Shock!

november 13.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Slayer: God Hates Us All

0610slayer1Kedden este utoljára köszönthetjük Budapesten a Slayert. A zenekar munkássága önmagáért beszél, és ebben a rovatban is elég alaposan felgöngyölítettük már – egy lemez azonban még nem került ide azok közül, amelyeknek itt a helyük. Kerry Kingék persze nagyjából folyamatosan kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottak, de határozottan úgy gondolom: amennyiben egyetlen albumot kellene megnevezni tőlük csúcsalkotásként az 1983 és 1990 közötti, nagyjából közmegegyezésesen klasszikus első éra utáni korszakból, mindenképpen a 2001-es God Hates Us All lenne az. Ez volt az a lemez, amely átlökte a zenekart az új évszázadba, és egyben fényesen igazolta: jöhet bármi, mindig is a Slayer marad az alfa és az omega a legdurvább műfajokban.

megjelenés:
2001. szeptember 10.

kiadó:
American
producer: Matt Hyde

zenészek:
Tom Araya  - ének, basszusgitár
Kerry King - gitár
Jeff Hanneman - gitár
Paul Bostaph - dobok

játékidő: 42:14

1. Darkness Of Christ
2. Disciple
3. God Send Death
4. New Faith
5. Cast Down
6. Threshold
7. Exile
8. Seven Faces
9. Bloodline
10. Deviance
11. War Zone
12. Here Comes The Pain
13. Payback

Szerinted hány pont?
( 35 Szavazat )

Noha ekkoriban is a metal megkerülhetetlen nagyságai közé tartoztak, a '90-es évek második fele bizonyosan nem a Slayer fénykoraként vonult be a zenekar történetébe. Kerry Kingék már első Dave Lombardo nélkül készült lemezükkel, a visszagyorsulós Divine Interventionnel is elég rendesen megosztották közönségüket 1994-ben, utóbbi album azonban ennek ellenére is a csapat egyik legnagyobb példányszámban elkelt kiadványa lett (még ha utóbbi egyébként akkoriban sem számított közismert ténynek, ma meg főleg nem). Az 1996-os hardcore/punk-feldolgozáslemez, az Undisputed Attitude viszont megkeverte a közönség egy részét – hiába figyelt ott rajta extra ajándékként a banda történetének egyik legimpozánsabb lassú-zúzós nótája, a Gemini –, és az 1998 nyarán kiadott Diabolus In Musica sem nyerte el mindenki tetszését.

A szerzőként Jeff Hanneman által dominált, különleges hangolásokkal, borult, súlyos, disszonáns hangulattémákkal és kísérletezősebb dalokkal operáló, meglehetősen tüskés és száraz hangzású album mai fejjel is roppant izgalmas pont a diszkográfiában – de kétségtelen, hogy nem minden ízében száz százalékos. Emellett a tábor egy része úgy érezte, hogy a Slayer egyre messzebbre kerül klasszikus hangzásvilágától a modernebb hangszerelési megoldásoknak köszönhetően. A lemezből így is elment nagyjából 300 ezer példány csak az Egyesült Államokban, ami önmagában szép eredmény egy ennyire brutális anyagtól, de mindez valójában jelentős, hozzávetőlegesen 50 százalékos visszaesést jelentett a Divine Interventionhöz képest az amerikai piacon. Egyre inkább úgy tűnt, hogy a Slayer kezdi elveszíteni különleges pozícióját a súlyos színtéren. Hogy mindezt példákkal is érzékeltessem, az azévi termésből például olyan, egyébként szintén nem osztatlan rajongással fogadott albumok is jobban fogytak a Diabolus In Musicánál, mint mondjuk az egyes Soulfly vagy a Fear Factory Obsolete-je. És akkor a platina- és aranylemezeket zsinórban gyártó Panteráról vagy főleg a mainstream egyeduralmat ekkortájt megszerző nu metal vonal képviselőiről még nem is beszéltünk...

0610slayer2

A csapat különösebben nem foglalkozott a matekkal, de ők maguk sem voltak elégedettek mindazzal, amit maguk körül tapasztaltak ezekben az években. Kerry King: „Még a Diabolus In Musica előtt körülnéztem egy kicsit a zenei színtéren, hogy kik merülhetnek fel, mint afféle egészséges és baráti konkurencia, de a Panterát leszámítva nem nagyon találtam olyan bandát, amelyik ennyire tömény muzsikát játszik, mint mi, és a csúcson van vele. Rengeteg kimondottan jó csapat szánta el magát radikális váltásra az utóbbi években, és az a legérdekesebb, hogy nekem úgy tűnik, mintha mindezt ők maguk sem élveznék annyira, mert egyszerűen nem azt csinálják, amit csinálni akarnak, hanem valami olyasmit, amiről azt hiszik, hogy azt kell csinálniuk. Szerintem viszont ha az ember elindul egy bizonyos úton, azt nem véletlenül teszi. Természetesen mi is rengeteget változtunk az évek során, de a hangzásunk alapjai ma is azok, amik régen voltak. Az ember elsősorban nem azért zenél, hogy kielégítse a közönség igényeit, hanem mert hisz abban, amit csinál. Én éppen ezt a hitet nem érzem egy csomó megváltozott zenekarban."

