölyű formában pattan ki a hangfalakból. A gyorsabb részeknél sem olvad össze a zene, bár egy halvány búgás fellelhető, de csak épphogy, igazából nem zavaró módon. Tetszik, ahogy Dukes hangja is természetesen fekszik rá a zenére, bár én az ő orgánumát mindig jobban kedveltem.

Szövegek

Borítóhoz, címhez és persze a zenekarhoz illően társadalomkritikus, olykor orwelli hangulatú, erőszakos témák, nihilista ábrázolás, az apokaliptikus világszemlélet talán élesebben jelenik meg (vagy csak én vagyok most érzékenyebb erre a témára), de ne számíts habkönnyű tartalomra. Éles rendszerbírálat, a világ sok pontjára és történéseire ráhúzható a szövegi tartalom. Nem leszel vidám tőle.

Borító

Mit lehet manapság egy borítóról elmondani, ami mára csupán a szükséges, de szinte már felesleges vizuális körítéssé fakult? A fő figura furán aránytalan, és igen, rádobtak egy rakás szimbólumot, rejtetten vagy kevésbé rejtetten, de az egész olyan, mintha sebtében egy „nem humánnal" készített promptolt grafika lenne. Mi az ég haragja van a fő figura tenyerében? Sarlakk a Star Warsból? Egyébként a svéd Parr Olpfson alkotta, akinek a honlapján (még létezik ilyen?) ennél akad néhány izgalmasabb darab.

Konklúzió

Szeretném azt hinni, hogy a dalíráshoz nem használtak „nem humán" ötleteket, de nem tudom nem elképzelni, túl sok az „ahhhaaaa, ez meg az nagyon hasonlít bizonyos dalokra", amiket fentebb írtam is, és hát miből is építkezne egy nem humán adatbázishalmaz, mint a korábbi nagy nevek által megalkotott művekből. Szóval nem tudom, na. Sajnos ma már olyannyira belénk ivódott a paranoia (nem véletlenül), szinte valóságtagadással karöltve, hogy kérdésessé vált: tudok-e felhőtlenül örülni egy dalhalmaznak, ami igazából tetszik, vagy inkább azon töprengek még egy ideig, hogy ez meg az miért ilyen meg olyan, ezzel módszeresen legyilkolva a saját örömömet és boldogságforrásomat. És azon is morfondíroztam, hogy azért tetszik-e a Goliath, mert egy kicsit kevésbé jellegzetesen kizárólag exodusos a dalok összképe, hanem most pontosan azokat a témákat gyúrták egybe, amelyek nálam alapból működnek, de erre sosem lesz megfelelő válasz, legalábbis nem most.

Legyen úgy, hogy nem agyalok tovább. Ámde. Fárasztó manapság tíz dalt majd egy órában végighallgatni? Meglehetősen. Hozzászoktunk a rövid tartalmakhoz, a figyelem szétesik, még akkor is, ha az adott hallgatnivalót szereted. Pont ezért a lemez második felére lankad a figyelem, és felteszem, ha megcserélnénk a dalok sorrendjét, pontosan fordítva éreznéd. Ezért ajánlom, hogy első alkalommal csak a felét hallgasd meg, és emésztgesd. Aztán jöhet a második fele, azt is emésztgesd. Aztán jöhet egyben, odafigyelve, boncolgasd egy kicsit te is, ízlelgesd, milyen hangulatba ringatnak a dalok.

Tessék, kimondom: őrült mód szeretném egyben meghallgatni a lemezt élőben.

Lábjegyzet: a történészek szerint valójában meglehetősen egyenlőtlen küzdelem volt Dávid és Góliát párharca. Góliát akromegáliás lehetett, ami egyfajta növekedési hormonzavar, látássérüléssel is járhatott, és a fáma szerint vélhetően úgy vezették a párharc helyszínére. Míg Dávid, a szerény pásztorfiú a korszak leghalálosabb fegyverével állt oda, aminek a használatát a kornak megfelelően tökélyre fejlesztette. Gyakorlatilag egy mesterlövész kivégzett egy védtelen fogyatékost. Ezt adjátok össze. Ennek árnyékában a lemezt és a mondanivalóját nem szükséges újraértékelni, de kis záró csemegének belefér.

Az Exodus április 13-án Budapesten koncertezik a Kreator, a Carcass és a Nails társaságában. Részletek itt.