Shock!

Az utóbbi időben az Aerosmith háza táján minden a Yungbluddal való összebútorozástól volt hangos. A kooperációról, illetve a négy plusz egy számos One More Time EP-ről, amiben végül is testet öltött, mindenkinek volt és van is véleménye, ráadásul olykor meglehetősen sarkos. Én valahol középen helyezkedem el, azaz nem tartom az anyagot sem egy új aranykor előszobájának, sem pedig értékelhetetlen szemétnek. De ha már Aerosmith-közeli projektekről beszélünk, sokkal közelebb áll az ízlésemhez a Close Enemies, Tom Hamilton basszusgitáros bandája, első nagylemezük pedig gyakorlatilag fű alatt jött ki néhány héttel ezelőtt. 

Tom mindig is egyfajta szürke eminenciásnak számított az Aerosmithben, ahol ugyan a dalszerzői tengelyt Joe Perry és Steven Tyler alkotta, de a basszusgitárosnak is sok ikonikus darabban benne volt a keze. A Sweet Emotion, a Janie's Got a Gun, a Kings And Queens vagy az Angel például mind-mind magukon viselik közreműködése nyomát, legalább társszerzőként. És úgy látszik, a 74 éves Tomban még mindig van kraft, illetve alkotási vágy, így szép csendben összerántotta a Close Enemiest, hogy megörvendeztesse a híveket némi régisulis Aerosmith-muzsikával.

A bandát rajta kívül Tony Brock dobos (lásd: Rod Stewart), Peter Stroud (lásd: Sheryl Crow) és Trace Foster gitárosok, valamint az eddig jobbára ismeretlen énekes, Chasen Hampton alkotja. Vannak tehát tapasztalt figurák a kötelékben, de kétségtelenül Tom a legnagyobb név, illetve a főnök is. Ennek köszönhetően pedig a zene ízig-vérig klasszikus Aerosmith, főleg a '70-es évekbeli lemezekre támaszkodva, amibe azért időről időre kevernek egy adagot a '90-es évek MTV-szteroidján hizlalt, őrületes slágerek világából is.

A nyitó Rain például rögtön hatalmas nóta, benne olyan gitártémákkal, amiket akár a Joe Perry/Brad Whitford duó is elkövethetett volna ötven évvel ezelőtt. Mégis friss, lélegző, mai az egész, azaz szó sincs poros avittságról, amit kizárólag csak a nosztalgia tartana életben. Hampton is remekül énekli végig a korongot, néha meg nyilvánvalóan igyekszik tájlerebb lenni Tylernél, de azért messze áll egy szimpla epigontól: van itt bizony erős hang, remek dallamérzék és saját karakter is, de képes persze mesterének stílusát is egy az egyben levenni, ha épp arra van szükség. A Sound Of The Train legvége például nem csak zeneileg, de a yeah-yeah-résznél vokálisan is annyira Livin' On The Edge, hogy jogdíjat is fizethetnének érte. De nem minden téma ennyire replika, az Inside Out például annak ellenére is remek és fogós dal, hogy nem sok köze van az Aeróhoz, a bluesos, southernes Sweet Baby Jesus meg nekem inkább Skynyrd.

De tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy ez itt bizony tíz méregerős dal, a klasszikus hard rock zenék lazább, napfényesebb oldaláról. Nem pótolja, nem is pótolhatja persze a bostoni rosszfiúkat, és nyilván különösebb hullámokat sem fog vetni, milliós példányszámoknak meg zéró az esélye. Viszont ajándék a régi fanoknak az egyik főhőstől. Valahogy úgy, ahogy az It's Five O'Clock Somewhere volt Slashtől a GN′R után.