A zenekar viszonylag hamar nekikezdett a folytatás munkálatainak, de valami mindig közbejött. Jeff Hanneman: „Már 1999 tavaszán elkezdtük írni a dalokat, aztán jött az azévi OzzFest, majd a Tattoo The Earth. A végére már nagyon elegem lett a turnézásból, és inkább lemezt csináltam volna. Nagyon sok minden gyülemlett fel bennem, és valami tényleg súlyossal szerettem volna előrukkolni." Nem volt ezzel másképp a csapat másik zenei oszlopa, Kerry King sem: „Valahogy ismét fókuszba helyeztük magunkat, mert a '90-es években sem én, sem Jeff nem figyeltünk oda erre annyira. Egyáltalán nem tetszett az irány, amerre a zenei világ elindult, és a pályám során először és utoljára hagytam, hogy hassanak rám ezek a folyamatok. Egyáltalán nem értettem, miért népszerűek bizonyos dolgok, ami eléggé le is hangolt, így aztán félre kellett tennem ezt, hogy ismét átgondoljam, mit miért csinálunk. És most természetesen nem a popzenékről beszélek, ugyanis az nem tetszett, amerre a súlyos színtér haladt. Az Undisputed Attitude-ot például konkrétan azért készítettük 1996-ban, hogy ezzel lázadjunk a Green Day meg az Offspring ellen. Nem az ő hibájuk, de ezeket a zenekarokat mindenki punknak nevezte akkoriban, mi meg azt mondtuk Jeff-fel: bocs, srácok, de ez nem punk. Sértett bennünket ez az egész, ezért megcsináltuk az Undisputed Attitude-ot. A Diabolus In Musicán pedig nem is voltam jelen olyan mértékben, mint a korábbi lemezeken, épp azért, amik akkoriban végbementek a súlyos színtéren. Untatott ez az egész Limp Bizkit-vonal, nem találtam inspirációt semmiben. Aztán azt mondtam: oké, most akkor megmutatjuk, hogy a Slayerrel ma is számolni kell, és nem próbálunk meg másnak látszani, mint akik vagyunk."

0610slayer6

A folyamatnak két fordulópontja volt. Egyrészt 1999 folyamán berobbant a köztudatba a Slipknot, akiknek első nagylemeze totálisan lenyűgözte a világot, és ez alól maga a finnyás King sem jelentett kivételt. A gitáros a következő időszakban totálisan rákattant az iowaiakra, akikkel számos alkalommal együtt is koncerteztek ekkoriban. Kerry végre, hosszú évek óta először úgy érezte: talált valamit, ami kellő mértékben inspirálja – valamit, amin túl akar tenni. King: „A Slipknot kibaszottul kikészített. Hallgattam őket, és még én is megijedtem: baszki, ezek a srácok tényleg valami nagyon komolyat csinálnak! A semmiből bukkantak fel, és valami kibaszottul erőteljes a lemezük. Ha pedig élőben látom őket, minden alkalommal elképesztő élmény. Olyan módon kattantam rájuk, mint annak idején azokra a csapatokra, amelyeken felnőttem. És akárcsak annak idején nekünk, nekik sem segített senki. Minket például a mai napig nem játszanak a rádiók vagy az MTV. Mindig is a szájhagyomány és a koncertek révén bővítettük a rajongótáborunkat."

Ha pedig a Slayer rendszerén belüli dolgokat vesszük, a Disciple című szerzemény megszületése jelentette a fordulópontot, amikor átszakadt a gát. King: „Úgy éreztem, itt akkor most vagy abbahagyom ezt az egészet, vagy ismét önmagam leszek. És a Disciple dal hatalmas lépést jelentett a folyamatban, hogy ismét felfedezzem önmagunkat. Emlékszem, ültem a Los Angeles-i dugóban, ami mindig rettenetes. Egyre idegesebb és dühösebb lettem, aztán felnéztem egy nagy hirdetőtáblára, amin ott állt a felirat: Isten mindnyájatokat szeret. Egyből az jutott eszembe: na, az aztán rohadtul biztos, hogy engem jelen pillanatban baromira nem szeret! És ez a gondolat valahogy gyökeret vert bennem. Az I never said I wanted to be God's disciple sor már korábban megszületett, de nem tudtam, hogy ennyire tökéletesen össze lehet majd passzintani azzal, hogy God hates us all. Utóbbi sor jelentette a kulcsot, mert ez egy roppant brutális kinyilatkoztatás, amely egyben tökéletesen illik a Slayerhez is. Maga a dal viszont egyáltalán nem tipikus tőlünk, hiszen általában nincsenek ehhez hasonló nagy, együtténeklős témáink. A kórus és a darálós levezetés együtt egyből meg is különböztette a nótát a korábbi szerzeményeinktől. Ráadásul ez volt az utolsó alkalom, amikor Jeff-fel ebben a munkamegosztásban dolgoztunk egy dalon: én megírtam a szöveget, ő pedig összerakta a zenét. Korábban sok dalt raktunk össze így, és nem gondolnám, hogy ez az utolsó nagy dal, amit akár ő, akár én szerzőként jegyzünk. Viszont bizonyosan az utolsó, amit ezzel a módszerrel írtunk meg, és ennyire meggyőző lett a végeredmény. És egy idő után a koncerteken is bekerült abba a kategóriába, mint a South Of Heaven, a Dead Skin Mask vagy az Angel Of Death: az emberek elkezdték elvárni, hogy játsszuk."

