Tételezzük fel, hogy senki nem ismeri Joel Hoekstra gitárost! Nem tudjuk, honnan jött, mi a stílusa, csak meglátjuk egy fényképen, rendben, legyen nála egy gitár, mondjuk egy Gibson Les Paul. Mi jut eszünkbe róla először? Nekem az, hogy olyan whitesnake-es fazon. Szőke, nincs elhízva, játéka magabiztos. Aztán hogy, hogy nem, ott kötött ki egyszercsak, így jutott szélesebb közönséghez a fickó. (Van egy dili becsípődésem, minden jellegzetes archoz társítok egy filmes vagy meseszereplőt, Hoekstra számomra egy az egyben Sid, a lajhár a Jégkorszakból.)
Na, de a Whitesnake-be már régóta nem lehet csak úgy a semmiből bekerülni, a jó Joel is előfordult már itt-ott 2014-et megelőzően. A Night Rangerben pengetett pár évig, beugrott a Foreignerbe is, de ezeket megelőzően, a 2000-es évek elején kiadott két, saját néven futó szólólemezt is (Undefined és The Moon Is Falling). Ha te is a végéről kezdenéd a történeti szálat felszedni, mint én, készülj fel, hogy ezek a lemezek kellően távol esnek attól a karcos hard rocktól, amit mostanában játszik a hórihorgas gitáros. A kezdeti albumai frankó kis dzsesszrock-vonulatok, jóval színesebbek, szabadabbak, mint amit a Whitesnake alapján feltételeznél róluk, szaxofon, billentyűs futamok, valamint erős basszusgitáros támogatás lelhető fel ezeken a lemezeken. Persze Hoekstra virtuozitása is jelen van végig, de egészen más szerepet játszik, mint egy hagyományos rocklemezen. Tegyél velük egy próbát, klassz zenék!
Mint minden rendes sorozatnak, a Whitesnake-nek is vége lett (...), mármint megszokott értelemben, így aztán főszereplőnknek bőven lett alkalma összedobni egy újabb anyagot a Dying To Live, a Running Games és a Crash Of Life után. Stábunk nem hallgatta ronggyá az eddigi dalokat, ennek többek közt az is lehet az oka, hogy – kortársaihoz, kollégáihoz, pályatársaihoz, korosztályához és még ezer jelzővel illethetjük ezt a csoportot, aminek Hoekstra is tagja – ez a stílus eléggé körbe van már bástyázva: erősen bevett formulák, zenei megoldások, fogások, praktikák, dallamok és harmóniák közt születnek ezek a lemezek. Na, megpróbáltam terjengősen körbeírni azt, hogy sablonosság. Van szép sablon, van tákolmány sablon, Joel – játéka pallérozottsága és karrierelőzményei okán – a kifinomultabb paneleket rakosgatja egymás után.
Nagyon remek zenészek működnek közre a dalokban (nem, a pedigré szó tabu), senkinek sem lehet egy rossz szava sem Jeff Scott Sotóra, Russell Allenre, Vinnie Appice-re vagy Tony Franklinre. Derek Sherinian hangzását lehet vitatni, nekem sem kedvencem, de felismerhető messziről. Rendben vannak. Az előző lemezhez hasonlóan 2026-ban is Girish Pradhan hallható a vezérmikrofon mögött, sajátos hangszíne van neki is, és van, akinek nagyon tetszenek azok a rekedtes/rekesztett felhangok, amikre képes a fickó, nekem viszont erőltetettnek hat. Ez legyen az én bajom. A dalok, amint utaltam rá korábban, rendben vannak, úgy rakták össze őket, hogy tényleg megfelelnek mindenféle szabálynak, amit ez a műfaj megkövetel, erőteljesek a riffek, húzósak a tempók, feszes a játék (naná, mondom, vérprofikról beszélünk), és aztán... aztán jön a következő szám. Van egy Will You Remember Me című lassú dal, megítélésem szerint ez rettentően ártatlan mondóka ide, nyugodtan lemaradhatott volna, súlytalan kis líra. A Misunderstood meg például meglehetősen whitesnake-es riffeket kínáló darab, dús vokálokkal a refrénben, erős szintialapokkal a háttérben, füstölő szólóval, ahogy kell, Franklin is felelget szépen a gitárral, Appice kavargat a kiállásokban, okés. De valahogy mégsem tudok beindulni rá, pedig kéne az előírások alapján.
Az All I'd Do is ezerszer megépített forma, borongós verze – derűs refrén megoldásos, félmelankolikus darab, vitán felül igényesen összepakolva. Hallgatod, okés, minden a helyén... és nem ragad meg. Bizonyára bennem van a hiba, és vannak, akik nagyon beindulnak ezekre a dalokra, ám továbbra is azt érzékelem, hogy az a bizonyos tűz mégiscsak kéne az anyag izzásához. Mindegy, hogy End Of Me vagy Free To Be, ugyanaz a megfejtés. Minden szándékos jóindulatom mellett is az a meghallgatások vége, hogy afféle kötelességet teljesítek a műfajjal és az előadókkal szemben. Kaptam egy tiszteletjegyet az előadásra, udvariasan elfogadom, végignézem-hallgatom, megköszönöm, és hazamegyek békésen megvacsorázni.
A lemez nagyon szépen szól, Hoekstra munkáját dicséri. A mélyek igazán barátságosak, bársonyosak (hogy ezt az elkoptatott jelzőt használjam ehhez az elkopó műfajhoz), az ének különösen jó aránnyal van a zenébe keverve, a billentyűk is jól követhetők a zsírosabb gitárok mögött is. Bár ilyen figyelemmel készítenék a többiek is a produkcióikat, nem hiszem, hogy bármelyik mai zenész híján lenne megfizethető technikai megoldásoknak.
Joel Hoekstra tehetsége megkérdőjelezhetetlen, technikája kifinomult, és minden bizonnyal rokonszenves a színtér többi szereplőjének is. A dalokba azonban kellene némi lázadás, talán mondhatjuk, több ösztönösség, nyersesség. Furcsa kimondani, de minden profizmus és kétségtelenül magasszintű előadás (kiváló összeszerkesztés) ellenére ez a lemez is megy a katalógus sűrűjébe.
Aztán nagy ritkán ki lehet kölcsönözni.
