Shock!

Hagyjuk most a felesleges köröket, hogy Kiefer Sutherlandet mi miatt ismeri a világ nagyobbik része, erről merengtem már a szolnoki koncert kapcsán bőven. Persze akkor álmomban sem gondoltam volna, hogy kicsivel később egy jóval intimebb helyen (értsd, csurig telt klubkoncerten, ahol még taposó sem választja el a színpadot a nézőktől) lehet újra megnézni az immáron rövid szakállba burkolt – mondjuk most így – énekes/gitáros/dalszerzőt. Kanyarban az új lemez is, Grey a címe, egy gyönyörű ágas-bogas fa került a borítóra, a zenei tartalom kevésbé ágas-bogasan viszi tovább a Sutherland által megálmodott történetmesélős, americana-jellegű, gitáros-bluesos-countrys-rockos-folkos zenét.

Colin Andrew, egyszálgitáros hős, egy ír gyökerekkel rendelkező angol srác melegítette be a már szépen megtelt hajó közönségét hangulatos dalaival. Fél órát kapott arra, hogy folkosan lágy dallamaival meghódítsa az erre érzékenyek lelkét, érezhetően sikerrel is járt, de nyilvánvalóan nehéz terep ez ilyenkor, ez a taps azonban már neki szólt. Fél óra ábrándozás és cipővel ütemet „dobolás" után fél óra szünet következett, majd – akárcsak két éve – egy régimódi, ám otthonos szobát megidéző díszletbe besétált a zenekar és Kiefer Sutherland. Széljegyzetként megemlíteném, hogy egy fullos '70-es évekbeli szobabelsővel a Pain Of Salvation turnézott tizenhárom éve, de ehhez a révedező zenéhez ez tökéletesen passzol. Én bírom az ilyesmit, ráadásul a vöröslő függöny és a folyamatos piros fények olykor Twin Peaks-i hangulatba ringattak (és ne feledjünk, hogy a Fire Walk With Me-ben szerepelt Kiefer, de ezzel engedjük is el mára a filmográfiát).

Habár értelemszerűen minden szempár a főhősre szegeződött, Kiefer nem hagyta kizárólag magán a reflektorfényt, bevonta társait, főleg a tőle jobbra gitározó Ash Wilsont, aki érzelemdús gitárszólóival a kevésbé hozzáértő fülekhez is utat talált. A háttérben mosolygó basszer, Roger Innis hozta a precíz alapokat a dobossal, Phil Wilsonnal folyamatosan egymásra figyelve. Rendezői jobbon meg CJ Hillman pedal steel gitáron (is) beleringatott mindenkit az A38 Hajó lágy hullámzásával együtt az americana életérzésbe.

Közös esténk története két lendületesebb dallal indult: a Down Below a lemezes verziónál jóval lendületesebben, rockosabban bugyogott elő a hangfalakból, a Garbage Only Happy When It Rainse pedig nyilvánvalóan hangulatfelfűtésre való. És ha már történetmesélés, nyilvánvalóan említésre került, hogy Kiefer három éve otthagyta Kaliforniát (Goodbye California), és a keleti partra költözött egy farmerek által is lakott helyre, ahol rögtön arcon csapta az ottani rögvalóság, így az új lemezre írt is egy dalt az ottani nehézségekről (American Farmer). Szociálisan érzékeny tehát, de ez a szövevényesebb sztori az esténk későbbi részén felénél bukkant fel, előtte olyan saját dalok mellett, mint a kicsit springsteenes Something You Love vagy a turnézás nehézségeit és egyben mágnesességét megéneklő Chasing The Rain, még egy The Marshall Tucker Band-szerzemény, a Can't You See is felbukkant, ami Kiefer egyik személyes kedvence.

A közönség lelkesen fogadott bármit, körbetekintve egész sokan énekelték a dalokat is, és nem csak azért mentek, hogy kétpercenként lőjenek telefonnal egy álló formátumú képet, amit sosem néznek vissza. Utóbbi tevékenység a koncert hullámzásával hol előretört, hol hátrébb, de mérsékeltebbnek tűnt a telefonerdő, szóval jó sokan tényleg a „puszta szórakozás" miatt jöttek el. Ennek kapcsán ne feledjük a kicsit boomeres hangulatú Simpler Time-ot, azaz a régen minden jobb volt-életérzést közvetítő számot sem, ami előtt megjegyezte, hogy amikor még nem videóztak mobillal mindent, és erre persze rögtön előkerültek a mobilok, ahogy láttam. Nesze neked népnevelés!

Fent a színpadon rém hálásak voltak mindannyian, hogy ez nekünk szólt, vagy szabványszöveg, ki tudja, mindenesetre a korábbi koncerthez képest Kiefer még felszabadultabbnak tűnt, noha voltak még mindig setesuta mozdulatai. De ez érthető, hiszen a zenei színpadi létet is ugyanúgy tanulni kell: ennyi évtized után bizar érzés lehet és más jelenlétet igényel az izolált filmes világból hirtelen az emberek arcába kerülni, ahol közvetlen visszajelzés érkezik mindenre. Egyébként nekem határozottan úgy tűnt, hogy egyre jobban elő meri bújtatni önmagából a „zenész Kiefert", a turnézást meg – ahogy említette a koncerten – nagyon megszerette, szóval ez még bőven felfelé ívelő történet.

A csúcspontok közé tartozott az a dal, amit kimondatlanul is kimondva tavalyelőtt elhunyt édesapja emlékének szánt, a See You On The Other Side refrénű (nem című!) szerzemény egyértelmű, hogy miről szól, és amit tévesen sok helyen Ozzy-feldolgozásként említenek. Nos, ez nem az. Annyira nincs semmi nyoma a dalnak, hogy még a címe is csak tippelgetés többnyire, az új lemezen sincs rajta. Nyilván ez a saját gyászfolyamatának a része, és nem is kell mindig mindenhez magyarázat. A Down In A Hole ismét remekelt, meg az Agave is, eleve jól áll Kiefernek a rockosabb vonal, majd csak előtör belőle a vadállat még jobban, bár most a countrys zenéknek kedvezőbb a piaca. A ráadásblokkban eljátszott In The Air Tonight (Phil Collins) állócsillag volt itt is, mint mindenhol, és tagadhatatlanul jól működik Sutherland ráspolyos hangjával. Megvolt ezzel a libabőr, amit a záró Starlight gitárszólója tovább fokozott, aztán itt ért véget aznapra a történet. Hát mormoljuk el lágyan mi is, hogy „hello", legyen ebből legközelebb, ha már ilyen jól érzi magát a színpadon.

(A fotók mobiltelefonnal készültek.)