0610slayer3

Miután tovatűntek a gátlások, és a Slayer motorját jelentő King / Hanneman tengely évek óta nem tapasztalt kreativitással kezdte ontani a friss témaötleteket, nyilvánvalóvá vált: új partner után kell nézniük a dalok végső formába öntéséhez. A banda mellett ilyen-olyan minőségben a Reign In Blood óta jelenlévő Rick Rubin ezúttal konkrétan közölte velük: noha vállalja az akármit jelenthető executive produceri titulust, érdemben semmilyen minőségben sem szeretne közreműködni a következő album munkálataiban. King: „Rick azt mondta, kiégett, és nem képes annyira intenzív zenével foglalkozni, mint a miénk. Nekünk hasonló érzéseink voltak vele kapcsolatban, és inkább olyasvalakivel szerettünk volna dolgozni, aki Rubinnal ellentétben jelen van a súlyos zenei színtéren, ismeri az újdonságokat, tudja, mik az aktualitások, ismeri a legfrissebb felvételi technológiákat – emellett pedig képes engem is megfelelően ösztönözni."

Rubin maga több lehetséges utódot is javasolt, akik közül a Slayer végül Matt Hyde-ot választotta. Utóbbit egy saját dallal tesztelték le a stúdióban: ez volt a Bloodline, amely 2000 legvégén látott napvilágot a Dracula 2000 filmzenealbumon. (Érdemes megjegyezni, hogy 2000 végén a Black Sabbath előtt tisztelgő Nativity In Black II feldolgozáslemezen is szerepelt a csapat a Hand Of Doom kiváló átértelmezésével, ez a meló azonban teljesen külön szálon futott.) Mivel a végeredmény mindenkinek tetszett a csapatból, a korábban különböző minőségben többek között a Monster Magnettel, a No Doubttal vagy a Cypress Hill-lel dolgozó Hyde végül megnyerte magának a melót. A munkálatok helyszínéül is ő javasolta Vancouvert, Bryan Adams The Warehouse stúdióját, mert a banda eredetileg otthon, Kaliforniában szeretett volna dolgozni. A munka gördülékenyen haladt, és roppant termékenynek bizonyultak – olyannyira, hogy a végén még válogatniuk is kellett a lemez végső számsorrendjét illetően. Végül úgy döntöttek, hogy a Bloodline-nak mindenképpen fel kell kerülnie a sorlemezre is, és ugyanez a sors várt a Here Comes The Painre is, amely 1999 végén, egy másik verzióban már szintén napvilágot látott a WCW Mayhem: The Music című pankrációs válogatáson. A Scarstruck és az Addict című dalok így végül csak a japán kiadásra kerültek fel, noha később születtek az említett kettőnél.

0610slayer7

A lemez eleinte a Soundtrack To The Apocalypse munkacímen futott, de a Disciple említett ikonikus sora után ezt végül God Hates Us Allra változtatták. A borító az összevérezett Bibliával ebben a formában természetesen nem igazán kerülhetett kereskedelmi forgalomba Amerikában, így a pakk kapott egy védőkartonos fedést. Az anyag végül 2001. szeptember 11-én jelent meg az Egyesült Államokban. Európában az időzóna-eltérés miatt a dátum szokás szerint egy nappal korábbra esett, így mi annak idején már az album ismeretében és a szövegek való élettel történő brutális egybeeséseire rácsodálkozva bámulhattuk másnap üveges szemekkel a CNN képernyőjét. De erről később.

Mint ahogy a fentebb citált nyilatkozatokban is szerepelt, a Slayer új korszakot szeretett volna nyitni a God Hates Us All-lal. King ezt a maga sarkos módján fogalmazta meg, Jeff Hanneman szerint azonban a folyamat valójában jóval ösztönösebben zajlott ennél: „Pusztán annyi előzetes elképzelésünk volt, hogy igazi, száz százalékos Slayer-albumot akarunk készíteni. Nem hinném, hogy nekünk bármit is újra fel kellene találnunk. Otthon én is nagyon szívesen hallgatom az olyan egyéni hangzású csapatokat, mint a Type O Negative vagy a Deftones, Kerry pedig az utóbbi időben nagy Slipknot-rajongó lett, de a Slayer ettől még Slayer marad. Utálnám, ha valamelyik lemezünk hallatán bárki azt mondaná, hogy ez olyan, mint ez vagy az a banda. A Slayer pont attól Slayer, hogy van egy saját stílusunk, hangzásunk, amihez már két évtizede ragaszkodunk. Ugyanakkor ha valaki egymás mellé teszi a Show No Mercyt és mondjuk a Diabolus In Musicát vagy a God Hates Us Allt, nem mondhatja, hogy semmit sem változtunk. Úgy is lehet változni, hogy az ember nem csinál homlokegyenest mást, mint korábban. Nem szeretem, ha valaki fejlődésként állítja be azt, hogy közeledik az aktuális trendekhez. Mi ráadásul hiába is tennénk ezt, hiszen annak ellenére, hogy az amerikai média megint nyitottabb lett a keményebb hangzások irányába, és még Slipknot-nótákat is játszanak, minket soha, sehol nem tennének adásba, mert annak idején egyszer már belehelyeztek ebbe a sátánista-náci kategóriába. Szóval továbbra is marad a koncertezés, a szájhagyomány... Nem mintha panaszkodnék, mert remekül érzem magam a bőrömben, ráadásul most mindenhol Linkin Parkot, Limp Bizkitet hallani, szóval annyira kommersz, annyira rádiós, klipes lett a kemény zene, hogy a srácok óhatatlanul valami jóval durvábbat, agresszívebbet, kevésbé kommerszet fognak keresni maguknak."

0610slayer4

Akármennyire is szívták fel magukat tudatosan a munkához, akármennyire alaposan is tanulmányozta át Kerry a Slipknot munkásságát a felkészülési szakaszban, a lényeg mindenképpen a végeredmény. Márpedig a God Hates Us All valóban a klasszikus Slayer-hangzás és a Diabolus In Musicán megismert modernebb, kísérletezősebb vonal tökéletes szintézisét valósította meg. Ennek eredményeként az album teljesen korszerűen szólt 2001-ben, viszont még csak a trendlovaglás árnyéka sem vetődhetett rá. Ráadásul – és ez tényleg meglepő volt akkoriban – az intenzitást, a direkt agressziót, az energiaszintet tekintve a csapat sok tekintetben minden korábbi munkáját felülmúlta egyes dalokban. King: „Minden egyes lemezünk a stílusunk további tökéletesítését hozza. Az ember értelemszerűen fejlődni szeretne zeneileg, haladni előre. Viszont emiatt rengeteg zenekar egyenesen bűnösnek érzi magát, ha nem próbál ki új dolgokat, és túlkompenzál azzal a jelszóval, hogy ő most fejlődik, vagy kerít hozzá valami hasonlóan ostoba ideológiát. A fejlődés ezekben az esetekben azt jelenti, hogy olyan dolgokba fogsz, amelyekben nem vagy jó. Mi viszont nem fogunk kihozni egy balladákból álló lemezt csak azért, hogy fejlődjünk. Pontosan tisztában vagyunk vele, miben vagyunk a legjobbak, és a mai napig a hihetetlenül agresszív, gyors, súlyos muzsikáért dobban meg a szívünk. A God Hates Us All a valaha készített legsúlyosabb lemezünk, ebben a tekintetben tényleg ott a helye a korai dolgaink mellett. Ugyanakkor pedig éppúgy megmutatja, hol tartunk éppen, mint ahogyan a többi lemezünk is az adott időszak lenyomata volt. Benne van, hogy még mindig dühít bennünket, ami a világban folyik. Az is, hogy jobban játsszuk ezt a zenét, mint valaha, de ugyanakkor mára mindannyian felnőttünk egy kicsit."

Hangulatilag emellett roppant sokat ad az anyag agressziójához a szövegvilág is. Noha első blikkre itt csak annyi a változás, hogy egyes dalokban több a fuck, mint a zenekar addigi diszkográfiájában együttvéve (és ezzel most nem túlzok), mindez csak a felszín, King valójában nagyon is tudatosan állt a kérdéshez: „A szövegek sokkal személyesebbek, mint korábban bármikor. Ha azelőtt felbosszantott valami, inkább absztrakt formában fogalmaztuk meg. Szinonimákat kerestem, és találtam valakit, akit hibáztathatok. Ilyesmiből most kevesebb van a lemezen, a különbség lényege pedig a fogalmazásmódban rejlik, mert ezek a szövegek sokkal inkább az élőbeszédet idézik. A lényeg változatlan, de nincsenek benne sátános meg természetfeletti elemek – ezek helyett inkább olyasmikről szólnak a dalok, amikhez a hallgató is kapcsolódni tud. Minden lemezünk dühös volt, ez viszont épp attól mérgesebb még azoknál is, hogy befelé tekintünk rajta. Ezek a dalok arról szólnak, mennyire elbaszottak vagyunk, és hogy miként húzódik meg a történések hátterében az emberi hülyeség."

0610slayer9És hogy zeneileg milyen is ez az anyag? Ha nagyon erőltetett párhuzamokat akarnék gyártani, azt is mondhatnám: a Divine Intervention / Diabolus In Musica / God Hates Us All trió zenei világa egész hasonlóan viszonyult egymáshoz, mint annak idején a Reign In Bloodé, a South Of Heavené és a Seasons In The Abyssé: egy alapvetően gyors és egy lassabb, kimértebb anyag után ismét olyan lemezt készítettek, ahol az arányok nagyjából kiegyensúlyozottak voltak a tempók terén. Matt Hyde segítségével mindenképpen túlléptek az előző két lemez szikárabb, szárazabb megszólalásán, és az itt megtalált koszosabb, karcosabb, mégis igazi A-kategóriás hangzás képes is igazságot szolgáltatni ezeknek a daloknak. Intenzitás tekintetében pedig tényleg minden határt áthágtak az albumon.

A Darkness Of Christ intrót követő Disciple nyitás például valóban tökéletesen lökte a Slayert a harmadik évezredbe. A nóta kavargó-fortyogó verzéi abszolút nem tipikusak, mint ahogy az együttüvöltős, mechanikusan visszatérő, pulzáló gitárokkal alázengetett refrén sem a „God hates us all" sorral, hogy aztán a végén a lehető legkíméletlenebb thrash-zúzda után még mindig fokozni tudják a feszültséget a fináléval. Mindössze három és fél perc az egész, és nem véletlenül vált azonnal zenekari himnusszá, rajongói közönségkedvenccé – simán ott van a valaha írt legerősebb dalaik között. A kezdés mellbevágó brutalitása után kifejezetten ügyes húzás a God Send Death, amely zeneileg ismét Hanneman-dal. Ugyan az első pillanattól kezdve rendkívül feszült és nyomasztó atmoszférájú, védjegyszerű begyorsulásai, illetve az ezeket váltó, a bandától már-már meglepően dallamos refrénszerűség mégis teljesen más típusú húzást képviselnek, a középrészről már nem is beszélve.

A folytatásban érkező két King-dal a kopasz gitáros jellegzetes stílusát hordozza. A New Faith zakatolós, málházós tétel, remekül elcsípték benne a tempókat, de nem csúcspont, a Cast Down azonban elképesztően hatásos, és az album egyik legsúlyosabb darabja, amihez a korszerűbb hangolás is sokat hozzátesz. A „No one hears you, you're society's infection..." kezdetű refrén emellett ismét már-már szinte slágeres a Slayerhez képest. A Threshold szintén baromi ragadós, ugyanakkor a lemez alighanem legmegosztóbb darabja is egyben. Itt elég egyértelműen ott rejlik az ütemekben és a megközelítésben a korszak menő durva zenéinek lenyomata – konkrétan a korai Slipknot –, amely alapján a hallgató King-dalra tippelne, pedig a zenét Hanneman jegyzi. Mindössze két és fél perc, de az agresszió ismét a végletekig fokozódik benne a teljesen hisztérikus Tom Arayával. Utóbbi hangjából egyébként az egész lemezen sikerült kihozni a legtöbbet, talán egyetlen másik albumukon sem szólal meg annyi különböző módon, mint itt.

Az Exile a verzékben thrashesen vágtázó, érdekesen lefojtott darab, a refrén tonnasúlyú gitárjaival párosítva azonban ismét egyetlen másik dalukra sem hasonlít, erőszakossága pedig újfent egészen magával ragadó. Fel nem foghatom, miként lehet mindez ennyire fülbemászó is egyben, de valahogy sikerült nekik... És amikor már úgy érzed, kirobban a szemed a fejedből a folyamatos támadás közepette, a lehető legjobb érzékkel rántják elő a megfontoltabban elvadult, kimértebb, gonosz Seven Facest. Itt a Threshold esete érvényesül, csak fordítva: a pszichopata szöveg és a lidérces hangulat egyaránt Jeffre vall, pedig King daláról van szó. Igazi mestermű, nagy kedvencem volt az elejétől fogva. A vámpíros tematikájú, ismét meglepően melodikus refrénű, zakatolós Bloodline persze direktebb, fogósabb, ez sem véletlenül lett annyira népszerű. A Diabolus In Musica hangulatára hajazó, sötéten, disszonánsan dallamos, borult és beteg Deviance viszont méltatlanul keveset emlegetett darab, pedig úgy fokozzák benne végig a feszültséget, hogy azt tanítani lehetne.

0610slayer11Az album ezután igazi mesterhármassal fejeződik be. A hisztérikusan agresszív War Zone-ban ismét rejlik egy csipetnyi modern metal, de összességében úgy rongyol át rajtad, mint valami megvadult bölénycsorda, hogy aztán a héthúros gitárokkal operáló Here Comes The Pain a biztonság kedvéért még jobban beledöngöljön a földbe. Utóbbi dal ismét újabb mestermunka, a lehető legtökéletesebb pontokon megejtett belassulásai mai fejjel is elképesztően hatásosak, és amikor Araya azt üvölti, hogy „Bringer of torture, the Master is here / Everyone falls", nincs is kedved vitába szállni vele. A végén pedig utolsó kegyelemdöfésnek ott a Payback, a lemez alighanem legelvetemültebb, legörvénylőbb durvulata, amelyre már szavakat is nehéz találni. Inkább nem is kísérlem meg, hanem dicsérem egy kicsit Paul Bostaphot is, aki az egész albumon fenomenálisan játszik. A későbbi fejlemények fényében ezt ma már nem nagyon emlegetjük, de ekkoriban bizony egyáltalán nem volt jellemző Dave Lombardo után sírni. King sem véletlenül emlegette az interjúkban ezt a lemezt Paul Reign In Bloodjaként, valóban korszakos teljesítmény volt a műfajban, amit itt letett az asztalra.

És akkor az időzítés, mivel a lemez hatását a maga idejében ez is megdobta. Tisztán emlékszem, a néhai Elektromos Krokodilban vásároltam meg az albumot szeptember 10-én, és már első hallgatásra is feltűntek bizonyos sorok. Viszont akkor még senki sem sejthette, micsoda többlettartalmat nyernek majd ezek egy nappal később... Aki akkor még fiatalabb volt, és nem égett be neki vakuemlékként 9/11, annak hiába próbálnám elmagyarázni, milyen hangulat vett erőt azokban a napokban az egész világon. A dolog politikai részébe nem kívánok belemenni itt, nincs is értelme, de a hirtelen mindent belengő bizonytalanság és annak tudata, hogy a történtek fordulópontot jelentenek, tényleg extra jelentéssel ruházta fel akkoriban számomra – és tudom, hogy még nagyon sokaknak – a God Hates Us Allt. Alap volt nálam ekkoriban, hogy megy a CNN hang nélkül, közben pedig üvölt ez a lemez – és ennek akkori és ottani hatását bizony nehéz lenne érzékeltetni.

0610slayer10A God Hates Us All az Államokban 51 ezer példányban kelt el a nyitóhéten, és a Billboard-lista huszonnyolcadik helyén kezdett, ami kicsit jobb eredmények számított a Diabolus In Musica 46 ezres, harmincegyedik pozíciós indításához képest. Ebben a korszakban már éppen kezdték éreztetni hatásukat a letöltések a fizikai eladásokon, így mindebből senki sem csinált különösebb drámát, főleg, hogy a lemez számos fontos piacon – így például Németországban vagy Kanadában – magasabb listás helyezéseket produkált, mint a csapat akármelyik korábbi kiadványa. A lemez szakmai és rajongói fogadtatása ugyanakkor messze felülmúlta mind a Divine Interventionét, mind a Diabolus In Musicáét. Probléma persze így is bőven akadt ebben a zűrzavaros korszakban, hiszen az Európába leszervezett Tattoo The Planet fesztiválturné káoszba és logisztikai rémálomba fulladt. A koncertsorozaton a Slayer társult headlinere a Pantera lett volna, előttük a Static-X-szel, a Cradle Of Filthszel, a Biohazarddal és a Vision Of Disorderrel, ám a terrortámadásokat követően a brit bulikat azonnal törölték, az ekkorra amúgy is teljesen demoralizálódott texasiak pedig gyorsan ki is faroltak a teljes körből. A példát ezután többen is követték. Az eredetileg a klasszikus Clash Of The Titans modern kiadásának ígérkező körútból így voltaképpen egy Slayer / Cradle Of Filth / Biohazard turné lett, országonként változó további fellépőkkel. Kingék persze nem álltak meg: noha pár éles megjegyzést elejtettek ekkoriban a Pantera döntéséről, a turné Észak-Amerikában folytatódott, méghozzá hatalmas sikerrel. Emellett karrierjük első Grammy-jelölését is begyűjtötték a Disciple-ért.

Ugyanakkor igazi hidegzuhanyt jelentett, amikor az év végén, az első hazai kör után Paul Bostaph közölte, hogy távozik. A dobos egy rövidebb időre már 1996-ban is otthagyta a Slayert, mondván, hogy The Truth About Seafood nevű jazzes szólóprojektjére szeretne koncentrálni, de végül néhány hónap után visszajött. A mostani indokok hasonlóan furcsának tűntek, miután azonban kiderült, kivel oldják meg a helyettesítést, elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ezúttal nem lesz azonnali visszaút Bostaph számára. King: „Paul fantasztikus munkát végzett a lemezen, majd előállt azzal, hogy ínhüvelygyulladása van a könyökében, ezért nem tud velünk tovább zenélni, mert túl gyorsak a dalaink. Legközelebb pedig már azt láttuk, hogy a Testamentben meg az Exodusban játszik. Nem értettem a helyzetet, mert jól kijöttünk egymással, egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor összevesztünk volna. A turné első szakasza után lépett le, és elég hosszú koncertidőszak állt előttünk. Így aztán Jeff állt elő az ötlettel, hogy hozzuk vissza Dave Lombardót. A végén azt mondtam: bazmeg, ha tényleg ezt akarjátok, akkor én is adok neki egy esélyt..."

Lombardo tíz év után, a connecticuti New Havenben ült először be ismét a Slayer dobcucca mögé 2002. január 24-én, és ugyan ekkoriban még csak beugróként hivatkoztak rá, ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy minden a helyére került, semmit sem érdemes bolygatni. A klasszikus felállású Slayer óriási sikerrel turnézott a világ minden táján a God Hates Us All farvizén: egyik legjobb magyarországi bulijukat is ebben a körben adták 2002. június 9-én, a Summer Rocks fesztiválon, ahol a zuhogó eső nemhogy csökkentette volna a koncert élvezeti értékét, hanem még hozzá is adott egy elég komoly hangulati pluszt. És ugyan maga az album összességében nem hozta vissza a régi lemezek eladásait – az Államokban úgy 350 ezer példány ment el belőle napjainkig, de ahogy említettem, épp ekkoriban kezdtek elég rendesen betenni a fizikai eladásoknak a letöltögetések –, a bulik nézőszáma elég rendesen mutatta, hogy a zenekar státusza a '90-es évek kisebb megingása után ismét a régi. Budapesten például a '98-as bulira nem telt meg teljesen a PeCsa belső része sem, itt azonban már a szabadtér is elég rendesen zsúfolt volt.

0610slayer8

A zenekar a következő éveket roppant intenzív turnézással töltötte, és nálunk is további két alkalommal játszottak, mielőtt ráfordultak volna a következő lemezre. Utóbbi végül csak 2006 őszén jött ki Christ Illusion címmel, és sokkal inkább a régebbi éra felé mutatott, kevesebb izgalmas kísérlettel. Kiváló album, de annak idején nem voltam képes annyira lelkesedni iránta, mint amit talán megérdemelt volna: egyszerűen olyan mélyen belém égett az előző években a God Hates Us All, hogy a folytatás alapjáratosnak tűnt utána. A továbbiakba pedig inkább nem megyek bele, hiszen elég alaposan dokumentáltunk mi is mindent az ismét izgalmasabbra vett World Painted Blood lemez korszakától kezdve Jeff Hanneman tragikus halálán és az újabb Lombardo / Bostaph cserén át egészen a búcsúturné belengetéséig. Utóbbiról már tavaly leírtam, amit gondolok, szóval nem szeretném feleslegesen ismételni magamat, főleg, hogy kedden este személyesen is tanúi lehetünk majd a nagy attrakciónak az Arénában.

Noha a Slayer sosem tett le az asztalra gyenge albumot, úgy gondolom, a 21. században a God Hates Us All mutatta meg a legjelentőségteljesebben, mire képes a thrash műfaj valaha létezett legjobb zenekara. Örülök, hogy ha olyan sok minden nem is fér be róla egy ilyen turnén a programba, legalább a Disciple-t és a Paybacket elvileg ezúttal is játszani fogják.

 

Hozzászólások 

 
#14 Dmagnetic 2019-06-15 12:01
Én elég nagy slayeres vagyok de ez az album nálam nem klasszikus. Nekem jobban bejött a christ, world, repentless. Kiemelkedő számok azért vannak. Top 5 slayer szám között van a payback és a disciple. Kiemelkedő az exile és a warzone New Fate . A többi szám nekem nem tetszik. A második számot meg aztán pláne nem értem miért tolták élőben sokszor. Szerintem a lemez mélypontja. Sosem tudtam megbaratkozni vele.
Idézet
 
 
#13 voltsomogyi 2019-06-15 10:07
Írhatnátok az egyik, ha nem a legjobb AOR albumról. Survivor Vital Signs. Augusztusban jubilál. Igaz messze áll a Slayer vonulattól, de jó music.
Idézet
 
 
#12 Dead again 2019-06-13 10:45
Örülök, hogy ti is úgy néztek erre az albumra, hogy klasszikus. Nálam az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt, ahogy végigment először a Disciple. Ez az album, az Iowa-val karöltve, gyilkos páros volt 2001-ben. Úgy pusztít, és olyan gyűlölet és adrenalin van benne, és ennek a kombinációnak az atmoszférája, hogy az hihetetlen.
A 911 effektus: habár nem arról szól a dal, ahogy a Deviance elején bejön az a rádiós-női sikolyos effekt, a beteges gitártémával, nálam annyira a 911 szörnyűségének hangulatát hozza. Számomra nagyon kifejező. hátborzongató. A Payback minden idők egyik legbrutálabb Slayer dala (" Americas's new motto " - Araya), és valóban, Bostaph hihetetlen dolgokat produkál az egész lemezen, Arayán pedig hallani, hogy mindent beleadott.
A borítót is nagyon eltalálták.
Gyilkos az egész.
Idézet
 
 
#11 vasorrú bába 2019-06-11 15:43
Elég gyenge lemez, max hármas.
Idézet
 
 
#10 Goodbye 2019-06-11 15:14
Tudom, hogy Araya vallásos. Szerencsére ennek ellenére elég intelligens ahhoz, hogy félretegye a saját nézeteit a zenekar érdekében. King pedig tisztában van a szervezett vallás társadalomrombo lò hatásaival, és ezzel kapcsolatos gondolatait gyönyörűen önti dalszövegekbe. Minek kellene még utánanéznem? Örömmel fogadok bármilyen magyar nyelvű cikket a témában. Azt is tisztelem bennük, hogy a koncerteken mellőzik a dalok közti hülyeségáradato t, amit egyes magyarok nyomatnak pofátlanul.
Idézet
 
 
#9 Draveczki-Ury Ádám 2019-06-11 10:01
Idézet - Goodbye:
Csodálatos album az első hangtòl az utolsòig. Minden dal egyformán zseniális. Szöveg szempontjábòl a legjobb lemezük. A keresztényellen ességet kevesen tudják olyan költőien megfogalmazni mint Kerry King. Becsülendő, hogy közszereplőként kiáll egy ilyen fontos ügy mellett.

Kicsit azért majd olvass utána Arayának, meg hogy King miként értelmezi a saját szövegeit. :) Főleg, hogy ezen a lemezen pont nem is nagyon téma ez ilyen direkt módon.
Idézet
 
 
#8 Goodbye 2019-06-10 21:23
Csodálatos album az első hangtòl az utolsòig. Minden dal egyformán zseniális. Szöveg szempontjábòl a legjobb lemezük. A keresztényellen ességet kevesen tudják olyan költőien megfogalmazni mint Kerry King. Becsülendő, hogy közszereplőként kiáll egy ilyen fontos ügy mellett. A Payback pedig attól szép, hogy mindenkinek más jut ròla eszébe.
Idézet
 
 
#7 Ronin 2019-06-10 16:04
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - Ronin:
Nem szervesen ide, de a holnapi koncerthez tartozó kérdés: azt lehet tudni, hogy az Anthrax Charlie Benante-val lép fel holnap, vagy nélküle (ahogy az elmúlt időszakban már vagy 3-szor.)


A tegnapi Rock Hard fesztiválos online közvetítésen határozottan Benantét láttam dobolni. :)


Köszi, közben nekem is eszembe jutott és belenéztem a tegnapi felvételbe utólag. Én is Benantét véltem látni :-)
Idézet
 
 
#6 Valentin Szilvia 2019-06-10 16:02
Idézet - Ronin:
Nem szervesen ide, de a holnapi koncerthez tartozó kérdés: azt lehet tudni, hogy az Anthrax Charlie Benante-val lép fel holnap, vagy nélküle (ahogy az elmúlt időszakban már vagy 3-szor.)


A tegnapi Rock Hard fesztiválos online közvetítésen határozottan Benantét láttam dobolni. :)
Idézet
 
 
#5 Ronin 2019-06-10 15:25
Nem szervesen ide, de a holnapi koncerthez tartozó kérdés: azt lehet tudni, hogy az Anthrax Charlie Benante-val lép fel holnap, vagy nélküle (ahogy az elmúlt időszakban már vagy 3-szor.)
Idézet
 
 
#4 Gazdag Illés 2019-06-10 15:16
Miután reggel elolvastam, egyből le is pörgettem! Soha rosszabb hétfő reggelt :D

Top 5 legjobb Ölő album között ott van. Melyek szerintem: Reign in blood, South of heaven, Seasons in the abyss, God hates us all, Repentless. Mindig az a kedvencem épp melyiket hallgatom. Szóval ma ez :D
Idézet
 
 
#3 miso 2019-06-10 08:58
Slayer fanként nem csoda ha ódákat zengek erről a lemezről. Mert tényleg az egyik legjobb anyaguk lett.
Megjelenésekor sokkolóan durva, de meglepően fogós is volt.

A Disciple, Cast Down, Bloodline, Here Comes The Pain, Seven Faces mind a kedvenc Slayer dalaim között is szerepelnek.
A Seasons-szel végződő klasszikus korszak után nálam ez legjobb lemezük, úgy hogy igazából a World Painted és a Diabolus ami kicsit gyengébb, a többi mind remek.
Nekem a punk feldolgozás lemez is szakít, a Divine, Christ anyagokról nem is beszélve.

No1 banda:)
Idézet
 
 
#2 abdool 2019-06-10 08:54
máig megvan, hogy pont abban a hülye "mi-az-isten-lesz-a-világgal" hangulatban szálltam fel a 12-es buszra, s tettem be a walkmanbe a frissen vásárolt kazettát (asszem 1300+ forint, soha annyit kazettára még nem adtam ki).

aztán meg csak pislogtam, hogy jézusfasza, tényleg mindmeghalunk, ha tom araya is megmondja...
Idézet
 
 
#1 Chris92 2019-06-10 08:17
Ez és a Diabolus In Musica voltak az első Slayer lemezeim. El lehet képzelni mennyire pozitív hatással voltak a zenei fejlődésemre, és azóta se hallottam hozzájuk hasonlóan sötét, beteg, nyers, slayer-es lemezeket.

"Payback's a bitch motherfucker!"
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.